A jövő katonai tengeralattjárói II.

A tengeralattjáró szó szinte összefort a katonai alkalmazásukkal, ami nem meglepő, hiszen sajátos szerepet játszottak mindkét nagy világégésben, és ma is a haditengerészetek egyik legpotensebb gyilkoló eszközei. Múlt heti cikkünk második része.

A tengeralattjáró úgy ereszkedhet a felszín alá, ha a merülőtartályaiba vizet enged, ha pedig egy adott mélységet akar tartani, akkor úgy kell a tartályaiban lévő ballasztmennyiséget beállítani, hogy kiegyensúlyozza a hajótestre ható felhajtóerőt. A precízebb manőverezésre valók a vezérsíkok, melyek a jármű farokrészén, illetve az elején, a torony oldalán vagy az orrban vannak elhelyezve.


Néhány modern tengeralattjáró biztonságos merülési mélysége. Noha az orosz 945A (NATO: Sierra II) már több mint 10 éves, mégis a jelenleg rendszerben álló legmélyebbre merülni képes típus (az adatok csak hozzávetőlegesek)
A harci tengeralattjárók merülési mélységét két adat jellemzi. Az egyik a merülési mélység, a másik pedig az összeroppanási mélység. Ez utóbbi jelentése elég egyértelmű: a tervezéskor kiszámolják, hogy milyen nagy az a mélység, ahol a víz hatalmas nyomásának már nem képes ellenállni a hajótest, és összeroppan. Az összeroppanási mélység a biztonságos merülési mélységnek általában másfél-kétszerese, például egy 450 m-es összeroppanási mélységű tengeralattjáró biztonságos merülési mélysége mintegy 275-300 m. A hagyományos meghajtású tengeralattjárók többségének merülési mélysége 250-400 méter között van (a pontos adatok természetesen szigorúan titkosak), a nukleáris tengeralattjáróknál 300-600 méter között, egyes orosz titániumtestű tengeralattjáró-típusok azonban a hírek szerint akár 800 méteres mélységbe is lemerülhetnek.

A tengeralattjárók felépítésénél két fő megoldás létezik. Az egyik a kettős hajótest: itt a belső nyomásálló hajótest kívül van egy külső hajótest is, és a két hajótest között vannak elhelyezve a ballaszttartályok, üzemanyagtartályok, olykor egyes fegyverrendszerek is. E megoldás hátránya, hogy meg kell oldani, hogy a két hajótest között áramolhasson a víz, ami zajforrást jelent. Előnye, hogy ellenállóbb a találatoknak, hiszen egy robbanás ereje először a külső hajótesttel találkozik, így csökkenti a nyomásálló hajótestet érő erőhatásokat.


Egy kettős testű 667BDR (NATO: Delta III) osztályú rakétahordozó tengeralattjáró. A jól látható nyílásokon keresztül szabadon áramolhatott a tengervíz a két test között
A másik megoldás az, hogy a nyomásálló hajótestre szerelik rá a ballaszttartályokat. Ez utóbbi könnyebb, áramvonalasabb és egyben csendesebb hajót eredményezhet, de cserébe kevésbé ellenálló egy közelben robbanó mélységi bombával vagy torpedóval szemben. A nyugati tengeralattjárók többsége mégis inkább az utóbbi megoldást alkalmazza, míg az orosz egységek kizárólag kettős hajótesttel készülnek.

A katonai tengeralattjárók egyik jellemzője, hogy járőrözésük ideje alatt szinte végig a víz alatt vannak, ami elég megterhelő a legénység számára, hiszen a nukleáris meghajtású tengeralattjáróknál ez akár azt is jelentheti, hogy 3 hónapon át nem is látnak napfényt. A tengeralattjárósoknak nagyon jól kell bírniuk a bezártságot, az elszigeteltséget.


A tengeralattjárók legénysége bizony még ma sem árt, ha jól tűri a zsúfoltságot. Étkező egy Sauro-osztályú hagyományos meghajtású tengeralattjárón
Ez bizonyos szempontból még megterhelőbb, mint amivel az űrhajósok szembesülnek, hisz nekik megvan az a lehetőségük, hogy ablakokon keresztül kitekintsenek az űrbe, a Földre, míg a tengeralattjárósok ilyesmire nem számíthatnak. Persze ma már kevésbé zsúfoltak, mint első és második világháborús elődeik voltak, de a hajó belterének a legnagyobb részét továbbra is gépészeti berendezések és a fegyverrendszerek foglalják el, a személyzeti részlegek csak utánuk jönnek.


A mai tengeralattjáró kormányosállása inkább egy sci-fi filmbe illő látvány, csak egy ember kell ahhoz, hogy mindhárom tengely mentén vezethesse a járművet
A fedélzeti rendszerek egyre nagyobb mértékű automatizálásával azért sikerül a szükséges személyzet létszámát csökkenteni. Egy modern, hagyományos meghajtású tengeralattjáró csak 20-30 fős legénységet igényel, viszont a nukleáris meghajtású egységeknél továbbra is jelentős embererőre van szükség: még a legújabb amerikai Virginia-osztályú tengeralattjárókon is 110-130 ember szolgál, nagyságrendileg ugyanannyi, mint a 30-40 évvel korábbi elődein.


A tengeralattjárósok rejtett és zárt világa sem olyan, mint régen, noha csak elvétve, de már megtalálhatóak közöttük a szebbik nem képviselői is
A személyzet egy-két országot kivéve továbbra is kizárólag férfiakból áll, de például Svédországban, Norvégiában és Ausztráliában már nők is szolgálnak tengeralattjárók fedélzetén.