Csenddel üzenek Csenddel üzenek néked, mert hidd el, igazán félek, hogy most kevés a szó, az se kimondva jó.
Hangok nélkül is érzed: miért õrizlek téged én már magamba' rég, olyan tiszta a kép.
Bûvölõ némaság, túl zajos a világ. Úgy keress, hogy megtalálj, de úgy siess, hogy megvárj!
Lásd: jó nekem, hogyha rád nézek, és szótlan mondhatom el néked, hogy már nem félek! Rég érzem azt, hogy e csend-pillanat, elvezet majd hozzád, kedves, és örökké így marad.
Bûvölõ némaság, túl zajos a világ. Úgy keress, hogy megtalálj, de úgy siess, hogy megvárj!
Csenddel üzenek néked, mert hidd el, igazán félek, hogy most kevés a szó, az se kimondva jó.
Hangok nélkül is érzed: miért õrizlek téged én már magamba' rég, olyan tiszta a kép.
Bûvölõ némaság, túl zajos a világ. Úgy keress, hogy megtalálj, de úgy siess, hogy megvárj!
ez is nagyon ottvan, legalabbis szamomra:
Nadányi Zoltán
A két szemed szeretett a legtovább
A két szemed szeretett legtovább, Be furcsa szerelem. A szád már néma volt, de a szemed, az még beszélt velem. A kezed már hideg volt, jéghideg, nem is adtál kezet, de a szemed még megsímogatott, nálam feledkezett. És lándzsákat tûztél magad köré hideg testõrökül, de a szemed még rám leselkedett a zord lándzsák mögül. És ellebegtél és csak a hegyes lándzsák maradtak ott, de a szemed még egyszer visszanézett és mindent megadott. A két szemed szeretett legtovább még mostan is szeret. Még éjszakánként zöldes csillaga kigyúl ágyam felett.
szakkozepes koromban baromira utaltam a verseket, mostanaban mar szivesen elolvasok egy mivesebb darabot.
HÉJA-NÁSZ AZ AVARON Útra kelünk. Megyünk az Õszbe, Vijjogva, sírva, kergetõzve, Két lankadt szárnyú héja-madár.
Új rablói vannak a Nyárnak, Csattognak az új héja-szárnyak, Dúlnak a csókos ütközetek. Szállunk a Nyárból, ûzve szállunk, Valahol az Õszben megállunk, Fölborzolt tollal, szerelmesen. Ez az utolsó nászunk nékünk: Egymás husába beletépünk S lehullunk az õszi avaron.
(Ady Endre)
Szabó Lõrinc: SZUN VU KUNG LÁZADÁSA
Mikor Szun Vu Kung, a majmok királya, kit kõtojásból keltett ki a vén föld, ég nap és hold különös szerelme a gyümölcsök s virágok szigetén, ki kõtestét mozogni tanította s viharként szállni a felhõk felett, és megtanult minden emberfölötti varázst és titkos bölcsességeket,
ki hõs vezér és szent remete volt és szívében mégis fenevad maradt, és feldúlta a halál városát és megette az égi barackokat,
az istenek eledelét, hogy õ is õrökké éljen, s lett mindenható kinek rõt fején a villám kicsorbult, ki már már isten volt, de lázadó
dühében a Legfõbb Trónt követelte, s leverte az égi seregeket, s a Menny Ura s a Célok és Erények bénultan nézték, hogyan közeleg -
mikor Szun Vu Kung már a trón elõtt állt, és már senki se moccant ellene, jött Buddha, és szelíd virágkezével intett, hogy a fegyverét tegye le.
- Ki vagy, te jámbor? - ámult el a vad szörny, akitõl a mindenség reszketett. Buddha felelt: - A béke és a jóság, s azért jöttem, hogy megfékezzelek.
- Nagyszerû! - bókolt Szun Vu Kung. De Buddha: - Vigyázz - szólt -, még nem sejted, mit tudok! - Te se, hogy én mit! - válaszolt a szörny, és mellét verve mesélni kezdte, hogy
a tejutat kavarja szigonyával, eldicsekedett, hogyan gyõzte le a földet, eget, az állatok és fák szellemeit, s a halál fekete
könyvét széttépve hogy lett halhatatlan, s a Titkos Tudást hogy szerezte meg. - Tizennyolcezer mérföldet repülök - mondta -, ha csak egy bukfencet vetek,
átváltozom hetvenkétféleképpen és lehetek millió óriás, ma már én vagyok a Tökéletesség - a Menny Urához fordult -, senki más,
- bömbölte - senki nem állhat fölöttem: legkülönb vagyok, a Trónt akarom! És Buddha felelt: - Tied lesz, ha gyõzöl még valamin, az én hatalmamon:
mutasd meg, hogy kibírsz-e törni innen, túljutsz-e rajtam - itt a tenyerem: ha bukfenced kivisz belõle, nyertél, ha nem, te fogsz engedni énnekem.
Tetszett az alku Szun Vu Kungnak. - Õrült - gondolta - ez a Buddha: a keze alig nagyobb egy lótusz levelénél, igazán játék végezni vele,
gyerekjáték - gondolta és vigyorgott: - Hát jól van, lássuk: ki gyõz, te vagy én? - És felemelkedett a levegõbe, s megállt nevetve Buddha tenyerén.
- Készen vagy? - Készen. - Rajta! - Egyet ugrott, s már messze szállt s eltûnt a szörnyeteg, és viharzott, mint az ördögmotolla, úgy hányta, hányta a bukfenceket,
és repült és hömpölygött mint a szélvész, mindig gyorsabban, repült, mint a fény, repült és forgott, át az õs eónok s csillagködök száz szigettengerén,
repült, a tértõl részegen, repült, mint az idõmegállító gondolat, repült, könnyû gyõzelmét végtelennel tetõzni, amit ráadásul ad,
repült, repült s a Végsõ Ûr határán egyszerre csak öt roppant oszlopot látott, amely minden világok végén vörösen az ég felé lobogott.
