Deponia Doomsday

Kiadó: Daedalic Entertainment
Fejlesztő: Daedalic Entertainment
Honlap

Rendszerkövetelmények:
Minimum: Intel Core 2 Duo E4400 2 GHz-es vagy AMD Athlon 64 X2 Dual Core 4200+ processzor, Nvidia GeForce 9400 vagy ATI Radeon HD 3400 grafikus kártya, 2 GB RAM, 4 GB szabad hely a merevlemezen
Ajánlott: Intel Core i3-2120T 2,6GHz-es vagy AMD Phenom II X3 740 Black Edition processzor, Nvidia GeForce GT 640 vagy ATI Radeon HD 4350 grafikus kártya, 3 GB RAM, 4 GB szabad hely a merevlemezen
Hasonló játékok: Deponia-sorozat, The Dark Eye-sorozat
Kategória: kalandjáték

A Deponia kalandjáték-sorozat legújabb epizódjában Rufus oldalán újabb varázslatos és humoros események várnak ránk, méghozzá a megszokott rajzfilmes stílusban, valamint a műfajra jellemző sajátosságok társaságában. Deponia Doomsday játéktesztünk következik!

A német Daedalic Entertainment csapata minden túlzás nélkül korunk egyik legjobb kalandjáték-fejlesztőjének tekinthető - már amennyiben a klasszikus point and click vonalat vesszük alapul, és nem a Telltale Games által megálmodott interaktív meséket. A 2007-ben alapított stúdió az évek alatt kis híján történelmet írt múltidéző, rajzfilmes grafikával ellátott kalandjaival, így a The Whispered World mellett a 2012-ben elindított Deponia-trilógia nagyon sok rajongó szívébe lopta be magát egy életre. Nyilvánvalóan egyik művük sem lett olyan klasszikus, mint az egykori LucasArts-alkotások, de az említett sorozat összetettségében, karakterességében és atmoszférájában azért megközelítette például Ron Gilbert alkotásait.

Sokan ráadásul azt hitték - a Goodbye Deponia fináléja után nem véletlenül -, hogy a franchise végérvényesen lezáródott, ezáltal nagy meglepetésként hatott, amikor a németek pár hónappal ezelőtt bejelentették a legújabb részt, amivel kapcsolatban sokáig nem is tudtuk, hogy miként kapcsolódik majd az eredeti sztorihoz. Amint ugyanis ismert - figyelem: spoiler következik -, Rufus a harmadik epizód végén hősi halált halt, és mivel a Deponia név teljes egészében összefonódott vele, ezért elképzelhetetlennek tűnt, hogy nélküle folytatódjon tovább a sztori.




Szerencsére ezzel a Daedalic munkatársai is tisztában voltak, ezért a Doomsday alcímet kapott legújabb részben - egy rövidke kikacsintás után, amely egy álom keretein belül a távoli jövőbe repít minket -, visszautaztat minket abba az időszakba, amikor Rufus még csak el szeretett volna utazni Elysiumba. Ennek érdekében épített egy igencsak takaros kis léghajót, amikor pedig első ízben átvesszük felette az irányítást, már majdnem minden készen áll az indulásra, egyedül menyasszonyát kellene összeszednie a kocsmából, valamint féltve őrzött pohárkészletét becsomagolnia ahhoz, hogy a tűzről pattant menyecske ne rajta töltse ki csillapíthatatlan dühét. Dolgát azonban váratlan események nehezítik meg!

Első körben például felbukkan egy tipikus őrült feltaláló, bizonyos Mr. McChronicle, aki az általa tákolt időgéppel mindig úgy parkol, hogy összetöri a féltve őrzött pohárkészletet, de - nem vicc - egy rózsaszín elefánt is megkeseríti hősünk dolgát. Mielőtt azonban szeretett hercegnőnk megtudná, hogy mi történt a pohárkáival, az időgépnek köszönhetően újra és újra visszapörgetjük majd az idő kerekét annak érdekében, hogy elháríthassuk a katasztrófát. Mindez természetesen csak a kezdőprobléma, a 8-10 órás kalandozás során - amit a nehéz fejtörők és a hosszúra nyúlt párbeszédek miatt sokan még jobban elhúzhatnak majd -, a java ugyanis csak ezután következik, miután Rufus, egy italkedvelő barátja és a hibbant feltaláló elindulnak egy kis elefántvadászatra.




