Egy német sors

Nem készült 100 millió dollárból, nincsenek benne akciójelenetek, csak egy 105 éves nő mondja és mondja. Egy nő, aki Goebbels náci propagandaminiszter titkárnője volt.

Hogy tetszett az Egy német sors?

Tetszett, jó film.

Közepes lett.

Gyengén sikerült.

Még nem láttam.

Sokan vélekednek úgy, hogy a dokumentumfilmek nem valóak a mozikba, ugyanis a filmszínházakat (multiplexeket) a látvány élteti. Mi erre azt mondanánk, hogy a mondanivaló is, illetve úgy összességében: az élmény. A nagy betűs ÉLMÉNY. Ennek ellenére tökéletesen érthető, hogy ha a többség nem néz dokumentumfilmeket a mozikban. Azonban a fenti kifogással élni ez ellen elég álságos, mert jó eséllyel ez a többség más platformokon sem néz dokumentumfilmeket.


Az is igen jellemző a nézők hozzáállására, hogy milyen dokumentumfilmek voltak képesek a múltban áttörni az érdeklődési küszöböt. A bombasztikus Michael Moore-filmek, amik inkább szórakoztatóipari termékek (a Fahrenheit 9/11 Amerikában 120 millió dollárig ment el), egyes jól eladott állatos filmek (a Pingvinek vándorlása gigasiker lett), és természetesen a koncertfilmekkel vegyített öszvérek. Persze az elmúlt időszakban a politikai dokuk népszerűbbek lettek Amerikában, és vannak olyan rendezők, mint például a Super Size Me-s Morgan Spurlock, akik elérték azt, hogy legalább számon tartsák munkáikat.

Itthon rég volt a mozikban igazán sikeres dokumentumfilm, hacsak nem számítjuk a műfaj határán egyensúlyozó, valóban nagyon sokakat érdeklő A Lovasíjászt, és valószínűleg az Egy német sors sem fog nézettségi rekordokat döntögetni. Azonban mégiscsak érdemes megemlíteni, mert egy olyan filmről van szó, ami nagyon sokakat lebilincselne. A gond csak az, hogy még azok sem fogják nagyon megnézni, akiknek tetszene.


A januárban elhunyt Brunhilde Pomselről szóló alkotás tényleg nem több annál, mint amit a leadben írtunk: Goebbels egykori titkárnője beszél a kamerába. Csak ül és mesél, s ezt a mesét olykor korabeli bejátszások, propagandafilmek szakítják meg. A készítők pedig hagyják beszélni. Hagyják, hogy az ő szavai érintsenek meg minket, hogy az ő szavain gondolkodjunk el az akkor időkön. És hagyják, hogy a felvételeket mindenki magának értelmezze, azokat nem zavarják meg tudálékos narrációval, tanulságok levonásával, és más, a nézőket befolyásolni képes intermezzóval.

A film nézése közben természetesen ugyanazok a kérdések merülnek fel az összes nézőben. Például, hogy a nő helyében mit tettek volna, hogy miképp számolt el a lelkiismeretével, hogy egyáltalán el kellett-e számolnia vele, hogy jogos volt-e a rá kiszabott börtönbüntetés? Illetve természetesen az is, hogy vajon minden, amit elmond, az igazságnak tekinthető-e?


Az Egy német sors azért is nagyon érdekes, mert helyenként képes zavarba ejtő lenni, köszönhetően annak, hogy teljesen más szemszögből mutat be egy birodalmat, egy gépezetet, mint amit megszoktunk, az átlagember szemszögéből. Egy olyan ember szemszögéből, aki nem a rendszert kísérő szörnyűségeket látta elsősorban, hanem a benne dolgozó embereket, a kirakatfiguráknak a hétköznapi énjét. Arról nem is beszélve, hogy Pomsel pontosan tisztában van azzal, hogy milyen szerepet töltött be, és abszolút tisztán látja a vitás kérdéseket, és minden további nélkül beszél is róluk.

Mondanunk sem kell, hogy némely morális kérdéseken az ember simán elrágódhat, vagy ha társaságban nézi meg a filmet, akkor partnereivel azokat meg is vitathatja, de ha más nem, akkor egy ideig biztos, hogy nem felejti el azt, amit látott, illetve hallott. Mert nem kell ahhoz mozgalmasnak lennie egy filmnek, hogy lebilincselje a nézőt. Az Egy német sors ezt könnyedén eléri.

Klikk a képre a nagyobb változathoz

Egy német sors (A German Life) feliratos, osztrák dokumentumfilm, 107 perc, 2016 16 éven aluliak számára nem ajánlott rendező: Christian Krönes, Olaf S. Müller, Roland Schrotthofer, Florian Weigensamer forgatókönyvíró: Christian Krönes, Olaf S. Müller, Florian Weigensamer operatőr: Frank Van Vught producer: Christian Krönes, Roland Schrotthofer, Florian Weigensamer