Még egy bukfenc, s már ott volt, és leszállt ott, ahol még nem járt soha senki se, és lehasalt s fürkészve és vidáman nézett az érthetetlen semmibe,
aztán felkelt. - Most megyek - mondta - vissza, és én leszek a Mindenség Ura, de hogy itt jártam, nevemet felírom ide, a világ õrtornyaira -
és csakugyan felírta a középsõ oszlopra: "Itt járt Szun Vu Kung király", s mert a szükség rájött, egy másik oszlop tövébe még egyebet is csinált,
és indult vissza. Repült, mint a villám, repült az ûrben, mint a néma fény, repült és forgott, át az õs eónok s csillagvilágok szigettengerén,
mint az idõtlen gondolat, repült most visszafelé a végtelenen át, és megérkezett és hetykén leugrott Buddha kezérõl s rikoltott: - No hát
ide a Trónt! A világ végén jártam s ott hagytam a látogatás jelét! - Buddha ránézett, hosszan, szánakozva, és felemelte lassan a kezét,
és megszólalt: - Te nyomorult majom, te, te barbár ész- és erõ-szörnyeteg, azt hiszed, hogy míg féktelen hatalmad harc s önzés fûti, lebírsz engemet?
Azt hiszed, ki tudtál szökni kezembõl? Nézz ide, nézd középsõ ujjamat: "Itt járt Szun Vu Kung..." - itt van, ezt te írtad, s nézd piszkod, itt a hüvelykem alatt! -
És Szun Vu Kung, a Tökéletes Állat, kitõl a Legfõbb Trón is reszketett, látta, hogy minden erõnél erõsebb a türelem s a jóság, s megijedt
és szökni próbált. De Buddha lefogta s egy hegyet tett rá, kíméletesen: - Most itt maradsz. Gondolkozz ezer évig, s ha új szíved lesz, befogad a Menny.
(off: love and peace) on:
Reményik Sándor:
Béke
Valami furcsa összehangolódás, Valami ritka rend- Széthúzó er?k er?s egyensúlya, Mély bels? bizonyosság idebent- Bizonyosság arról, hogy élni jó, Szenvedni elkerülhetetlen, Szeretni tisztán: megistenülés, Meghalni szép- S a Kifejezést meglelni mindezekhez, Megtalálni a felséges Igét: Az Igét mindezekhez: A Béke ez. Orkán ordíthat aztán odakünt, Robbanhat ezer bomba: kárbament, De kárt nem okozott. Bent: Csend. A Béke itt kezd?dik. Bent: Csend. Isten hozott.
ezt azé énekelve kell meghallgatni a besenyõ család elõadásában:)))))))
"Vörös Rébék általment a Keskeny pallón s elrepült Tollászkodni, már mint varju, Egy jegenyefára ûlt. Akinek azt mondja: kár! Nagy baj éri és nagy kár: Hess, madár!
Õ volt az, ki addig fõzte Pörge Dani bocskorát, Míg elvette a Sinkóék Cifra lányát, a Terát. De most bezzeg bánja már, Váltig hajtja: kár volt, kár! Hess, madár!
Pörgé Dani most õbenne Ha elbotlik se köszön, S ha ott kapja, kibuktatja Orrával a küszöbön. Pedig titkon oda jár, Szép asszonynak mondja: kár! Hess, madár!
Cifra asszony színes szóra Tetteti, hogy mit se hajt: "Kend meg köztünk ne csináljon Háborodást, házi bajt, Nem vagyok én csapodár." Rebi néni mondja: kár! Hess, madár!
Másszor is jön, hoz fehér pénzt, Piros kendõt s egyebet: "Nesze, lyányom? e mézes bor Erõsítse a szived: Szépnek úgy nem tenni kár!" - "Hadd jöjjön hát a kasznár." Hess, madár!
Háborúság, házi patvar Attól kezdve van elég; De nem hallik a szomszédba: Pörge Dani tûri még. A bölcsõ is ott van már: Künn egy varju mondja: kár! Hess, madár!
"Asszony, ördög! vidd apádnak Haza ezt a gyermeket - Ne! a varjut (hol a puskám?) Útra meglövöm neked." Varju azt se mondja: kár! El sem is rebbenti már: "Hess, madár!
Híre terjed a helységben:. "Tudjátok, mi az eset? Pörge Dani egy varjút lõtt S Rebi néni leesett!" Rebi lelke nem vón' kár: De, mint varju, visszajár Hess, madár!
Gyilkost a törvény nyomozza; Szegény Dani mit tegyen? Útnak indul, bujdosásnak, Keskeny pallón átmegyen. Szembe jött rá a kasznár. Varju elkiáltja: kár! Hess, madár!
Keskeny a palló kettõnek: Nem térhet ki a Dani; Egy billentés: lent a vízben Nagyot csobban valami. Sok esõ volt: mély az ár. Varju látja, mondja: kár! Hess, madár!
Bujdosónak kín az élte; Reszket, ha levél zörög: Felvont sárkányt vesz kezébe, Hajtja éh: "megállj, görög!" Varjú mind' kiséri: "kár!... Fennakadsz te, szép betyár!" "Hess, madár!"
"Most ebédre, hollók, varjak Seregestül, aki van! De szemét ne bántsa senki: Azzal elbánok magam." Fekete volt; mint bogár: Asszony ott sír: "mégis kár! Hess, madár!"
Vörös Rébék általment a Keskeny pallón: most repûl; Egy varjúból a másikba Száll a lelke, vég ne'kül S kinek õ azt mondja: kár! Nagy baj éri és nagy kár. Hess, madár!
függõlegesen olvasva adja ki a verset, amit , most az érthetõség kedvéért leírok:
Szent kert, bõ lomb, tárt zöld szárny (elsõ oszlop) fönn lenn tág éj, jõ kék árny. (második oszlop) Négy fém cseng: Szép, Jó, Hír, Rang, (harmadik oszlop) majd mély csönd leng, mint hûlt hang. (negyedik oszlop)
na zt hiába írtam be szépen, mert az Sg elrontotta :(
Weöres Sándor: Kínai Templom
Szent fönn Négy majd kert, lenn fém mély bõ tág cseng: csönd lomb, éj Szép leng, tárt jõ, Jó, mint zöld kék Hír, hûlt szárny, árny. Rang, hang.
Orbán Otto: A vásárló panasza
Kedden vettem a légettyût, s másnap a postán mégegy gyütt! Egy is eleget tyûzi a leget! Most meg a két tyû lég együtt!!
Ki állította meg az órát, nehéz idõk jönnek, másik Magyarország, félek tõled.
(Hobo Blues Band: Másik Magyarország.)
Volt a Fábry show-ban a Koltai féle pohárköszöntõ az kéne....
Goblin
Nem fázok már, sírni késõ, Lelkemre hull hideg esõ, Gyújtok gyufát, rakok tüzet, Szerelemláng ezzel fizet, Hiszem csak egy vékony nádszál Ég, mint a gép, máris megáll.
