The White Door

Kiadó: Second Maze
Fejlesztő: Rusty Lake
Honlap

Rendszerkövetelmények:
Minimum: Intel Pentium 4 1,8 GHz-es vagy AMD Athlon MP processzor, Nvidia GeForce 8300 GS vagy ATI Radeon HD 3200 grafikus kártya, 1 GB RAM, 100 MB szabad hely a merevlemezen
Ajánlott: Intel Core 2 Duo E4400 2 GHz-es vagy AMD Athlon II X2 280 processzor, Nvidia GeForce 9600 vagy ATI Radeon HD 3850 grafikus kártya, 2 GB RAM, 100 MB szabad hely a merevlemezen
Hasonló játékok: Rusty Lake-sorozat
Kategória: kalandjáték

Groteszk és igényes kalandjátékaik révén a Rusty Lake fejlesztői már korábban nagy hírnevet szereztek maguknak a műfaj kedvelői között, azonban legújabb alkotásukkal minden eddiginél magasabbra helyezték a mércét. Játéktesztünkből megtudhatod, hogy miként sikerült a The White Door!

Bár rengeteg videojátékos műfaj megítélése és elérhetősége megváltozott az elmúlt években – különösen az okostelefonok térhódítását követően –, azonban a legjelentősebb átalakulás alighanem a kalandjátékok világát érte. Miközben a kilencvenes években ez a stílus a legnépszerűbbek közé tartozott – igazi aranykornak tekinthetjük mai szemmel –, addig a kétezres évekre már mindenki a műfaj haláláról beszélt. Bár a mai napig akad néhány stúdió, akik foggal és körömmel ragaszkodnak a régi hagyományokhoz – a Daedalic Entertainment művei például messze az élen járnak –, de a kalandjátékosok már hozzászoktak ahhoz, hogy ha kedvenc műfajukat szeretnék élvezni, akkor ahhoz elengedhetetlen lesz az indie színtérről új kedvenceket válogatni maguknak.

Mára természetesen ez a közeg is kitermelte a maga minőségi csapatait, a Rusty Lake fejlesztői pedig túlzás nélkül ott vannak az élbolyban, méghozzá a nevüket viselő sorozatuk mellett főként a nagyszerű Cube Escape franchise miatt. Alkotásaikra kivétel nélkül jellemzők a kellemesen megírt történetek, a groteszk grafikai körítések, valamint a különféle fejtörők, melyek között gyakran olyan nehéz és összetett példákat is találunk, hogy azt néhány LucasArts-klasszikus is megirigyelhetné. Bár a fejlesztők éveken át a két franchise bűvöletében éltek, idén azonban úgy döntöttek, hogy sajátosságaikat figyelembe véve egy vadonatúj címmel hódítják meg a kalandorok szívét. Így született a The White Door, mely elsőre talán nem tűnik többnek egy egyszerű Flash-játéknál – még a mérete is erre utal –, de valójában egy egészen összetett élményt ad nekünk.




A The White Door főhőse egy Robert Hill nevű férfi, aki egészen megviselt állapotban, emlékek nélkül ébred fel egy elmegyógyintézet falai között. Fogalma sincs, hogy mi történt vele, hogy honnan érkezett, de akadnak azért tájékozódási pontjai, és miután a segítségünkkel átkutatja a helyiséget, ráébred arra, hogy jobban jár, ha követi a falra kifüggesztett napi menetrendet. Ezzel ugyanis legalább történik valami. Miután elfogyasztja a reggelijét, és túlesik a tisztálkodáson, megérkezik a nővér, és különös kérdéseket szegez hősünknek.

Talán mondanunk sem kell, minden egyes kérdés egy-egy fejtörő, melyekre a szobában találjuk a válaszokat, ahol a legapróbb berendezési tárggyal is interakcióba léphetünk. Miután a nővér elment, elfogyasztottuk a finom ebédet, bevettük a gyógyszert, részt vettünk a memóriateszten, végezetül pedig edzettünk is egy kicsit, gyakorlatilag eltelt a nap, vár minket a pihe-puha ágy. A játék pedig általában ezen a ponton válik igazán izgalmassá, hiszen az álmok birodalmába csöppenve lassacskán fel tudjuk építeni magunkban korábbi életünk emlékeit, hiszen ilyenkor interaktív formában felidézzünk majd néhány olyan eseményt, melyek mérföldkövek voltak azon az úton, amely végül egy elmegyógyintézet falai közé vezetett.




Nem véletlenül ismertettük a fentiekben a napi rutin sajátosságait, hiszen a The White Door gyakorlatilag minden egyes ébredés után újrakezdődik, és minden nap végig kell mennünk az ismert pontokon, ami elsőre unalmasnak tűnhet, de egyáltalán nem az. Ennek az oka részben az óriási interakció – hiszen még az asztalra tett kávét is valamilyen mozdulattal fogyaszthatjuk el –, részben pedig az, hogy minél több emléket szerzünk, annál több dolgot találunk majd a szobánkban, de természetesen a nővér által feltett kérdések, sőt a memóriatesztek is egyre nehezebbek lesznek.

