Sziget 2004

A 2004-es Sziget Fesz­ti­vál egy út vé­ge, de még in­kább egy másik út kez­de­te. Az utóbbi évek­ben a meg­hí­vott ze­ne­ka­rok stí­lu­sá­ban, a prog­ram­kí­ná­lat­ban és ebből következően a ki­lá­to­ga­tó kö­zön­ség jel­le­gé­ben is átala­kult ese­mény igazi Fesz­ti­vál­lá vált, en­nek min­den előnyé­vel és hát­rá­nyá­val együtt.

A beléptetést szerencsére átalakították, jóval nagyobb területen árulják a jegyeket, de a a nyitó, és a minden évben csúcsnapnak számító szombaton a híd keskeny volta miatt igy is hatalmas tolongás alakult ki a beléptetésnél.


Az alaphangulatot már a nyitónapi Sugababes megadta, és ez később sem nagyon változott. Ugyan a három lányt a hazai közönség eddig csak a zenecsatornákon láthatta, de véleményem szerint ezzel nem is vesztettek sokat. A kora estéhez nem igazán passzolt üldögélős előadásuk, és hiányos énektudásukat gyakori fenékriszálással egészítették ki. Az este főcsapata egy régi klasszikus, a Pet Shop Boys volt. Neil Tennant és Chris Lowe nem bízott semmit a véletlenre, mert az új dalok helyett inkább slágerparádét, "best of" koncertprogramot adtak. Bár a páros egykor igazi trendformáló alakulat volt, de jó pár éve kevéssé releváns szereplője a popszíntérnek, így a legegyszerűbb megoldás bizonyult a legcélravezetőbbnek - elő a slágerekkel.

Kötelező megnézendőnek ezután a Party Arénában lévő Paul Oakenfold számított. A bejáratnál meglepően szigorúan vették az amúgy furcsa 18 éves korhatárt: míg 22 éves haveromtól személyit kértek, a velem lévő 16 éves lányra rá se hederítettek. Szintén tanulságos, hogy a biztonsági emberek ezen a helyszínen messze felülreprezentáltak, és egy nyilatkozatuk szerint jóval problémásabb is rendet tartaniuk, mint a spicces rockerekre vigyázni.

Másnap a Bloodhound Gang igazi bután szórakoztató show-t nyomott, ráadásul - egyfelől természetesen, másfelől mivel már jóideje nem adtak ki új albumot - slágeregyveleget pakolt a közönség fülébe. Az együttes pop-punk cuccai mellé csomagban jöttek a röhejes, ám szórakoztató színpadi akciók - piával vízipisztolyozás, böfögés és idétlen felkonferálások. A Kispál és a Borz tuti tipp a Szigeten. Ahogy az lenni szokott, a közönség és zenekar is jól érezte magát, és a tiszteletkörök után jó pár olyan számot is színpadra vitt, melyeket csak ritkábban hallhat az átlag koncertlátogató. Amúgy semmi különleges dolog nem történt, s ezzel nem is volt semmi baj.


Busta Rhymes koncertjéről nehéz pozitivan irni. Ugyan manapság a legnépszerűbb zenei áramlatok egyike a hiphop, de finoman szólva is gyatra koncertet láthattunk. A közönség nem igazán vette a kötelezően magamutogató rapper alapállást, és a párosnak talán számítania kellett volna arra, hogy nem sokan értik a villámgyorsan elhadart poénokat.

Ezen az estén a Világzenei Nagyszínpadról mindenképp ki kell emelni a Buena Vista Social Club nyomán népszerűvé vált, egy 16 tagú csapat élén fellépő Omara Purtoundót. A kubai tánczene 74 éves nagyasszonyának koncertjét több mint tízezres tömeg nézte - és az érzelmes daloknál táncolta - végig.


A Freestylers és a pénteki Roni Size koncertjével kapcsolatban sajnos csak egy dolgot lehet megemlíteni: kicsik már ezek a sátrak. A korábbi évek tapasztalatait - köztük elsősorban Tarlós István, a III. kerület polgármesterének már-már rosszindulatú hozzáállását - alapul véve érthető a fokozott hangszigetelés, csak arról sem szabadna elfeledkezni, hogy ezek a zárt dobozok nemcsak a hangot, de a szardíniaszerűen összezárt tömeg okozta hőt és gőzölgő verejtéket sem engedik ki. Ugyan a stílus már semmi újdonságot nem hoz az elektronikus zenék közé, de mindkettőn már a bevezetőnél is teltházat meghaladó volt a tömeg. Ennek fényében méginkább szégyenteljesnek érzem, hogy a vele egyidőben lévő, a szigetalapítók között lévő Sziámi alig érdekelt valakit, mégis a Nagyszínpadon játszottak.