Nem zokognék, sírni késõ, Most látom csak, milyen szép õ, Könnyem csorog, folyik széjjel, Virrasztottam egész éjjel, Szeme fakó, nem csillog már, Utolérte õt a halál.
(c)IceTea 2002. augusztus
:))) wow
Pajzán Toldi
I. ének
Ég a napmelegtõl a kopasz tyúk szarja, Miklós retkes tökét ugyancsak vakarja. Mérges lapostetvek csípik ahol érik, Kormos seggepartján sütkéreznek délig. Amott a kútágas alatt áll egy némber, Vízmerítés helyett jobbágyfaszra kémlel. Nincs egy árva szõrszál a pinája ráncán, Az utolsót is tegnap vesztette el kártyán.
Vályúnál az ökrök szomjasan delelnek, Bokrok tövén pesztrák, s béresek tekernek. A zsombékok tövén, hol füves az árok, Vígan enyelegnek üzekedõ párok. Egy, csak egy legény van, aki nem hág: Toldi, Bár hatalmas faszát talicskán kell tolni. Legénytoll sem fedi hatalmas nagy pöcsét, Egyensúlyoz rajta három tonna rõzsét.
Malomkövet zúz szét iszonyú dorongja, Vadállatok futnak elõle morogva. Egy krónikás írja, mit szemével látott: Duhaj kedvében egy megyét meghágott. Delelõn az ipart agróban ûzi, Faszára a nõket huszasával fûzi. Amint vakaródzik, s a semmibe réved, Lát felé ügetni nyalka hadfi népet.
Megjött immár Toldi rókalelkû bátyja, Viszeres seggén lóg szattyánbõr gatyája. Kókadt kanócpöcse gubbaszkodva hallgat, Nem kér õ már pinát, csupán csak nyugalmat. Valaha egykor õ volt a kuplerájok bakja, Most csúfosan lóg le bús, penészes makkja. S ha egyszer mégis üzekedni merne, Duhaj kedvében nagyokat tekerne.
De hiába nógatja azt a fonnyadt tököt, Sunyin és unottan mond az csütörtököt. Ezért rút irígység bántja Györgynek szívét, Látja testvéröccse duzzadó nagy pöcsét. S gondolata támad, mely aljas és kajla: "Majd elintéz téged a királyi szajha!"
II. ének
Fel van lobogózva õs Budavár tornya, Dicsõ lovagoknak áll itt hõsi torna. Lajos királyunknak nemi kedve fogyó, Elégedetlen már a királyi lotyó. Kihirdette tehát hetedhét országba: Jelentkezzék lovag, ki nejét meghágja. Nem könnyû feladat, nem mindenki bírja, És aki nem bírja ásva annak sírja.
Hét numerát kíván a királyi némber, Ki sem véve a faszt, egyben végezvén el. Akinek hét után úgy áll, mint a szálfa, Annak Aranybullát vernek a faszára. Jött is Csáktornyáról jó Bükköny Levente, Állati nagy faszát ürüzsírral kente. Nekifohászkodott, szólt: "Dupla vagy semmi!" De az ötödiknél nem tudott már menni.
Fogcsikorgatva jött Kont a kemény örmény, Megcsóválta farkát, s támadt nagy légörvény. Dölyfösen rikoltott: Kilencszer verem be! Ám hét után nem állt, s tették hûs verembe. Riszálja valagát Johanna, az álnok, Mert izgatja peckét egy kiherélt pohárnok. S míg trágár apródja szívja keble halmát, Beugrat pejlován Vazul, a hõs dalmát.
Mered nagy kopjája dicsõségre várón, Ám csakhamar kidõl, s viszik ki hordágyon. Sok ledér lovag jött, felcsigázva kedvük, De hiába folyt el drága életnedvük. Senkinek sem állt föl öt után, hiába, Vonták a várkastélyt gyászdrapériába.
III. ének
Mint dámszarvas, kit seggbelõtt az ármány, Fut sötét erdõbe szegény Miklós árván. Együgyü szívében csak egy terv világol, Hogy a nehéz versenybõl gyõztesen kilábol. Ösztökélte bátyja, - minden szava lépes: Most mutasd meg öcsém, dákód mire képes! Ravaszul beszél, véka alá rejtve Csúf terve, hogy öccsét elveszejtse.
A hold meszes segge felkúszott az égre Mire Miklós felért Buda alá végre. Öklözi a kaput, rúgja, veri, rázza, Míg durván ráförmed a királyi strázsa: Hé paraszt! Süvölvény! Ez királyi porta! Nem zsellér fickónak áll itt hõs lovagi torna! Én paraszt? Füstölög és fogat csikorgat, Iszonyú hímtagja vészjóslón horkad.
S mintha vasból volna ágyékának kincse, Tajtékzó dúvadként csap le a kilincsre. Lesúlyt hõs Botondként, képes volna ölni, Röpköd az ércforgács, támad rés ökölnyi. Iszonyút rikoltva ugrik be a résen, S siet, hogy a nemes harcból le ne késsen. Amíg a várkertet fürkészve átszelte, Látta Lajos királyt, ki tökét jegelte. Meglepte õt Miklós, keservesen nyögött, "Ha kedves az életed, baszd meg azt a dögöt!"
Voltam én is egykor délceg, ifjú, nyalka, Most búsan ténfergek rossz picsákat nyalva. Ha kedves az életed, gondold meg a dolgot, S ványadt pöcsét rázva keservesen morgott, Megköszönte Miklós a király tanácsát, Felfeszíti faszával a bejárat rácsát. Ezt látja Johanna, s felsóhajt epedõn: Remélem nem visznek ki téged is lepedõn.
Miklósnak dermeszti szívét, amit látott, Eléje Johanna nagy picsája tátog. Bozontos szõrök közt, mint egy mérges kígyó, Kígyózva tekereg a vérvörös csikló. Ásítva szürcsöl hatalmas puncija, Melynek ûrmértéke úgy harminchat uncia.
Nem szívbajos Miklós, legény õ a talpán, Be is veri tüstént nagy husángját nyalkán. Ökleli Johannát az abnormis karó, Ugy dolgozik benne, mint a cséphadaró. Tíz kopasz csillagjós számolja egy gépen, Már a hetes turnus át van hágva régen. Szívós a királyné, a huszat is állja, Segge a Lohengrin nászdalt trombitálja.