Vélhetően már a fenti sorok alapján is érezni, hogy a Deponia-sorozat legújabb tagja ezúttal sincs híján az őrült humornak, valamint a homlokráncolásra okot adó eseményeknek, mindent összevetve tehát a sztori több mint rendben van. Hogy mégis mennyire illeszkedik mindez a korábbi három epizód vonalába? Tény és való, hogy a Doomsday egy kicsit kilóg a sorból, ellenben egy pillanatra sem tűnik erőltetettnek, és az a keserédes hangulat sem jellemző rá, ami a közvetlen előd végkifejlete után most igencsak indokolt lenne. Sőt mi több, a játék majdhogynem még önmagában is megállja a helyét, hiszen néhány szóban már az első percek során összefoglalják a fejlesztők mindazt, amit tudnunk kell róla, habár amennyiben nem ismerjük a korábbi részeket, akkor bizonyára furcsán tekintünk néhány szó szerint őrült dologra, illetve a franchise-ra jellemző különleges világra, nem mellesleg pedig e a "bármi megtörténhet" érzés folyamatos jelenlétére.

A történet tehát megállja a helyét, és összességében ez a játékmenetre is igaz, amit egy kicsit mintha egyszerűsítettek volna a készítők - hozzátennénk gyorsan, hogy nagyon helyesen. Az előző résszel ugyanis a Daedalic Entertainment egy olyan irányba ment el, amely a maga nyitottabb világával gyakran logikátlanná tett bizonyos fejtörőket, ezzel káoszba fullasztva az élményt. Ezt a Deponia Doosmday keretein belül ismét a lineárisabb történetvezetés, valamint a kisebb helyszínek váltották fel, amit az idő visszaforgathatóságával azért így is alaposan felforgattak a fejlesztők.

Ezzel a lehetőséggel ugyanis nemcsak meg nem történtté tehetünk bizonyos eseményeket - legalábbis a játék első felében -, hanem ezen túlmenően az inventoryba gyűjtögetett holmik is elvesznek, ellenben ezáltal lehetőségünk lesz egyes helyzeteket alaposabban is átlátni, újraélni. Ennek a sokrétű gondolkodásnak köszönhetően minden kétségkívül olyan összetett fejtörők várnak majd ránk, amelyek kapcsán az elakadás esélye esetenként gyakoribb lesz, mint gondolnánk.




Természetesen nemcsak az időmanipulálás, hanem önmagában az egyes feladványok is sokszor emberfeletti gondolkodásmódot, ezen túlmenően pedig sok kísérletezést igényelnek majd, hiszen korántsem lesz mindig egyértelmű, hogy mit és pontosan mivel kellene összedolgoznunk ahhoz, hogy MacGyvert megszégyenítő formában két jelentéktelen összetevőből összehozzunk valami használhatót.

A Deponia Doomsday ennek megfelelően gyakran átmegy találgatásba és pixelvadászatba - ha csak nem használjuk ki a felvehető tárgyak kijelölésének lehetőségét -, az ehhez társított logikátlanság miatt pedig sokszor kívánjuk majd a pokolba az egészet, de egy végigjátszás vagy mások mentett állásai mindig segíthetnek a továbbjutásban. Elvégre annak idején is imádtunk órákat ülni egy-egy feladvány felett, és kombinálni egymással a leglehetetlenebb tárgyakat, ami ma is ugyanolyan izgalmas és egyben őrjítő élmény, amelyet ezúttal sajnos néhány kellemetlen bug is színesít majd.

