Discworld Noir

Kiadó: GT Interactive
Fejlesztő: Perfect Entertainment

Minimum Követelmény: P166, 32MB RAM, Win95/98
Hasonló játékok: Grim Fandango, Curse of Monkey Island
Kategória: Kaland


Érdekes figyelemmel követni a PC ipar körforgását. Különböző műfajok, játékok válnak népszerűvé és tünnek el röviddel utána. Ami ma szélsőségesen népszerű, azt holnap már talán leértékelve sem veszik meg. Erre jó példa a szerepjátékok eltűnése és gyors visszatérése az utóbbi években. Azonban még így is meglepett a kalandjátékok zuhanórepülése. A Myst óta az egykor uralkodó műfaj kezdett teljesen eltűnni. A helyzet olyan rossz volt, hogy a médiák már a Sierra és a Lucas Art's által bevezetett kalandjáték műfaj haláláról beszéltek.

Most azonban jó hírem van. Kiderült, hogy ez a műfaj mégsem halott. Csak emigrált. Mi a bizonyítékom? A Discworld Noir, ami egy hagyományos értelemben vett kalandjáték, amit különös módon nem vittek be az Egyesült Államokba. A tény az, hogy nagyon ritka a minőségi, szórakoztató kalandjáték manapság. A Discwolrd Noir pontosan ilyen.

Talán már jártál Discworld-ön. Ez egy lapos, korong alakú világ, mely négy elefánt hátán nyugszik, melyek egy oriási teknős hátán állnak, és… ahhh a francba az egésszel! Túl sok mindent kellene elmagyarázni. Legyen elég annyi, hogy a Discworld sokat átvett a klasszikus fantasy-ból, például az elfeket, a törpéket és a mágiát, majd ezt az egészet beoltották olyan örült humorral, melyet csak Tery Pratchett nyújthat. Pratchett képzelete számos Discworld könyvet töltött meg és már két PC játék készült Discworld néven. Meglepő módon ezek a Discworld I és II. A Discworld Noir visszatér ebbe a zavaros világba, pontosabban Ankh-Morpork hírhedt városába. Ez alkalommal nem a varázsló, Rincewind kalandjait folytathatjuk. Ez egy teljesen új ága a Discworld univerzumnak, melyet a cím második tagja jellemez a legjobban: film noir.


Lewton-nak mostanában nics szerencséje. Régebben az ankh-morprki őrség tagja volt, de elbocsátották zűrös ügyletei miatt. Azóta magándetektívként dolgozik, és mindenkinek felajánlja képességeit, aki kifizeti a havi lakbérét. Sajnos az utóbbi időben nem ment túl jól az üzlet, és Lewton egyre gyakrabban néz a pohár fenekére. Aztán egy nap új zűrök lépdelnek be az irodába, egy titokzatos nő, Carlotta képében. Carlotta egy igazán csábító nő, aki nyugtalanító dilemmája megoldásában Lewton segítségét kéri. Először is meg kell találni egy Mundy nevű embert, aki a múlt éjszaka érkezett hajón a városba, és nagy esélye van, hogy sok pénzt keressen. Mivel szüksége van a pénzre és egy ilyen hölgyet nem tud elutasítani, Lewton elvállalja az ügyet és elindul, hogy megkeresse az elveszett Mundyt.

Természetesen semmi sem olyan egyszerű, mint amilyennek elsőre látszik. Ezt onnan tudjuk, hogy Lewton már a történet elején halott. Ez a Discworldben nem olyan rossz esmény mint nálunk, de kezdettől fogva kiszínezi a dolgokat. Valójában az előbb elmondott történetet visszaemlékezésből ismerjük meg, akárcsak a Discworld Noir történetének nagy részét. Az mindenesetre biztos, hogy Lewtonnak sokat kell áskálódnia a rossz hírű Ankh-Morporkban, amit a "gazfickók és más söpredék pokoli fészke" leírás még nem is fest le igazán jól. A keresés során sok karakterel fog találkozni, nyomokat és bizonyítékokat kell kicsikarnia belőlük, hogy megtalálja az emberét. Mivel ez egy kalandjáték, Mundy megtalálása csak a kezdete Lewton kalandjainak, ami tele van számos mellékcselekménnyel és összeesküvéssel. A te feladatod, hogy elvezesd őt a megoldásig, anékül, hogy meghalna.