Ám harminc után már hervad a lotyó, Bár Miklós még serényen dorongol. Elalélt Johanna, nem bírja már szusszal, Zsémbeskedik Miklós, megtoldja még hússzal. Meghalt a királyné! - sikoltják a vének, Lerángatják Miklóst szerecsen pribékek. Taszigálják, rúgják valagba és hasba, Diadalmas pöcsét verik nehéz vasba.
Lõdörög Miklós, mint lófasz a lébe, Megkötözve viszik a király elébe. Trónján ül Lajosunk, vidor most a kedve, Podvás seggét nyalja idomított medve. A halálhírt egy szolga nagy sietve hozta: Úrnõnket e paraszt, a halálba baszta! Felujjong a király - Lovaggá lesz ütve! Igy szóla Miklósnak, ki áll szemlesütve.
Kívánsz szûz leánykát? Telt valagút? Ringót? Minden a tied, mert megölted a ringyót! Mert a szerelmet ajzó szél, ha eljöve tavasszal A fél világ nem tudta õt ellátni fasszal. De te méltó voltál a királyi dögre Dicsõ magyar faszod álljon mindörökre!
E.A. Poe: Eldorádó
Valaha rég Egy drága-szép Lovag nagy útra szállott. Ment, mendegélt, Száz útra tért, Kereste Eldorádót.
Azóta agg A szép lovag, Szivében átok, átok. Bármerre ment, Se fönt, se lent Nem lelete Eldorádót.
És végtire Lankadt szive Egy árny eléje állott. Szólt: ?Áldalak, Bús árny-alak, Mutasd meg Eldorádót.?
?Ott messzi túl, A Hold kigyúl, Az Árnyak völgye vár ott. Vágtass el, el?, Az árny felel, ?Eléred Eldorádót.?
(Kosztolányi Dezsô fordítása)
E.A.Poe: Lee Annácska
Sok-sok hosszú eszendeje már tengerpart bús mezején élt egy kis lány – ismerhetitek Lee Annácska nevén s csak azzal a gondolattal élt, hogy szeret s szeretem én.
Gyermek volt s gyermek voltam én Lee Annácska meg én De Szerelmünk több volt mint szerelem tengerpart bús mezején Irigyeltek még az angyalok is fenn a felhõk tetején.
S ez lett oka, hogy, sok éve már, tengerpart bús mezején felhõk közül jött egy csúnya szél s meghûlt Annácska, szegény; s elvitték úri rokonai s egyedül maradtam én: koporsóba csukták el õt tengerpart bús mezején.
Irigyeltek az égi angyalok, hogy boldogabb õ meg én az lett oka (mind jól tudjuk ezt tengerpart bús mezején) hogy jött felhõbõl éjjel a szél s meghûlt s meghalt a szegény.
De szerelmünk több volt mint soké, ki nagyobb mint õ meg én, okosabb mint õ meg én s sem az angyalok a felhõk felett, sem az ördögök tenger fenekén nem tehetik hogy, szívtõl a szív, elváljunk, õ meg én.
Mert ha kel a hold, nekem álmokat hord, Annácska küldi felém; s csillag ha ragyog, már véle vagyok. Annácska szemét lesem én; s így az éj idején veled éldelek én, jegyesem, szívem élete, szép kicsikém, melletted a sír fenekén, tengerpart bús mezején.
Tényleg ez a magyar fordítás, ami nem tükörfordítás és ez jelent meg a könyvben is. A vers lényegét kifejezi, és a hangzása is majdnem azonos. Lefordítani nem próbálnám meg, ahhoz még egy kissé fejlesztenem kéne az angoltudásomat:)
Meghallni nem hallhat meg az, mi öröklétig áll, számlálatlan korok során enyészik a halál. ugye ez magyarul? a könyvben legalábbis igy volt. ha estleg még sem akkor leforditanád?
"Mint észrevétlenül álomba hull az ember, úgy hull ifjukorból a férfikorba át; már múltja van s leül szemközt komoly szeszekkel s apányi lett körötte már egyre több barát.
Apa és kisfia most együtt látogatják, s a kisfiú lesz lassan, ki jobban érti õt, ki érti még lobos szívének sok kalandját, s kijátszák lent a padlón hintázó idõt."
Sej, buborék, buborék, színejátszós, csodaszép. Emitt veres, amott kék. Az orromból jött ki elébb
Tolnai Ottó: otta budi mögött
mama hagyd ne varrogasd egész nap ezt a rongyos posztópapucsot úgyse lépek már többé bele nézd inkább a pipacsokat nézd milyen szép végre wilikém valami neked is szép meggyógyulsz nézd mama nézd milyen szép nézd nézd otta budi mögött vérrel hányta le a búzatáblát ki ki hányta le vérrel a búzatáblát nem látod mama az isten
Shabazs: az egy nemsemmi könyv :) Sot, majd mindegyik D.A.!
legenybucsura nem tud valaki jopofa idezeteket?
Púp
Hátamon a púpom, Megbékélnék vele, Ha tudnám biztosan, Hogy én vagyok a teve.
Egyszer találgattam
Egyszer találgattam, milyen is a lábam. Azután megnéztem: Majdnem eltaláltam.
"Teleportáltunk az egyik éjjel, Én, meg Tony, meg Mary, szegény, Mary a mellét Tonynak adta, S püspökfalatját kaptam meg én."
/Douglas Adams - Vendéglõ a világ végén/
Logika
A nagy sötétség tiszteletet áraszt. A nagy világosság is. Mindenki eljut oda. Mindenki meglátja. Mindenki meghal. Csak azt nem tudja honna jött...
/Carolyne Anderson/
A nyálon lõtt lány balladája
Mary-nek hívták, mielõtt átlõtték a nyálát. Nem tudta senki, miért tartja mindig szorosan csukva a száját. Aztán egy éjjel nem bírta már, köpött egy jó méterest, Abban a percben eltalálta egy golyó a nyálat, érdekes.
Véres Jimmy a pisztolyával halálba küldött sok embert. Félnek ezért õtõle a vadnyugati emberek. Zuhant a nyál, és Jimmy kezében eldördült a szörnyû kolt. Golyó repült a nyál szívébe, Mary pedig elgyalogolt.
Én is egy nyálon lõtt lány vagyok, Minden éjszakán errõl álmodok. Bár csak engem is nyálon lõnének Egy éjszakán vadnyugati emberek.