A fejlesztőknek ugyanis sikerült legalább két komolyabb hibát is bennhagyniuk a játékban, amelyeknek köszönhetően végtelen ciklusba kerülhetünk, vagyis a továbbjutást csak egy korábbi mentett állás betöltésével biztosíthatjuk, vagy azzal, ha kísérletezésbe kezdünk - már amennyiben az adott feladvány ezt lehetővé teszi. Ezt a kis bakit leszámítva a sorozat legújabb epizódja azonban igencsak kellemesen sikeredett, és bár a trilógia egészéhez önmagában nem ér fel, de azt sem lehetne ráfogni, hogy esetleg csak a név miatti extra bevétel volt a készítők célja, mert annál azért lényegesen jobb végeredmény született.




Grafika: A Deponia Doomsday a küllem tekintetében tökéletesen folytatja a sorozat által korábban kitaposott ösvényt, ennek megfelelően csodálatos, kézzel rajzolt hátterek és karakterek várnak ránk a játékban, aminek köszönhetően olyan hatást kelt az egész, mintha egy csodaszép rajzfilm kelt volna életre előttünk. Noha az animációk kapcsán akadnak problémák - főként a karakterek szájmozgásán figyelhető meg mindez -, de összességében ez apróság ahhoz mérten, hogy milyen csodálatos látványt kapunk majd, méghozzá barátságos gépigény társaságában.

Kezelőfelület, irányíthatóság: A játékban nincs különösebb probléma a kezelőfelülettel, amely a jól megszokott kliséket alkalmazza, és ez igaz természetesen az irányítási sajátosságokra is. A kattintással való mozgás könnyed és egyszerű, habár néha túlontúl vontatott - pláne, amikor sietünk valahová a számtalanszor bejárt helyszíneken -, de minden más egyszerű, így a párbeszédrendszer mellett még a tárgyak kombinálása is a hagyományos "fogd és vidd" alapon működik.

Játszhatóság: A játszhatóság kapcsán ugyan a 8-10 órás játékidő egészen kellemesnek tekinthető, ellenben valamiért mégis egy kicsit hiányérzettel állunk majd fel a finálé végén. Nyilván embere válogatja, hogy a Deponia Doomsday meddig köti le, hiszen ha sokszor elakadunk, akár 80 órát is beleölhetünk a sztoriba, ellenben a gyakorlott kalandorok meglepően hamar túljuthatnak rajta - még úgy is, hogy egy-egy fejtörő néha logikátlanul nehéz.

Intelligencia, nehézség: A nehézség pedig valóban sarkalatos pont az alkotás kapcsán, hiszen az jó dolog, ha egy kalandjáték elgondolkodtat minket, arra ösztönöz, hogy logikánkat, ügyességünket, de még inkább megfigyelőképességünket alkalmazzuk, de jelen esetben a készítők túl sokszor alkalmazták a logikátlan időhúzásokat, amit régen sem szerettünk, és most sem igazán rajongunk érte.

Hangok, zene: A Deponia Doomsday kapcsán azért érdemelnek pontlevonást a hangok, mert bár a zenék rendben vannak, a szinkronszínészeket a fejlesztők valamiért szinte teljesen lecserélték az eredeti trilógiához mérten, ami az újoncoknak nyilván nem okoz problémát, de akik végigizgulták a korábbi három részt, azok bizonyára hiányolják majd Rufus igazi hangját, noha a németek gondoskodtak arról, hogy egy a korábbi színészhez méltó emberrel helyettesítsék hősünket.

Összegzés: Mindent egybevéve a Deponia Doomsday egy, a sorozathoz méltó folytatás lett, amelynek megvannak ugyan a maga hibái, de akik imádják a klasszikus point and click kalandokat, hovatovább a Daedalic Entertainment sajátos mesevilágait is kedvelik, azok biztosan odáig lesznek Rufus legújabb sztorijáért. A játék egyáltalán nem erőltetett, megfelelően illeszkedik a trilógiához, képes rögtön elvarázsolni még a legnagyobb rajongókat is, tehát amennyiben a fejlesztőknek lenne még egy hasonlóan minőségi ötletük egy újabb mellékszálra, azt ugyanilyen szívesen fogadnánk, hiszen a műfaj képviselőiből jelenleg igencsak nagy hiány van manapság a piacon.