A Discworld Noir végigjátszása senkinek sem fog gondot okozni, aki már játszott a Lucas Art's ismert játékaival. Külső nézetből látjuk a játékot, több féle szögből. A színhelyek 2D-s renderelt hátterekből állnak, és ezen mozog az animált karakter. Egy többfunkciós ikonnal - ezúttal egy elemlámpa fényének a formájában - irányíthatjuk Lewtont, kezdhetünk beszélgetéseket, nyomozhatunk és vehetünk fel tárgyakat. Őszintén szólva e téren nem történt sok újítás.


Érdekesebb viszont az a kiegészítés, amit a Discworld Noir illeszt hozzá a megszokott modellhez. A jó detektív nagyon részletes, és bár a kérdés, hogy Lewton jó detektív-e vagy sem, még megválaszolatlan, ő minden apró részletre és információra odafigyel. A bizonyíték erre a jegyzetfüzete, amit mindig magánál tart. Ez az egyik nélkülözhetetlen tárgy, amivel találkozni fogsz. Miközben Lewton nyomoz (vagy beszélgetéssel, vagy nyomgyűjtéssel), eljut olyan kritikus pontokhoz, amik kulcsfontosságúak a nyomozásban. Amikor ez megtörténik fanfár kiséretében egy kis jegyzetfüzet ikon jelenik meg a képernyő bal felső sarkában, jelezve, hogy valami fontosat mondtak vagy találtál. Ekkor belenézhetsz a jegyzetfüzetbe, hogy megtudd mit is találtál. Ez jó mód arra, hogy a játékosnak ne kelljen találgatni, hogy mik fontosak és mik nem a játékban. A jegyzetfüzet azonban a kihallgatásoknál tölti be legfontosabb szerepét. Amikor Lewton beszélget valakivel, egy olyan párbeszéd menü jelenik meg, mint amilyet elődeiben láthattunk. Lehetséges a jegyzetfüzetből is rákérdezni bizonyos nyomokra, amiket Lewton nyomozása során összegyűjtött. Ez nagyban hozzájárul a "detektív történet" hangulat kialakulásához, amit a Discworld Noir létre akar hozni, még ha nem is különbözik sokban attól, amikor kérdéseket választunk ki egy hagyományos menüből.

Igazából az atmoszféra a játék legnagyobb erőssége. A grafika, bár technikailag nem a legkimagaslóbb, de nagyon kellemes jó minőségével és egyedi tervezésével. Bár nincs egy színvonalon a Grim Fandango 3D gyorsított kinézetével, mégis a legtöbbet hozza ki a Discworld univerzumból és a játék noir aspektusából. Akárcsak a Grim Fandango csontváz lakosai, a Discworld Noir fantasy szereplői is jól illeszkednek a kemény bűnözőkről, a megtévesztésekről és egy elhatalmasodó rejtélyről szóló történetbe. A Discwolrd mítosz és a különösképpen Ankh-Morpork városa, jól beleolvad ebbe a fajta mesébe. Lehet, hogy kicsit eltúlozták a noir elemeket, mivel időnként túl sötét és esős tud lenni, de az erőfeszítés mindenképpen értékelendő.