A nyálon lõtt lány messze jár, csak egy pontnak látszik már. Nemsokára ezt a pontot is elnyeli a láthatár. A lelõtt nyálat felszárítja a vadnyugati szél, Ezzel a szomorú történet most már véget ér.
A történetbõl véletlenül kihagytam egy részletet, A nyálról akartam elmondani egy újabb érdekeset. Mund Wasser Sind Dafke Spritzlich Noch Da Zu Geslossen, Ellentétben Hochen Zoller Spritzen Sprutz Und Morgen
Én is egy nyálon lõtt lány vagyok, Minden éjszakán errõl álmodok. Bár csak engem is nyálon lõnének Egy éjszakán vadnyugati emberek.
"Örök az ég és örök a föld. Azért örök az ég s a föld, mert nem önmagukért élnek, ezért nem fogy belõlük az élet. Éppígy a bölcs: hátrahúzódik, ezért halad, nem õrzi magát, ezért megmarad. Így van: saját érdeke nem ûzi sose, ezért teljesül saját érdeke."
"Mikor a szépet megismerik, felbukkan a rút is; mikor a jót megismerik, felbukkan a rossz is. Lét és nemlét szüli egymást, nehéz és könnyû megalkotja egymást, hosszú és rövid alakítja egymást, magas és mély kulcsolja egymást, sok hang összeolvasztja egymást, korábbi és késõbbi követi egymást, Ezért a bölcs sürgés nélkül mûködik, szó nélkül tanít, nézi az áramlást, és hagyja, nem erõlködik, alkot, de mûvét nem birtokolja, cselekszik, de nem ragaszkodik, beteljesült mûvét nem félti, s mert magának nem õrzi, el se veszíti."
"Mindig az az otthonom, ahol vagyok Az otthonom az elmémben van A gondolataim az otthonom A dolgok amiket gondolok az otthonom. Ez az otthonom. Az otthonom nem egy anyagi valóság... az otthonom az elmémben létezik"
Bob Marley
HULLÁMFODOR-ÉNEK
Hajdan egy hab partra tért, lágy aranyszín esti fénybe.
Szépleány kezéhez ért, partról visszatérve.
Karcsú láb, nemes kebel - lábalj át, békédre lelj !
A fodor szólt: "Leányka, állj, mert én vagyok a halál." "Szerelmesem hív, megyek - hogy lennék hozzá kegyetlen?
Nincs veszély: egy hal lebeg, fordul, messze lebben."
Karcsú láb és tiszta szív, várj még: a rév kompja hív!
A fodor szólt: "Lányka, állj, mert én vagyok a halál." "Kedvesem hív, sietek - gyávát nem kér feleségül!"
Törzse körül hab-övek, víz örvénye mélyül:
Bolondos szív, hû kebel, csöppnyi láb így süllyed el.
Hullámgyûrû fut-szalad, vérpirosan ring a hab.
Isigaki Rin: Kagylók
Felébredtem éjfélkor. A kagylók konyhám asztalán, miket az este vettem, kissé nyitott szájjal lestek reám. -" Hát éltek! Sebaj! Mert holnap felzabállak bennetek, fel ám utolsó szálig." Nevettem, diadalmas boszorkány, de ezután nem tudtam elaludni, csak mikor kissé kinyitottam a számat.
Vénülõ arcom nézi, nézi Csodálva s könnyét ejti egyre A szememre.
S én gyermekként ébredek sírva Százszor is egy babonás éjen, Úgy, mint régen.
Tyger Tyger! Tyger! burning bright In the forests of the night, What immortal hand or eye Could frame thy fearful symmetry?
In what distant deeps or skies Burnt the fire of thine eyes? On what wings dare he aspire? What the hand dare seize the fire?
And what shoulder, and what art, Could twist the sinews of thy heart, And when thy heart began to beat, What dread hand? and what dread feet?
What the hammer? what the chain? In what furnace was thy brain? What the anvil? what dread grasp Dare its deadly terrors clasp?
When the stars threw down their spears, And water'd heaven with their tears, Did he smile his work to see? Did he who made the Lamb make thee?
Tyger! Tyger! burning bright In the forests of the night, What immortal hand or eye, Dare frame thy fearful symmetry?
Ady Endre - Párisban járt az Õsz
Párisba tegnap beszökött az Õsz. Szent Mihály útján suhant nesztelen, Kánikulában, halk lombok alatt S találkozott velem.
Ballagtam éppen a Szajna felé S égtek lelkemben kis rõzse-dalok : Füstösek, furcsák, búsak, bíborak, Arról, hogy meghalok.
Elért az Õsz és súgott valamit, Szent Mihály útja beleremegett, Züm, züm : röpködtek végig az úton Tréfás falevelek.
Egy perc : a Nyár meg sem hõkölt belé S Párisból az Õsz kacagva szaladt. Itt járt, s hogy itt járt, én tudom csupán Nyögõ lombok alatt.
