Olcsó és népszerű a háború

1870 óta évente átlagosan 2 százalékkal nő a háborúk gyakorisága. A Warwick és a Humbolt Egyetemek tanulmánya szerint a konfliktusok számának emelkedését a gazdasági növekedés és az új határok szaporodása táplálja.

"A viszályok száma egy stabil tendencia szerint növekszik. A két világháború miatt a séma természetesen felborult 1914 és 1945 között, de 1945 után a háborúk gyakorisága nagyjából visszatért az 1913 előtt tapasztalható emelkedési pályára" - magyarázta Mark Harrison, a Warwick Egyetem professzora, aki szerint ennek fő oka az országok számának drasztikus növekedése. Az 1870-es 47-ről 2001-re 187 országra nőtt ez a szám.


Országpárok közötti fegyveres konfliktusok alakulása 1870-től napjainkig
"Mivel a számuk növekszik, így egyre több ország között alakulhatott ki konfliktus. Ez nem megnyugtató, azt mutatja, hogy közeli kapcsolat van a háborúk és az államok, valamint az új határok létrejötte között" - tette hozzá Harrison, aki a konfliktusokhoz sorol mindent, amibe a fegyveres erők beavatkoznak, a tényleges összecsapásoktól a katonai jelenléten át a határ-lezárásokig. Ezzel mérhető a kormányok hajlandósága a viták erővel történő eldöntésére. Az elemzésbe csak a nemzetek közötti harcokat vették bele, a nemzeteken belüli konfliktusokat nem.

A 20. század második fele a béke időszakaként jelenik meg a köztudatban, pedig a kutatás szerint ekkor nőtt meg igazán a fegyveres konfliktusok száma. Míg 1870 és 1913 között évente átlagosan 6 háború volt, a hidegháború időszakában ez a szám már 31-nél járt. Az 1990-es években, amikor többek között bekövetkezett a Szovjetunió összeomlása is, a konfliktusok száma 36-ra nőtt.

Meglepő módon a GDP-jük által nagyobbnak nevezhető országok hajlamosabbak a katonai beavatkozásokra, ebben a tendenciában azonban nem tapasztaltak emelkedést az elmúlt 130 év során. A kutatók azt is kimutatták, hogy a lakosonkénti GDP, vagyis a bruttó hazai termék alapján gazdagabbnak minősített országokban nem magasabb a háború kirobbantásának tendenciája, mint más országokban, ami ugyancsak nem változott a vizsgált időszakban. Más szavakkal a katonai kalandokba bocsátkozásra való hajlandóság nagyjából a világgazdaságból való részesedés arányában oszlik meg.

Ez némileg riasztó, ugyanakkor zavarba ejtő is. Az alapján amit tudunk, vagy tudni vélünk, ennek nem így kellene történnie. A világ országai arra törekednek, hogy gazdagabbak, demokratikusabbak és függetlenebbek legyenek. A felvilágosodás gondolkodói azt tartották, hogy ezeknek a tényezőknek egy békésebb világot kellene eredményezniük. A politikai tudományok nagy része is arra az elvre épül, hogy a gazdagabb, demokratikusabb országok politikai vezetőinek kevesebb az indítékuk a háborúk kirobbantására és jobban is ódzkodnak tőle.

Harrisonnak azonban meggyőződése, hogy a politikai tudósok túlságosan is a háború keresleti oldalára összpontosítottak, jóval kevesebb jelentőséget tulajdonítva a képességeknek, a kínálati oldalnak. "A háborúk gyakoriságának történetéből hiányzik a képesség tényezője. Arra próbálunk rávilágítani, hogy ugyanazok a tényezők, amik elnyomják a vezetők ösztönzését a konfliktus választása iránt, növelik a háború képességét" - tette hozzá.

Erre a kutatás három okkal szolgál. Elsőként a gazdasági növekedés olcsóbbá tette a pusztító erőt, nem csupán abszolút értékét tekintve, de a civil árukhoz viszonyítva is. Másodikként a modern államok pusztító erejének növekedése minden korábbinál szorosabb összefüggést mutat az adókból és kölcsönökből szerzett állami bevételek növekedésével. Végül pedig a háború bomlasztja ugyan a kereskedelmet, azonban azok az országok, melyeknek a háborúk alatt is sikerült fenntartaniuk külső kereskedelmi kapcsolataikat, hatékonyabban tudják finanszírozni háborús kiadásaikat.

"Azok a tényezők, amiknek kevésbé kellene ösztönöznie a politikusokat a háborúra - a termelési növekedés, a demokrácia, és a kereskedelmi lehetőségek - egyben olcsóbbá is teszik a háborút. Több a háború, de nem azért, mert akarjuk azokat, hanem mert megtehetjük" - összegzett Harrison.