Az egészben a legjobb azonban, hogy akár az intézeti szobában sínylődünk, akár az emlékek között szörfözünk, az egész történetet áthatja egy rendkívül melankolikus, mondhatni depresszív hangulat, ami azonnal képes megragadni a játékost, de a folyamatos rejtélyeknek és ködösítéseknek hála a kíváncsiság szintén eluralkodik rajtunk. A történet tekintetében ugyanis talán nem túl nagy durranás a játék, még egyedinek sem igazán neveznénk, viszont annyira ügyesen építkeztek a készítők a minimalista megoldásokból, hogy az egyenesen példaértékű. Minderre pedig ráadásként még a játékmenet is rátesz egy nagy lapáttal!




A fentiekben már említettük a folyamatos interakciókat, a The White Door azonban tényleg kimagasló szinteken igényli, hogy ott legyünk és cselekedjünk, fiókokat és függönyöket húzkodjunk, fogat mossunk, dobozokat nyissunk, vagy éppen magunkra húzzuk a takarót. Különösen érdekes volt ez a megoldás, amikor Robert emlékeiben kalandoztunk! Nagyon gyakran folyamodtak a fejlesztők itt olyan megoldásokhoz, hogy miközben hősünk mesélte kis történetét, nekünk kellett animálva kísérnünk a történteket, tehát ha Robert letekerte az ablakot az autóban a sztori szerint, akkor azt nekünk valamilyen mozdulattal kellett követni, ha pedig meg akarta volna fogni egy lány kezét, azt is a mi egérmozdulatunkkal tudtuk megjeleníteni a képernyőn. Ha ilyenkor nem működünk együtt Roberttel, megakad az egész történet, akárcsak egy fejtörőnél, amikor nem tudjuk, mi a megoldás.

Bár a Rusty Lake csapata sok esetben túlzásba vitte egy kicsit a dolgot, azért a legtöbb feladványt könnyedén teljesíthetjük majd. További érdekesség még a játékmenet tekintetében a kétképernyős elrendezési forma, lévén a készítők egy bal és egy jobb oldali panelre osztották fel a játékot, ami gyakran kifejezetten fontos lesz majd. A bal oldalon például jellemzően nagyban, átfogóan láthatjuk a játékteret vagy az aktuális helyszínt, míg a jobb oldalon kapjuk a premierplános ábrázolásmódot. Nyilván ez a felosztás bizonyos helyzetekben módosulhat, de egyszer sem éreztük azt a játék során, hogy a megoldás kellemetlen vagy felesleges lenne. Éppen ellenkezőleg, érdekes újdonságként hatott a jól megszokott kalandjátékos sablonok után!




Grafika: A The White Door esetében a grafika egészen sajátosnak tekinthető, amit nagyon nehéz objektíven szemlélni, hiszen talán a kategóriájában is születtek már szebb alkotások, de stílusosabbak aligha. Ez a játék ezzel a látványvilággal lett igazán ütős, el sem tudnánk képzelni másként, teljesen felesleges más alkotásokhoz hasonlítani. Önmagában kiválóan megállja a helyét, nagyon jó hangulatot kölcsönöz a végeredményhez, miközben még egy kőkorszaki számítógépen sem okoz gondot a futtatása, ami nem meglepő, hiszen mobilokra is elérhető.

Kezelőfelület, irányíthatóság: Mint a point and click-kalandjátékoknak általában, úgy természetesen a The White Doornak is halálosan egyszerű az irányítása. Elegendő hozzá egy egér, és némi kézügyesség, hogy minden esetben megtalálhassuk a számításainkat. Nemcsak hősünk terelgetése, hanem a fejtörők többsége is rendkívül könnyednek tekinthető ebből a szempontból, tehát kifejezetten jó munkát végeztek a fejlesztők.

Játszhatóság: Tény és való, hogy egy kicsit lehetett volna hosszabb a játék története, hiszen komótosan is 4-5 óra alatt pontot tehetünk a végére, ami nem valami sok, ellenben figyeljük az ár-érték arányt, hiszen nem is kérnek érte több ezer forintot. Ebből a szempontból tehát a kampány rövidségébe sem tudunk belekötni, pláne annak fényében, hogy milyen élményt kapunk tőle!

Intelligencia, nehézség: A mesterséges intelligencia sok vizet nem zavar a játékban, a nehézségi szint azonban igencsak fontos tényező, hiszen egy kalandjátékot is könnyedén el lehet rontani azzal, ha túl könnyűek, esetleg túl nehezek a fejtörők. Bár az első egy-két napon itt sem kell majd megszakadnunk, azonban minél több emlékünk jön vissza, annál magasabbra emelkedik a nehézségi szint, ezt pedig természetesen a saját bőrünkön is tapasztalhatjuk.

Hangok, zene: Miközben a zenék éppen csak színező jelleggel vannak jelen az alkotásban, a szinkronok kifejezetten fontos szerephez jutottak. Főként az emlékek során gyakran hallhatunk monológokat Robert szájából, melyek annyira hatásosak lettek, hogy teljes mértékben átadják az alkotás hangulatát.

Összegzés: A The White Door egy tipikusan olyan videojáték lett a sorban, amiért manapság még megéri játékosnak lenni. Nem a csillogó grafika, nem a mindenhová beleerőltetett fejlődési rendszer, de még csak nem is az elköltött dollármilliók teszik játékká ezt a játékot, hanem az, hogy képes szórakoztatni és érzéseket kiváltani az emberből. Ebből a szempontból a Rusty Lake műve az idei év első fénypontja!