A jövő harctere: a világűr I.

Az első amerikai kémműholdak a Corona program keretében születtek meg. A CIA és az Amerikai Légierő közös programjának célja a keleti blokk megfigyelése volt az űrből. Az 1950-es évek végén kezdődő fejlesztésnek komoly problémákat kellett megoldani. Egyfelől ez időben a digitális képátvitel még csak bontogatta a szárnyait, egy analóg videokamera felbontása pedig elégtelen volt a feladathoz.


Az első amerikai kémműholdak. A kódnevük alatt olvasható, hogy hány font tömegű filmet vittek magukkal, hány indítás volt, ebből hány kazetta jutott vissza sikeresen, és végül az alkalmazásuk ideje
Így "hagyományos" fotóberendezést kellett elhelyezni a szondán, majd miután a filmet elfényképezték, az egy visszatérő kapszulában lépett be a Föld légterébe, és repülőgépekkel próbálták meg elkapni az ejtőernyővel ereszkedő kapszulát. (A módszert egyébként ma is használják, például az üstökösport begyűjtő Stardust küldetés Genesis kapszuláját próbálták meg így elkapni, sikertelenül.)


Egy ejtőernyőjén lógó Corona visszatérő egység elkapása a levegőben
Az első Corona műholdak - a nevük KeyHole, vagy Kulcslyuk volt, és a típusjelölésük ebből származóan KH-* - felbontása 12 méteres volt, azaz egy képpont 12 métert jelentett. Ez elégé gyenge eredmény a kémrepülőgépek által biztosított felbontáshoz képest, viszont a műholdak a Szovjetunió azon részeit is megfigyelés alatt tarthatták, amelyeket amúgy a kémrepülőgépek nem érhettek volna el. A 3 tonna súlyú, KH-4B típusú műholdak már két 1,8 méteres felbontással rendelkező, és egy 30 m-es felbontású kamerát vittek magukkal, és hihetetlen mennyiségű képpel látták el NRO képelemző részlegét. A fejlesztés persze nem állt meg, az 1970-es évek KH-8-as és KH-9-es műholdjai még mindig kapszulákban juttatták vissza a földre a filmet, de a képek felbontása már elérte a 0.5-0.6 métert!


Egy KH-2 és egy KH-4-es Corona műhold felvételének összehasonlítása egy Kubában épülő rakétaindító állásról

Fantáziakép a MOL űrállomásról

A kémműholdak alternatívája a Dyna-Soar program végével a MOL, vagyis a Manned Orbiting Laboratory projekt volt, mely a KH-10 jelölést kapta. Ez egy egyszer használatos űrállomás lett volna, egy Gemini-B űrhajóval az orrában. A fellövés után a személyzet 30 napig dolgozott volna optikai és rádiófelderítő eszközök segítségével, megfigyelve az egész Föld felszínét, de természetesen különös figyelmet fordítva a keleti blokkra. A terv szerint 30 nap után beszállnak a Geminibe, és visszatérnek a Földre, az űrállomás pedig elég a légkörben.

A MOL-t egy Titan-3M hordozórakéta vitte volna fel, és az Apollo-1 balesete után úgy határoztak, hogy a fedélzetén tiszta oxigén helyett hélium-oxigén keveréket lélegeznek be az űrhajósok. A fő felderítő eszköz a MOL modul "alján" lévő 1.8 méter átmérőjű tükrös távcső volt. Ugyan az adatok titoknak minősülnek még jelenleg is, de a becslések szerint a kamera felbontása elérte a 0.2 métert. A MOL azonban 1969-ben szintén lapátra került, ugyanis a kémműholdak fejlődése lehagyta. A program nemrég mégis címlapokra került, miután a programhoz szánt gyakorló űrruhák kerültek elő egy lezárt raktárból.


Korabeli USAF-ábra a MOL-ról - a nagy méretű teleszkópot (nem túl meglepő módon) szemérmesen lehagyták
Az 1970-es évek vége fele megjelent KH-11 kémműholdak a jól ismert Hubble űrteleszkóphoz hasonló felépítésűek lehettek. Érdekesség, hogy a típussal kapcsolatos adatok titkosak, de tény, hogy a Hubble űrteleszkóp szállításakor ugyanazokat a konténereket használták fel, mint amelyekben a KH-11-esek is utaztak. A szonda 2,5 méter átmérőjű tükrös távcsövének maximális felbontása a becslések szerint elérte a 0,15-0,2 métert (egyes források szerint a 0,1 métert), a képeket pedig digitális formában küldték a földi irányítóközpontba.


Csak kevés KH-11 fotót hoztak nyilvánosságra. Ezen az 1983-as képen éppen a szárazdokkban épülő első 1143.5 típusú hordozó - a későbbi Kuznyecov - látható
Az első kilenc KH-11-esnél úgy tervezték, hogy az űrsiklóval időnként "meglátogatják" a kémműholdakat karbantartás és üzemanyag-feltöltés céljából, ám ilyen karbantartó útra (valószínűleg a nagy költségek miatt) nem került sor. Ezért az utána következő 4 db KH-11B (vagy KH-12) műhold tömege már 18 tonnára rúgott, ebből több tonnányit csak az üzemanyag tesz ki, hogy minél tovább maradhasson pályán.


Fantáziarajz a KH-11-ről