A jó grafikai alapok mellé kitűnő hang került. A Discwolrd Noir zenéje dzsesszes stílusával jól illik a játék sötét hangulatához. A szereplők hangjai tökéletesek a játék kezdetétől a végéig. Némelyik persze elég nyamvadt, de szerintem szándékosan lett ilyen. Sajnos a Discworld Noir folytatja elődje, a Discworld II gyengeségét, azaz a szereplők gyakran kezdenek hosszú litániákba, így pár percig csak ülhetsz és hallgathatsz. De ne értsetek félre, ez egy rendes játék, nem interactive movie, és sok mindent kell csinálnod benne. Mégis, volt pár rész a játékban, amikor nem bírtam megállni, hogy elkattintgassam a beszélgetéseket.

Szerencsére a történet volt annyira érdekes, hogy fenntartsa az érdeklődésemet az ilyen botlások ellenére is. Az impozáns történet elengedhetetlen része a kalandjátékoknak. A Discworld Noir-nak nagy segítségére volt Terry Pratchett tehetsége, így a történet elég mokás is. Persze sokan nem fogják a poénokat érteni, de ha rajongója vagy a Monty Python vagy a Douglas Adams féle humornak, akkor ezeket is szeretni fogod. A rejtvények jól kapcsolódnak a cselekményhez, a szereplők érdekesek és szórakoztatóak és az egésznek jó atmoszférája van. Van egy hatalmas hiba, ami néhány embert még az installálásban is meg fog akadályozni (ha az eredeti, változatlan Windows 95-öt használják), de aki ezen túljut, az az utóbbi évek egyik legjobb kalandjátékával fog játszani. A hibrid játékok korszakában, amikor akció-kaland, RPG-kaland és akció-kaland-stratégia-RPG-szimuláció játékokkal találkozunk, jó találkozni ilyen programokkal is.


Grafika:A Discworld valószinűleg sohasem fog díjat nyerni a technikájáért. Úgy értem nem olyan fotorealisztikus, mint a Myst, és nem támogat 3D-s kártyákat, mint a Grim Fandango. Az animáció kicsit darabos, főleg, amikor két szereplő beszélget, és hajlamos ismételni önmagát. Ennél sokkal zavaróbb volt az, hogy a szereplők mozgása gyakran nincs szinkronban a beszédükkel. Volt egy rész az eredeti Csillagok Háborújában, amikor, szinkronizálási problémák miatt, David Prowse (a színész aki Darth Vader-t játszotta fizikailag) még mindig gesztikulált a kezeivel, mikor James Earl Jones (Darth Vader hangja) már befejezte a szövegét. Ilyen volt a hatása a Discwolrd Noirnak is.

Amije azonban ennek a játéknak van az az atmoszféra, és méghozzá nem is kevés. Hogy őszinte legyek, ez volt a legművészibben kidolgozott játék, amivel valaha játszottam. A karaktereket és a helyszíneket nagyon jól tervezték meg, és együttesen nagyon jó hatást érnek el. Vizuális szempontból nézve a Discworld Noir-ban az a legjobb, ahogy a fantasy és noir elemeket összeolvasztja és hogy egyik fél sem tűnik oda nem illőnek. Lewton hosszúkabátja és kalapja ugyan egyenesen a detektív történetekből ered, mégsem üt el a többi fantasztikus szereplőtől. Ez persze fordítva is így van, az elfek, a trollok, a törpék és a vámpírok teljesen természetesen beszélgetnek gyilkossági ügyekről, vagy játszanak a zongoránál egy füstös kis bárban. Az eredmény az, hogy a Discworld Noir grafikája bevon Discworldbe és Ankh-Morpork városába, és sokszor fogod majd azt mormolni magadban, hogy "óriási". Nem a technikai bravúrok miatt, hanem amiatt ahogy történetet és az atmoszférát aláfesti a grafika. Nekem ez a legfontosabb a grafikai értékelésnél. Jó volt látni, hogy mennyi figyelmet szenteltek ennek a fejlesztők.