BABITS MIHÁLY: A DANAIDÁK Lenn a csöndes alvilágban, szellõtlen, bús alvilágban, asphodelosok között, hol asphodelos meg se moccan, gyászfa nem bókol galyával, mákvirág szirmát nem ejti, mert a szél ott mélyen alszik, alszik asphodelos ágyban, mélyen alszik, nem beszél, hol a tók acéltükörként mozdulatlan elterülnek, pillák könnyen szenderülnek, mert a pillák legyezõje, habszövetnek fodrozója sohase jár ott, a szél: óriási amphorákba, alabastrom amphorákba ötven asszony, bünös asszony karcsu vázát megmeritve, majd meritve, majd üritve kárhozott bús ötven asszony mindörökre töltöget, ötven kárhozott bus asszony óriási alabastrom amphorákba mindhiába töltögeti drága nedvét, drága Léthébõl meritett sohasem elég vizet. Óriási karcsu gyászfák ágaikat sohse rázzák: [minden águk egy-egy lélek, öngyilkos bús régi lélek, mely most néma fán tenyész; érzõn, mégis öntudatlan nyujtja lombát mozdulatlan, mozdulatlan és sötéten, át a réten, át a réten, hol a Léthe (ez a rét a Léthe réte) száz belémosott bünöktõl szennyes vizzel, elfelejtett õs bünöktõl szennyes vizzel körbe folyva nem enyész, nem enyész, nem ér tengerbe, hanem hétszer körbe-körbe, vissza önmagába]: ottan ötven asszony kárhozottan ötven órjás amphorába mindhiába, mindhiába tölti könnyét és vizét. Majd merítve, majd üritve, mindhiába, mert az ötven bûvös edény tölthetetlen mint a tenger önmagától megapad és elhuzódik és az ötven bûnös asszony Léthe vízét alabastrom amphorákba mindörökre csak hiába tölti szét. Ötven asszony, alabastrom testtel, ébenszinü hajjal érzõn, mégis öntudatlan öntögetve szakadatlan félig értett dalra kel, ötven kárhozott bus asszony felvilágból lehozott és lelkeikbe visszajáró félig értett félemléket fojtott hangon énekel: „Meggyilkoltuk férjeinket, ötven daliás nagy férfit és szerettünk, csak szerettünk, Isten tudja, kit szerettünk, vágykancsóból meritettünk, meritettünk, üritettünk, fenn a zöldvilágu földön, az aranyos nap alatt –Régi szavak járnak vissza elsötétült lelkeinkbe, mint sötétben nagy szobákba utcáról behullott fények; mit jelentenek? hiába próbálunk rá emlékezni; mit jelent az, hogy: szeretni? mit: kivánní? és: ölelni? a homályban mindhiába kérdezzük az árnyakat. Csak daloljunk: Meggyilkoltuk – s emlékezzünk: férjeinket – csak daloljunk, bár nem értjük, és meritsünk és üritsünk; úgy sem tudjuk abbahagyni; és daloljunk, bár nem értjük, mert különben némaság van, és a némaság oly félõs! néma, rengeteg sötétség: a sötétség nem beszél – Igy dalolt az ötven asszony, ötven kárhozott bus asszony, egymáshoz mind oly hasonló ébenfürtü, alabastrom testü ötven testvérasszony igy dalolt a Léthe-réten, lélekfák közt, mákvirág közt, óriási amphorák közt, Léthe mellett, hol a szél lenn a csöndes alvilágban, szellõtlen bus alvilágban alszik asphodeloságyban, mélyen alszik, nem beszél.
és egy másik fordítás:
Edgar Allan Poe: A HOLLÓ
Tóth Árpád fordítása
Egyszer egy bús éjféltájon, míg borongtam zsongva, fájón, S furcsa könyvek altatgattak, holt mesékbõl vén bazár, Lankadt fõm már le-ledobbant, mikor ím valami koppant, Künn az ajtón, mintha roppant halkan roppanna a zár. "Vendég lesz az", így tünõdtem, "azért roppan künn a zár, Az lesz, más ki lenne már?"
Óh, az emlék hogy sziven ver: padlómon a vak december Éjén fantóm-rejtelemmel húnyt el minden szénsugár, És én vártam: hátha virrad s a sok vén betûvel írt lap Bánatomra hátha írt ad, szép Lenórám halva bár, Fény leánya, angyal-néven szép Lenórám halva bár, S földi néven senki már.
S úgy tetszett: a függöny leng és bíborán bús selymü zengés Fájó, vájó, sohse sejtett torz iszonyt suhogva jár, - Rémült szívem izgatottan lüktetett s én csititottam: "Látogató lesz az ottan, azért roppan künn a zár. Késõ vendég lesz az ottan, azért roppan künn a zár, Az lesz, más ki lenne már?"
Visszatérve lelkem mersze, habozásom elmúlt persze, S "Uram", kezdtem, "avagy Úrnõm, megbocsájtja, ugyebár? Ámde tény, hogy már ledobbant álmos fõm és Ön meg roppant Halkan zörgött, alig koppant: alig roppant rá a zár, Nem is hittem a fülemnek." - S ajtót tártam, nyílt a zár: Éj volt künn, más semmi már.
S mély homályba elmeredtem, szívvel, mely csodákra retten, Látást vártam, milyet gyáva földi álom sohse tár; Ám a csend, a nagy, kegyetlen csend csak állott megszegetlen, Nem búgott más, csak egyetlen szó: "Lenóra!" - halk, sovár Hangon én búgtam: "Lenóra!" s visszhang kelt rá, halk, sovár, Ez hangzott s más semmi már.
S hogy szobámba visszatértem s még tüzelt javába vérem, Hirtelen, már hangosabban, újra zörrent holmi zár, S szóltam: "Persze, biztosan csak megzörrent a rácsos ablak, No te zaj, most rajtakaplak, híres titkod most lejár, Csitt, szivem, még csak egy percig, most a nagy titok lejár. Szél lesz az, más semmi már!"
Azzal ablakom kitártam s íme garral, hetyke-bátran Roppant Holló léptetett be, mesebeli vén madár, S rám nem is biccentve orrot, meg sem állt és fennen hordott Csõrrel ladyt s büszke lordot mímelt s mint kit helye vár, Ajtóm felett, Pallasz szobrán megült, mint kit helye vár - Ült, nem is moccanva már.
S ahogy guggolt zordon ében méltóságu tollmezében, Gyászos kedvem mosolygóra váltotta a vén madár - S szóltam: "Bár meg vagy te nyesve, jól tudom, nem vagy te beste, Zord holló vagy, õs nemes te, éji part küld, vad határ, Mondd, mily néven tisztel ott lenn a plútói mély, vad ár?" S szólt a Holló: "Soha már."
Ámultam, hogy ferde csõrén ilyen tártan, ilyen põrén Kél a hang, okos, komoly szó alig volt a szava bár, Ám el az sem hallgatandó, hogy nem is volt még halandó, Kit, hogy felnézett, az ajtó vállán így várt egy madár, Ajtajának szobra vállán egy ilyen szörny vagy madár, Kinek neve: "Soha már."
S fenn a csöndes szobron ülve az a Holló egyedül e Szót tagolta, mintha lelke ebbe volna öntve már; Nem nyílt más igére ajka, nem rebbent a toll se rajta, S én szólék, alig sohajtva: "Majd csak elmegy, messzi száll, Mint remények, mint barátok, holnap ez is messzi száll", S szólt a Holló: "Soha már!"
Megriadtam: csendziláló replikája mily találó - "Úgy lesz", szóltam, "ennyit tud csak s kész a szó- és igetár; Gazdájának, holmi hajszolt, bús flótásnak búra ajzott Ajkán leste el a jajszót, mást nem is hallhatva már, Csak remények gyászdalát, csak terhes jajt hallhatva már, Ezt, hogy: "Soha - soha már!"
