Alfie

A folytatások tömkelegét prezentáló téli filmes időszakban már-már igazi felüdülést jelent egy-egy "eredeti" momentum, esetünkben ez Michael Caine 1966-os csajozós filmjének újrafeldolgozása, az Alfie.

Mivel mára már az éltesebb korba lépett Michael Caine minden színészi tudása ellenére sem biztos, hogy hitelesen el tudná játszani majd 40 évvel fiatalabb mását, ezért a producerek úgy döntöttek, hogy Jude Law legyen az új sármőr, aki szédíti a nőket az Alfie-ban. Jude Law pedig két Oscar-esélyes film (az Aviator Scorsese-től és a Closer) forgatása közti szünetben rábólintott a valós személyiségétől igencsak távol álló posztmodern Casanova figurájára. Helyesen tette, hiszen ő az aki leginkább nézhetővé varázsolja a fáradt ötletektől hemzsegő produkciót.


Az eredetit ismerő nézőknek mondom mielőtt fintorogva legyintenének, hogy nekik is csak a film alapszituációja és első fele lesz ismerős, hiszen a készítők úgy döntöttek megpróbálják saját ötleteiket is belezsúfolva emberibbé és kevésbé "gonosszá" tenni Alfie figuráját. Gondolatait, belső monológjait folyamatosan hallhatjuk Jude Law tolmácsolásában és ez az a része a filmnek, ez a kibeszélés az ami igazán működik.


A film egyik legnagyobb hibája (és erénye), hogy nem igazán lehet meghatározni a műfaját. Igaz, hogy a csajozós-film (de nem a randifilm) címke simán ráaggatható, viszont emellett mintha Charles Shyer direktor nem tudta volt eldönteni, hogy Alfie életének kilátástalanságát taglaló dráma legyen a film, vagy Jude Law felettébb szórakoztató monológjai, valamint gesztusai köré építse a történetet, netán a romantikus szál minél hosszabb felgöngyölgetésével vegye elejét a nézőtéren kialakuló heveny ásítási rohamoknak. A rendező inkább egyiket sem húzta meg és úgy döntött, hogy egy látleletet varázsol a néző elé, amiben egyszerűen bemutatja nekünk hatmilliárd embertársunk közül az egyiket. Alfie-t.


Azt az Alfie-t, aki Jude Law szokásához híven nagyszerűen alakít (és emiatt buknak rá a csajok), aki angol származású (és emiatt buknak utána a csajok), aki limuzinsofőr (és emiatt ugyancsak buknak utána a csajok) és ezért a munkahelye (vö. hátsó ülés) nagyszerű helyszín a rövidebb-hosszabb légyottokra, aki persze jóképű (és emiatt természetesen buknak utána a csajok). Alfie egyik lány ágyából a másikba vándorol (legyen az egyedülálló anyuka, ötvenes cégtulajdonos vagy elkeseredett feleség), kvázi él, mint hal a vízben, eltartatja magát, semmire sincs gondja, addig amíg egyszer csak hirtelen... összekuszálódik a kép. A kép összekuszálásában pár ugyancsak Oscar közelében járt vetélytárs, mint például Susan Sarandon vagy Marisa Tomei is segít.


A kusza kép természetesen idővel kibogozásra kerül, de sajnos az embert annyira már nem érdekli, mint a kezdetekben. A film közben meg eljut arra a pontra, hogy vagy hat-hét helyen be lehetne fejezni, de a rendező úgy tűnik a nyolcadik befejezési módszert találta meg, ami eléggé toldott-foldott. Sajnos lerí róla, hogy mesterségesen préselték bele a film szövetébe.


Az Alfie tipikusan az a film, amit kétórás vetítés alatt hol imád, hol pedig a pokolba kíván az ember. Ajánlani pedig lehet a lányoknak Jude Law miatt (de nekik a csjozási módszerek nem biztos, hogy bejönnek), valamint a fiúknak a csajozási módszerek miatt (de rájuk nem biztos, hogy hatni fog Jude Law sármja).

Alfie feliratos angol-amerikai romantikus vígjáték, 103 perc Rendező: Charles Shyer Író: Bill Naughton Operatőr: Ashley Rowe Jemeztervező: Beatrix Aruna Pasztor Zene: Mick Jagger, John Powell, David A. Stewart Látványtervező: Sophie Becher Vágó: Padraic McKinley Szereplők: Jude Law (Alfie) Susan Sarandon (Liz) Sienna Miller (Nikki) Marisa Tomei (Julie) Julienne Davis (Sascha) Omar Epps (Marlon) Anastasia Griffith (Chyna) Edward Hogg (Pete) Jane Krakowski (Dorie) Nia Long (Lonette)