Kezelő Felület:Először is tudni érdemes, hogy a Discworld Noir-t egy hibával adták ki, ami nem engedi a programot felinstallálni, ha a Windows 95 eredeti, változatlan verzióját használjuk. Az Internetről le lehet tölteni javításokat és a GT Interactive már dolgozik egy patchen, de az tény marad, hogy ez a hiba sok embert elriaszt a játéktól.

A játék kezelőfelülete ismerős lesz azoknak, akik játszottak a Lucasarts SCUMM rendszerű kalandjaival. Az egérkurzorral rámész egy tárgyra, a jobb gombbal megvizsgálhatod, a ballal pedig manipulálhatod. A karakterekkel párbeszédeket is lehet folytatni, amikor is mondatokat kell kiválasztanod egy menüből, vagy Lewton jegyzetfüzetéből kérdezhetsz rá tárgyakra és nyomokra. Elég ismerős, nemde? Az irányításban semmi új nem lesz. A Discwolrd Noir mégis hozzáad egy-két dolgot a jól bevált modellhez.

Először is ha a kurzort ráviszed egy interaktív pontra, akkor kiírodik, hogy mi vagy ki az, amin a kurzor áll. Ez apró dolognak tűnik, de nagyon hasznos, mert így nem fordul elő, hogy az egérrel pásztázzuk a képernyőt, interaktív pontokat keresve. Továbbá ott van a már említett jegyzettömb, ami nem csak a fontos információkat tárolja, hanem jobban bevonja a játékost a történet atmoszférájába. Az új beírásokat mindig hanghatás jelzi, így a játékos mindig megtudja, ha valami fontos történt. Ehhez hozzá kell szokni. A játék elején én is elvesztettem pár nyomot, amikor megpróbáltam először egyszerre használni a párbeszéd-menüt és a jegyzetfüzetet. Végül azonban megérte. A Discworld Noir kezelőfelülete nem sok újítást tartalmaz, de azt el kell mondanom, hogy ettől még nem leegyszerűsített.

Játékmenet:A Discworld Noir egy hagyományos kattintgatós kalandjáték, és magában hordozza a műfaj erősségeit és gyengéit a játékmenetet illetően. Nyilvánvalóan elég lineáris, sokban függ a párbeszédektől és a tárgy orientált rejtvényektől, és egy sorozat renderelt animáción viszi keresztül a játékost. Úgy találtam, hogy ez a játék mindkettőhöz hozzáadott egy keveset. Gyengéje elég kevés van. Először is ott van a klasszikus kalandjáték szindróma, a pixelvadászat. Már az elején elakadtam, mert nem találtam meg egy fontos helyet, így szinte pixelről pixelre kellett végigpásztáznom a képernyőt. Ez nem túl komoly, de akkor is jelen van és zavaró tud lenni. Továbbá a szereplők hajlamosak sokat beszélni. Többnyire szórakoztatnak, valamikor egyenesen humorosak, de túl sok időt kell a játékosnak minden cselekvés nélkül végigülnie és nem kéne sokkal több, hogy elveszítse az érdeklődést. Előfordult, hogy magam is eluntam a hoszú párbeszédeket. Én híve vagyok a mókás szövegeknek, de ez egy játék és ezért interaktívnak kell maradnia.

Ezek azonban csak kis hibáknak számítanak, mivel csak időnként tűnnek fel, és eltörpülnek a játék élvezete mellett. Ami számomra a legélvezetesebb volt, hogy a játék egy hagyományos jó kalandjáték, és mégis kikerüli annak konvencióit. Például a jegyzetfüzetből kérdezni, nem különbözik sokban a hagyományos párbeszédrendszertől, de mégis olyan hatást keltett mintha tényleg nyomoznék. A fejtörők felépítése és elhelyezése annyira jól beleillett a történetbe és annyira lebilincselővé tette azt, hogy nem bírtam abbahagyni a játékot, mindenképpen meg akartam fejteni a rejtélyt. Sosem éreztem azt, hogy valamilyen elvont logikai feladványt kéne megoldanom, mint a legtöbb mai kalandjátékban, hanem a megoldás felé vezető nyomokat követtem. Azt is értékeltem, hogy a narráció egy idő után máshogy beszélt a karakterekről és a helyszínekről, tehát Lewton hozzájuk fűződő viszonya megváltozott, ahogy haladtak előre a dolgok. Olyan mintha egy detektívregényt olvasna az ember, csak kiegészítve Terry Pratchett humorával és egy kis film noir utóérzéssel. Végül az élvezet amit a játéktól kaptam, mindent felülmúlt.

