Moons of Madness

Kiadó: Funcom
Fejlesztő: Rock Pocket Games
Honlap

Rendszerkövetelmények:
Minimum: Intel Core i3-560 3,3 GHz-es vagy AMD Phenom II X4 805 processzor, Nvidia GeForce GTX 750 Ti vagy ATI Radeon R7 360X grafikus kártya, 4 GB RAM, 40 GB szabad hely a merevlemezen
Ajánlott: Intel Core i5-4670K 3,4 GHz-es vagy AMD FX-8370 processzor, Nvidia GeForce GTX 1060 vagy ATI Radeon RX 580 grafikus kártya, 8 GB RAM, 40 GB szabad hely a merevlemezen
Hasonló játékok: The Park, Amnesia-sorozat
Kategória: belső nézetes horror

Ha azt hitted, hogy a játékfejlesztők már mindent kihoztak H.P. Lovecraft sötét horrorvilágából, akkor itt az idő beismerned, hogy tévedtél, hiszen a Moons of Madnesshez hasonló kalanddal még biztosan nem találkoztál korábban. Játéktesztünkből pedig most megtudhatod, hogy miért!

Bár sokan megbolondultak az előzetesekért, valójában azonban korántsem tudott akkora népszerűséget elérni a Funcom a The Secret World MMO-val, mint azt a szakma elvárta, azonban mégsem volt teljesen felesleges annyi időt és energiát, na meg természetesen pénzt ölni ennek az őrült fantáziavilágnak a kidolgozására. A csapat ugyanis jelenleg meglepően jól keres a különféle mellékszálakkal, ami nem véletlen, hiszen születtek már nagyon beteg és minőségi próbálkozások a kérdéses univerzumhoz kapcsolódóan, sőt a háttérben egy televíziós sorozat is készülődik pár hónapja.

Az egyik legemlékezetesebb alkotás azonban minden kétséget kizáróan a The Park lett a sorban, mely egy különleges, kifejezetten rémisztő horrorként írta be magát emlékeinkbe. Ezt a csapást szeretné most folytatni a Funcom, akik egy aprócska norvég indie csapatot bíztak meg azzal, hogy ismét beszédtémává tegyék egy kicsit az univerzumot, méghozzá egy belső nézetes horrorként, melyben sokkal nagyobb szerepet kapott a sci-fi és H.P. Lovecraft világának néhány sajátossága, mint a The Secret World ismertebb vonásai, de éppen ezért beszélhetünk csak egy mellékszálról a Moons of Madness esetében.




Méghozzá egy kifejezetten jól sikerült mellékszálról – már a Funcom eddigi teljesítményéhez viszonyítva –, hiszen aki szereti a rettegést, a rejtélyeket, nem mellesleg pedig a horrorisztikus kalandokat, az biztosan kellemes társaságra lelhet a játékban egy-két éjszaka erejéig. Merthogy a Moons of Madness nem lett túl tartalmas, alig 6-8 óra alatt kényelmesen a végére lehet érni a történetnek, bár ez nagyban függ a hozzáállásunktól, valamint attól is, hogy mennyire kavarodunk el a marsi bázisok folyosóin vagy a vörös bolygó krátereiben, hiszen dacára a lineárisabb játékmenetnek, néha azért egészen nagy játszóterek – inkább komplex alagútrendszerek – állnak majd a rendelkezésünkre ahhoz, hogy a végére járjunk a rejtélyeknek. Azokból ugyanis nem lesz hiány a nagy kaland során, melynek részeként az Orochi Group megbízásából egy olyan küldetésen veszünk részt a Marson, mely a jövő technológiáinak köszönhetően teljesen veszélytelennek, mondhatni rutinműveletnek tűnik.

Az alapvető célunk nem más, mint hogy biztosítsuk az Invictus kutatóbázis működését, hogy a hamarosan érkező kutatócsoportot már egy jól működő rendszer fogadhassa feltöltött akkumulátorokkal, zöldellő üvegházakkal és így tovább. A játék indítását követő első percekben azonban rádöbbenünk arra, hogy itt valami nincs rendben, miután ugyanis Shane nevű főhősünk egy szörnyű rémálomból ébred, és ki kell merészkednie egy közeli kráterhez, hogy megigazítson pár napelemet, rövidesen ráébred arra, hogy látomásai és alvásminőségének romlása nem a marsi légkör miatt van. A bázison ugyanis felüti a fejét egy különleges fertőzés, mely először ártalmatlannak tűnik az emberre, azonban minél mélyebbre merészkedünk a történetben, annál tisztább lesz előttünk az összkép: innen talán nem juthatunk ki élve!




A Moons of Madness alapvetően a sétaszimulátorok nézelődős, interakciókban gazdag megoldásait elegyíti a klasszikus kalandok fejtörőkkel átitatott megoldásaival, miközben hol jobban magával ragad minket a történet, hol lazábban megbújik a háttérben, de mindvégig elkísér minket egy feszült, nyugtalanító hangulat, melyben a norvégok alkotása elképesztően erős lett. Már alapból az egészen elképesztő, amikor először meglátjuk a Marson felkelni a Napot, de a vörös bolygó felszínén kalandozni vagy a futurisztikus kutatóbázison tekeregni egyaránt olyan élményt kínál nekünk, mely mindennek tekinthető, csak éppen hétköznapinak nem.