S gyászos kedvem újra szépen felmosolygott s párnás székem Szemközt húztam, ott, ahol várt ajtó, szobor és madár; S a lágy bársonyra dõlten tarka eszmét sorra szõttem, Elmerengtem, eltünõdtem: mily borongó nyitra jár, Átkos, õs, vad, furcsa Hollóm titka mily bús nyitra jár, Mért károgja: "Soha már?"
Ekként ültem, szõve-fejtve bús eszméket s szót se ejtve, Míg a madár szeme izzott, szívemig tüzelve már; S fejtve titkot, szõve vágyat, fejem halkan hátrabágyadt, Bársonyon keresve ágyat, mit lámpám fénykörbe zár, S melynek bíborát, a lágyat, mit lámpám fénykörbe zár Õ nem nyomja - soha már!
Ekkor, úgy rémlett, a légnek sûrûjén látatlan égnek Füstölõk s a szõnyeg bolyhán angyaltánc kél s muzsikál; "Bús szív", búgtam, "ím a Szent Ég szállt le hozzád, égi vendég Hoz vigaszt és önt nepenthét s felejtést ád e pohár, Idd, óh idd a hûs nepenthét, jó felejtés enyhe vár!" S szólt a Holló: "Soha már!"
"Látnok!", nyögtem, "szörnyü látnok! ördög légy, madár vagy átok! Sátán küldött, vagy vihar vert most e puszta partra bár, Tépetten is büszke lázban, bús varázstól leigáztan, Itt e rémek-járta házban mondd meg, lelkem szódra vár - Van... van balzsam Gíleádban?... Mondd meg - lelkem esdve vár..." S szólt a Holló: "Soha már!"
"Látnok!", búgtam, "szörnyü látnok! ördög légy, madár vagy átok! Hogyha istent úgy félsz, mint én s van hited, mely égre száll, Mondd meg e gyászterhes órán: messze mennyben vár-e jó rám, Angyal-néven szép Lenórám, kit nem szennyez földi sár, Átölel még szép Lenórám, aki csupa fénysugár?" S szólt a Holló: "Soha már!"
"Ez legyen hát búcsúd!", dörgött ajkam, "menj, madár, vagy ördög, Menj, ahol vár vad vihar rád és plútói mély határ! Itt egy pelyhed se maradjon, csöpp setét nyomot se hagyjon, Torz lelked már nyugtot adjon! hagyd el szobrom, rút madár! Tépd ki csõröd a szivembõl! hagyd el ajtóm, csúf madár!" S szólt a Holló: "Soha már!"
S szárnyán többé toll se lendül, és csak fent ül, egyre fent ül, Ajtóm sápadt Pallaszáról el nem ûzi tél, se nyár! Szörnyü szemmel ül a Holló, alvó démonhoz hasonló Míg a lámpa sávja omló fényén roppant árnya száll, S lelkem itt e lomha árnyból, mely padlóm elöntve száll, Fel nem röppen - soha már!
Imre Flóra: BALLADA AZ IDÕRÕL
Mint ama Villon hajdanában, Kivégzésünkre várva itt Énekelgetjük balladásan Az idõt és foszló tagjait. Egy jóformájú comb s a többi Anatómiai lelet - Nem sok kell fényét összetörni; Szerelmeink ki érti meg.
Mert nincs ítélõszék, se törvény, S fellebbezésnek nincs helye; Instanciázunk az öröknél, S reménykedünk. Pedig, mire? Nem õrzi meg a rímes írás Testem szikráztató kezed, S hangod változását, ha Meglátsz - Szerelmeink ki érti meg?
Fejed tétova köszöntését, A felszivárványló mosolyt, A fulladást az ölelésért, Mikor erünkbe vágy osont; A ritkán engedõ szorongást - Holnap a végleg nem lehet - Õrzõ szemmel igézzük egymást, Szerelmeink ki érti meg?
AJÁNLÁS
Herceg, nevess, hisz másod úgysincs; Testünkre föld hull és kövek, Szavad se lesz, hogy újrahódíts; Szerelmeink ki érti meg?
azért angolul se semmi: The Raven
Once upon a midnight dreary, while I pondered, weak and weary Over many a quaint and curious volume of forgotten lore -- While I nodded, nearly napping, suddenly there came a tapping, As of someone gently rapping, rapping at my chamber door. " 'T is some visitor, " I muttered, "tapping at my chamber door-- Only this and nothing more."
Ah, distinctly I remember it was in the bleak December; And each separate dying ember wrought its ghost upon the floor. Eagerly I wished the morrow -- vainly I had sought to borrow From my books surcease of sorrow -- sorrow for the lost Lenore-- For the rare and radiant maiden whom the angels name Lenore-- Nameless here for evermore.
And the silken, sad, uncertain rustling of each purple curtain Thrilled me -- filled me with fantastic terrors never felt before: So that now, to still the beating of my heart, I stood repeating. " 'T is some visitor entreating entrance at my chamber door-- Some late visitor entreating entrance at my chamber door-- That it is and nothing more."
Presently my soul grew stronger: hesitating then no longer, "Sir, " said I, "or Madam, truly your forgiveness I implore: But the fact is I was napping, and so gently you came rapping, And so faintly you came tapping, tapping at my chamber door, That I scarce was sure I heard you"-- here I opened wide the door-- Darkness there and nothing more.
Deep into the darkness peering, long I stood there wondering fearing. Doubting, dreaming dreams no mortal ever dared to dream before: But the silence was unbroken, and the stillness gave no token, And the only word there spoken was the whispered word, "Lenore?" This I whispered, and an echo murmured back the word "Lenore!"-- Merely this and nothing more.
Back into the chamber turning, all my soul within me burning, Soon again I heard a tapping somewhat louder than before. "Surely," said I, "surely that is something at my window lattice; Let me see, then, what thereat is, and this mystery explore-- Let my heart be still a moment and this mystery explore-- 'T is the wind an nothing more!"
Open here i flung the shutter, when, with many a flirt and flutter, In there stepped a stately Raven of the saintly days of yore; Not the least obeisance made he; not a minute stopped or stayed he; But, with mien of lord or lady, perched above my chamber door-- Perched upon a bust of Pallas just a bove my chamber door-- Perched, and sat, and nothing more.
Then this ebony bird beguiling my sad fancy into smiling, By the grave and stern decorum of the countenance it wore, "Though thy crest be shorn and shaven, thou," I said, "art sure no craven, Ghastly grim and ancient Raven wandering from the Nightly shore-- Tell me what thy lordly name is on the Night's Plutonian shore!" Quoth the Raven, "Nevermore."