Hang Effektek:A Discworld Noir szereplőinek hangjai remekül sikerültek. Sosem lehetett meguni a változatos szereplőgárda hangját. Persze a szöveget is jól írták meg és a Pratchett humor is jól jött. A kedvencem Sammael volt, a zongorista vámpír a Café Ankhból, és Malachite, a szófukar troll. Mindegyiküknek igazi személyisége volt, ami nagyban hozzájárult az atmoszféra kialakításához.

Zene: Egy bizonyos fajta zenét szokta összefüggésbe hozni a film noirral. Lassú dzsesszes zene, amit Sam játszana a Café Americain-ban. A Discworld Noir zenéje jól elkapta ezt a stílust és ez is az atmoszféra létrejöttéért felelős. Nem olyan változatos és feltűnő, mint a Grim Fandango csodálatos zenéje, inkább aláfestésként szolgál. Sehol sem halottam olyan zenét, ami jobban megfelelne erre a célra, mint a Discwolrd Noir zenéje.

Intelligencia és Nehézség:A Discworld egyik legnagyobb hiányosságában a műfaj összes játéka osztozik. Azaz ha egyszer megfejtettük az utolsó fejtörőt és vele együtt a rejtélyt, akkor az újrajátszás esélye kirepül az ablakon. Kellemes lehet egyszer levenni a polcról a nosztalgia kedvéért, de az igazi móka a felfedezés kezdeti izgalma és helyes megoldások megsejtése a látszólag megfejthetetlen problémákban. Ha ezek az elemek eltűnnek, a Discworld Noir olyan, mint az a nagyszerű könyv, amelyen egyszer vagy kétszer könycseppet ejtesz.

A játék nehézségi szintje valahol a közepes és a nehéz között ül. Nem volt túl sok olyan pont, ahol valóban elakadtam volna, és mindig látszott egy olyan szál, amelyen folytathattam az üldözést. Rosszra rosszabb, hogy állandóan visszamentem Lewton irodájába egy szusszanásra, gyakran úgy, hogy nem volt a kezemben valami fontos bizonyíték, vagy a történetet megvilágosító elem a játék során. Párszor úgy éreztem, mintha az orromnál fogva vezetnének, de ez ritka dolog volt.

Összegzés:Ahogy a kalandjátékok egy kis depresszión mennek át az USA-ban, reménykeltő egy ilyen játékot látni, mint a Discworld Noir. Ez a játék nem csak a kalandos gyökerekben ragad meg lelkesen, hanem a rengeteg stílusban és tartalomban. Igen, ez teljesen hagyományos szerkezet. Nem, nem csinál semmi többet, amit a sok egyéb kalandjáték már ne tett volna meg. De abban az időben, amikor a jó minőségű, a kihívást rejtő, a szórakoztató játékok ebben a műfajban kevesen vannak és voltak, ebben semmi hiba nincs. A Discworld Noir egy eszméletlenül jól megírt, Terry Pratchett humorát a gyakorlatban is remekül alkalmazó, és a Discworld fantasy birodalom elemeit tökéletesen egyesító alkotás. A fenébe is, a kézikönyv is mókás és szórakoztató. Mondhatsz amit akarsz a 3D forradalomról, ebben az egyben látni azt az élvezetet, ami a jó történetnek köszönhető. Ha egy játék el tudja kapni a forrásának szellemét, mint a Discworld, jóval jobb lesz.