Prince of Persia: Two Thrones

Persze a valósághűség nem volt cél feltehetőleg a készítők számára, inkább a pörgős akcióra hegyezték ki a játékot. Karakterünk egészen viccesen tud néha mozogni, körülbelül egy ügyes csimpánzra emlékeztet, sőt Abu-ra emlékeztet az Aladdinból. Aranyos egyébként amikor ugrabugrál össze vissza, vagy épp akkor, amikor nem sikerül felfutnia a falon a megfelelő helyre és visszaesik. Ebből gondolom kiderült, hogy a mozgáskultúrával - nevezzük fizikának - semmi baj nincs. Nagyon ritkán vannak bakik, de azt hiszem, ez elnézhető. Sőt tetszik, hogy ha a fegyverünkkel a falat akarjuk vágni, akkor visszapattan a karunk és nem lehet csépelni egy kőfalat csak úgy.



Újdonságnak ugyan nem számít, de mégis kellőképp fejlődés a Sötét Herceg. A játék folyamán a normál Prince mellett lehetőségünk nyílik Dark Prince-ként is tevékenykedni. Ez nemcsak öltözék szinten nyilvánul meg, hanem azokon a részeken, mikor a herceg sötét oldalát alakítja, jóval erősebb harcos, köszönhetően többek közt Daggertail nevű fegyverének, különböző specialitásokat tud használni. Az életereje ilyenkor folyamatosan csökken, amit pótolnia kell a kivégzett ellenfelek után maradt porból. Ez a hadakozósabb részeken nem jelent problémát, ugyanis minden egyes ellenfél után újratöltődik az életerő, viszont az ugrabugrálós részeken némileg stresszes lehet, hogy limitált időnk van.

Normál módban a harc nagyjából olyan maradt mint volt. Megmaradt a lehetőség fegyver felvételére bal kézbe, illetve kihasználhatjuk a terepviszonyokat mindenféle ügyes trükkre. Nem véletlen az sem, hogy a menüből ki lehet kapcsolni a vér effekteket, hiszen iszonyat brutális jelenetek vannak a játékban. Ez már nem olyan, mint régen, hogy megsuhan a kard és hátrahőköl az ellenfél. A viszonylag naturális ábrázolásmód miatt akár korhatáros is lehetne, bár akkor TV-t sem lenne szabad nézni.



A harc modult kivesézve ugorjunk vissza a mozgásokhoz. Már a legelső Prince of Persia rész is nagyjából arról szólt, hogy össze-vissza ugrálva a leglehetetlenebb helyekre jussunk fel és le, majd át és vissza. Aki ezért szerette anno meg, annak itt sem kell csalódnia, a játék lépten-nyomon tele lesz ilyen feladványokkal. Eleinte még végig segít a tutorial szöveg, de később okoskodni kell sokat egy-egy rejtvényen. Szerencsére itt sem akadékoskodtak azzal, hogy minden mozgást hiperpontosan kell elvégeznünk. A négy irány közül valamelyik felé kell húzni a joyt vagy nyomni a gombot és ha nem pontosan a létrával szemben vagyunk, akkor is rá tud ugrani. Ügyes gyerek ez a kisherceg.

A mozgások szintén a régiek, vagy talán még jobbak is. Senkinek nem kell félnie a Tomb Raider féle kocka hatástól, teljesen akciófilmesen mozognak a karakterek. A játék elején a program felhívja a figyelmünket, hogy sokkal jobb, ha analóg kontrollellel próbálkozunk, sőt a tutorial szövegek is ehhez készültek. Nyilván ez a konzolos hatás, de ugyanakkor igaza van, hiszen ennek a játéknak az irányítása nem élvezetes billentyűvel, még kevésbé az mondjuk, mint egy Need for Speed esetében.