Utazók - Romantikus limonádé az űrben

Egy nő és egy férfi arra ébred hibernációs álmából egy űrhajón, hogy az csak 90 év múlva érkezik meg végcéljához. Vajon mihez kezdenek egymással?

Hogy tetszett az Utazók?

Tetszett, jó film.

Közepes lett.

Gyengén sikerült.

Még nem láttam.

Joe Spaihts az elmúlt évek legsikeresebb hollywoodi forgatókönyvírója, az általa írt zsánerfilmek szkriptjei után csak úgy kapkodnak a stúdiók, hogy aztán jobb-rosszabb filmeket készítsenek belőlük. Érdekesség, hogy Spaihts egyetlen megvalósított film nélkül volt képes jó pár forgatókönyv eladására, de persze ezért kőkeményen megdolgozott - annak ellenére, hogy első történetét csak 2011-ben filmesítették meg, előtte jó pár évig csak fejlesztette a szkripteket minden eredmény nélkül. (Hollywoodban ugyebár ebből is elég jól meg lehet élni, hiszen a stúdiók az évi több száz meg nem valósított filmhez is megveszik a forgatókönyvet, így azok írója pénzénél marad.)


Az Utazók, amely A legsötétebb óra, a Prometheus és a Doctor Strange után kerül bemutatásra Spaihts munkái közül (de még A múmia, valamint a Van Helsing előtt) sokkal, de sokkal érdekesebb film, ha valaki nem ismeri a kerettörténetet. Mert ugyanis míg az előzetesek nem lövik le a fő csavart, bár kőkeményen félrevezetik a nézőket, azt sugallva, hogy akciódús vagy rejtélyes történetet fognak látni, addig a kikerült szinopszisból ez sajnos kiderül. Más kérdés, hogy a film eladása érdekében a trailerek egy másik csavart lőnek el - mi is ezt tennénk: a film középpontjában egy űrhajó van, mely egy gyarmatosítandó bolygóra tart valamivel több, mint 5000 emberrel a fedélzetén, akik hibernációban utazzák végig a 120 évig tartó utat. Azonban valamiért két utas jó 90 évvel a megérkezés előtt felébred.

A kezdés remek, többek között azért, mert kérdőjelek közepette mi is a főhőssel együtt fedezhetjük fel azt az elég lehangoló szituációt, amibe került, s mely szituáció később hátborzongató lehetőségeket vet fel. Azonban hiába a remek, sok mindenre lehetőséget adó kezdés, a folytatás már inkább gépies leckefelmondás és biztonsági játék, mely során szinte tűpontosan a 20., a 30. és a 60. percben érkezik meg egy-egy, az addigi status quót elég komolyan felborító fordulat.

A rendezőnek, Morten Tyldumnak már előző filmjébe, az ész nélkül díjakra jelölt Kódjátszmába is beletört a bicskája - azt a sztorit sokkal, de sokkal jobban is meg lehetett volna valósítani. Az Utazókban a rendező legnagyobb hibája az, hogy a film első felét vagy harmadát nem tudja, hogy milyen hangnemben kívánja prezentálni. Egyes jelenetek ugyanis nagyon bénán egyensúlyoznak a komolyság és a nevetségesség határán, és van egy olyan érzésünk, hogy nem ez volt a készítői szándék. (Ellentétben mondjuk az olykor komikusabb, Ridley Scott-féle Mentőexpedícióval.)


Ezt erősíti az is, hogy ha valaki nem ismeri a film elkészítésének a körülményeit, akkor is biztos lehet abban a megtekintése után, hogy nem a mostani volt az eredeti befejezés. Interjúkból kiderül, hogy a lezárást számtalanszor átírták, így kapunk egy összecsapottan lifegő valamit - ki tudja, hogy az eredeti szkript hű vászonra vitele jobbá tette volna-e a végeredményt. Van, aki hepiendet, más pedig tragikus színezetű lezárást vár - a befejezés "iránya" még így is abszolút elfogadható, de az már kevéssé, hogy mindössze egyetlen snittet kapunk epilógusképp, minden más következtetést ránk bíznak. Általában a szájba rágás ellen vagyunk, az Utazók esetében azonban kellemes payoffot lehetett volna vászonra vinni pár bónusz percben. És akkor a néző sem értetlenkedne a vége felé feltűnő ismert színész szó szerint 2 másodperces jelenlétén.

Pedig nem véletlen, hogy a forgatókönyv már 2007-ben rajta volt az ún. hollywoodi feketelistán, vagyis azon szkriptek sorában, melyeket a legjobbnak tartottak a stúdiók által meg nem valósítottak közül. Ezek mind olyan történetek, amiket a stúdiók elismertek, de nem tartottak eladhatónak, úgy érezték, hogy nem lesznek sikeresek - nem véletlen, hogy a Black Listen számos, később Oscar-díjat nyerő alkotás szerepel. Az általunk látott filmben is látunk nyomokban remek gondolatokat, problémafelvetéseket, azonban ha lecsupaszítjuk a sztorit, akkor rémisztő klisék maradnak csak Stockholm-szindrómával, a felajzott férfi előtt meghunyászkodó női karakterrel, és azzal az eredeti és mély megállapítással, hogy a szerelem mindent legyőz.


Az Utazók mindenképpen érdekes film, még azt sem lehet mondani rá, hogy a kevés szereplő ellenére unalmas lenne, de semmiképpen sem lett jó. A romantikához természetesen melodráma is társul, bár mindezt a szituáció mégis valamennyire nézhetővé teszi. Az, hogy némi izgalmat is csempésztek a végére az előzetesek, vagyis az eladhatóság kedvéért (meg pár snittet, ami azt sugallja, hogy valamiféle rejtéllyel is dolgunk van, holott erről szó sincs), igazából nem osztott, nem szorzott, azok nélkül is hasonló lenne a végkövetkeztetésünk. A zárás pusztán arra erősített rá, hogy mennyire nyuszi volt a stúdió, hiszen többféle, izgalmasabb befejezést is belebegtettek a filmben, hogy aztán egyiket se valósítsák meg.

És ez a legnagyobb hibája az Utazóknak, hogy páni félelemmel viszonyult a komoly kérdések feltételéhez, illetve az ellentmondásos cselekedetek, illetve történések behozásához. Az egész film egy biztonsági játék, melyben ugyan felbukkan egy konfliktus, de az egészet a szkript elbagatellizálja. Egy azonban biztos, legyen bármilyen előjelű is a néző élvezetének foka, a filmet követően biztosan el lehet diskurálni a felvetett kérdésekről, illetve azok kezeléséről. Ez is valami.

Klikk a képre a nagyobb változathoz

Utazók (Passengers) magyarul beszélő, amerikai romantikus film, 116 perc, 2016 12 éven aluliak számára megtekintése nagykorú felügyelete mellett ajánlott rendező: Morten Tyldum forgatókönyvíró: Jon Spaihts operatőr: Rodrigo Prieto zene: Thomas Newman producer: Stephen Hamel Michael Mahern szereplők: Chris Pratt (Jim) Jennifer Lawrence (Aurora) Michael Sheen (Arthur)