Kifejezetten ügyesen oldották meg az alkotók a feszültség fokozatos növelését, hogy bár rögtön az első pillanatokban adnak egy kis betekintést a horrorba, azonban azt egy rémálommal megmagyarázva képesek elhitetni velünk, hogy minden rendben van, hogy itt nem történhet semmi baj. Aztán persze ez a képzelgés csakhamar fenekestül felfordul majd, és a gyakran steril környezet ellenére is meglepően kellemes élmények várnak ránk, legyen szó akár a nyugodtabb, akár a feszültebb pillanatokról.




Amit fontos kiemelni az alkotás kapcsán, hogy itt a filmszerű jelenetek majdhogynem folyamatosak, ennek megfelelően nincs például harc, nem tudjuk felvenni a kesztyűt a gonoszokkal, de van helyette olcsó ijesztgetés, állandó nézelődés, kutakodás, jegyzetgyűjtögetés, valamint töménytelen mennyiségű gombnyomkodás és ajtónyitogatás. Fejtörők akadnak ugyan, de nem kell miattuk a szomszédba menni logikai feladatgyűjteményért, a legtöbb csak szimpla ide-oda futkározásból, kapcsolók aktiválásából vagy minimális interakciókból áll majd össze, miközben a felhasználható eszközöket sem direkt módon használhatjuk majd, hanem az inventoryból előhívva, ami egyszerű, de gyakran idegesítően lassú megoldás lett.

A növényházban például legalább tízszer egymás után el kell majd zárnunk a forró gőzt egy kurblival a csatornarendszerben járkálva, méghozzá ugyanazzal a mozdulattal és animációval, ami finoman szólva is idegesítő, mi több monoton lesz, de még így is több dolgunk akad, mint egy közönséges sétaszimulátorban. Arról nem is beszélve, hogy itt azért legalább a sztori kellemes, folyamatosan építkezik és alakítja át az egész környezetet, ezzel megteremve azt a hatást, hogy valóban egy kis történetfoszlányt kapunk csak a The Secret World-univerzumból, amit esetleg akár még bővíteni is lehetne majd.




Grafika: Bár a hangulat mindvégig kimagaslóan jó, azonban ehhez sajnos nem sikerült megfelelő prezentációt társítania a készítőknek, hiszen a legtöbb helyszín nagyon steril, ami a marsi tájak esetében érthető, de az űrbázist ennél azért változatosabbá és izgalmasabbá is tehették volna az alkotók. Sokak számára kellemetlen lehet a gyakran készakarva elmosott ábrázolásmód, amihez legalább a gépigényt sikerült egész ügyesen minimalizálni, hiszen az optimalizálással nincs probléma.

Kezelőfelület, irányíthatóság: Mivel belső nézetből élhetjük át a Moons of Madness élményét, az irányítás kifejezetten kellemes, kiegyensúlyozott, amit kellően egyszerű kezelőfelület támogat meg. Bár néhány interakció egy kicsit talán körülményes, pár esetben a tájékozódás sem túl kiegyensúlyozott, de ezek apróságok a nagy egész tekintetében.

Játszhatóság: Noha nem lett egy túl hosszú történet, de nem is kérnek érte tízezreket a készítők, vagyis ár-érték arány tekintetében a Moons of Madness kifejezetten kiegyensúlyozottnak tekinthető. Ha sietős a dolgunk, 5-6 óra alatt a végére érhetünk, de nyugodtan nézelődve, elmerülve a jegyzetekben és a helyszínekben, akár 8-10 órát is kihozhatunk belőle. Az újrajátszhatósági faktor ugyan nem túl magas, és néha hajlamos ellaposodni a sztori, de ennél nagyobb gondunk soha ne legyen.

Intelligencia, nehézség: Különösebb nehézség és kihívás nincs a játékban, ami az őrületbe kergetheti a klasszikus kalandok kedvelőit, de amennyiben a sétaszimulátorok ellen sem volt kifogásunk, akkor itt kifejezetten élvezetes lesz majd tenni-venni, hiszen a kávéfőzéstől kezdve, a napelemek kalibrálásán át az űrruha levegőjének feltöltéséig bezárólag mindenféle feladatot kapunk. Más kérdés, hogy ezek egyike sem lesz nehéz vagy kihívásokkal teli. Még az üldözéses jelenetek során is meglepően nyugodt légkört kínál nekünk a játék.

Hangok, zene: Mind a szinkronok, mind a zenék, de a hangeffektek többsége is kifejezetten erőteljes lett. Bár néhány elkapottabb dallamnak azért jobban örültünk volna, ellenben így sincs okunk a panaszra, hiszen a készítők alaposan megtámogatták az ijesztőbb jeleneteket az erőteljes hangokkal.

Összegzés: A Moons of Madness nem azért született, hogy megváltsa a világot vagy dollármilliókat termeljen a készítőknek, de összességében horrorként és kalandjátékként egyaránt megállja a helyét, miközben kiválóan bővíti a The Secret World-univerzumot egy kellemes, a kelleténél talán erőteljesebb Lovecraft-hatást felvonultató történettel. Amennyiben már korábban megkedvelted a Funcom őrült világát, és kíváncsi vagy arra, hogy miként idomul ehhez a lovecrafti horror, valamint a sci-fi, akkor könnyen lehet, hogy neked is bearanyozza majd néhány estédet a végeredmény.