Much I marveled this ungainly fowl to hear discourse so plainly, Though its answer little meaning -- little relevancy bore; For we cannot help agreeing that no living human being Ever yet was blessed with seeing bird above his chamber door-- Bird or beast upon the sculptured bust above his chamber door, With such name as "Nevermore."
But the Raven sitting lonely on the placid bust, spoke only That one word, as if his soul in that one word he did outpoor. Nothing further then he uttered, not a feather then he fluttered-- Till I scarcely more then muttered, "Other friends have flown before -- On the morrow he will leave me, as my Hopes have flown before." Then the bird said, "Nevermore."
Startled at the stillness broken by reply so aptly spoken, "Doubtless," said I, "what it utteres is it only stock and store Caught from some unhappy master whom unmerciful Disaster Followed fast and followed faster till his songs one burden bore -- Till the dirges of his Hope the melancholy burden bore Of 'Never - nevermore.'"
But the Raven still beguiling all my fancy into smiling, Straight I wheeled a cushioned seat in front of bird and bust and door, Then upon the velvet sinking, I betook myself to linking Fancy unto fancy, thinking what this ominous bird of yore-- What this grim, ungainly, ghastly, gaunt, and ominous bird of yore Meant in croaking, "Nevermore."
This I sat engaged in guessing, but no syllable expressing To the fowl, whose fiery eyes now burned into my bosom's core; This and more I sat divining, with my head at ease reclining On the cushion's velvet lining that the lamp-light gloated o'er But whose velvet-violet lining with lamp-light gloating o'er She shall press, ah, nevermore!
Then methought, the air grew denser, perfumed from an unseen censer Swung by seraphim whose foot-falls tinkled on the tufted floor. "Wretch," I cried, "thy God has lent thee -- by these angels he hath sent thee Respite -- respite the nepenthe from thy memories of Lenore! Quaff, oh, quaff this kind nepenthe and forget this lost Lenore!" Quoth the Raven, "Nevermore."
"Prophet!" said I, "thing of evil! -- prophet still, if bird of devil! Whether Tempter sent, or whatever tempest tossed thee ashore, Desolate yet all undaunted, on this desert land enchanted -- On this home by Horror haunted -- tell me truly, I implore -- Is there -- is there balm in Gilead? -- tell me -- tell me, I implore!" Quoth the Raven, "Nevermore."
"Prophet!" said I, "thing of evil! -- prophet still, if bird of devil! By that Heaven that bends above us -- by that God we both adore-- Tell his soul with sorrow laden if, within the distant Aidenn, It shall clasp a sainted maiden whom the angels name Lenore -- Clasp a rare and radiant maiden whom the angels name Lenore." Quoth the Raven, "Nevermore."
"Be that word our sign of parting, bird or fiend!" I shrieked, upstarting -- "Get thee back into the tempest and the Night's Plutonian shore! Leave no black plume as a token of that lie thy soul hath spoken! Leave my loneliness unbroken! -- quit the bust above my door! Take thy beak from out my heart, and take thy form from off my door! Quoth the Raven, "Nevermore."
And the Raven, never flitting, still is sitting, still is sitting On the pallid bust of Pallas just above my chamber door; And his eyes have all the seeming of a demon that is dreaming, And the lamp-light o'er him streaming throws his shadow on the floor, And my soul from out that shadow that lies floating on the floor Shall be lifted -- nevermore!
Nem nagyon értem a verset de teljesen magával ragadott
A holló
Edgar Allan Poe
(Babits Mihály fordítása)
Egyszer - únt éjfél közelgett - bóbiskoltam elfelejtett Tudományok furcsa könyvén, ellankadva terhesen, Fejem csügge... egyre jobban... s im egyszerre ajtóm roppan, Mintha egy kéz félve koppan - dobban ajtóm csöndesen. S szóltam: "Éji vendég toppan küszöbömre csöndesen: - Az lehet, más semmisem."
Ah, jól emlékszem valóban! Tél volt, bús december hóban, Szellemét a szén hunyóban földre hímzé véresen. Lassan nyúlt az éji óra; könyvem nem nyújtott a búra Enyhülést, óh holt Lenóra, érted, égi kedvesem, Kit a mennyekben Lenóra néven hívnak, kedvesem, - Itt lenn nincs már neve sem.
S bíbor kárpit selyme rezzen, bizonytalan zajra zizzen; Fájó, vájó, sohsem ismert féltés kínját érezem. S míg szivem dobbanva retten, mind ismétlem önfeledten: "Éji vándor vár ijedten ajtóm elõtt, azt hiszem - Késett vendég kér ijedten bebocsátást, azt hiszem: - Az lehet, más semmisem."
Most kicsit magamhoz térvén nem haboztam, így beszélvén: "Jó uram, vagy drága hölgyem, ne akadjon fenn ezen: Tény hogy kissé szunditottam, és ön oly halkan koppan: S amint könnyû lépte dobban - koppan ott künn csöndesen, Szinte képzeletnek vélném" - s ajtót tártam csöndesen: - Künn az éj, más semmisem.
Hosszan néztem ott az éjbe bámulva, kétkedve, félve, Álmodva amilyent nem mert még álmodni senkisem; De a csöndesség töretlen, s a homály nem ad jelet, nem Hangzik más szó, mint egyetlen név: "Lenóra!" - kedvesem Neve, melyet én rebegtem, s visszanyögte édesen A visszhang - más semmisem.
Visszamenve a szobába - lelkem ég, a fejem kába - Újra koppanást hallottam, már nem is oly csöndesen. "Valamitõl bizonyára megzörrent az ablak zára: Rá kell jönnöm az okára, nosza - mondtam - meglesem! Nyughass, szívem, pillanatra, míg e rejtélyt meglesem: - Csak a szél, más semmisem..."
S széttárva a rácsos táblát, íme, furcsán verve szárnyát Egy nagy õskort-látott Holló szállt be rajta peckesen. Rám se biccent, meg se hökkent, csak jött, mint egy idecsöppent Úr vagy hölgy: ajtómra röppent s megtelepült odafenn - Ott egy vén Pallas-szobor volt, a madár megült ezen, Ült, csak ült - és semmisem.
Akkor bánatom mosolyra csalta furcsa ében tolla, Ahogy ott morc méltósággal ült nagy ünnepélyesen. "Bár megtépve, zord kóborló" - szóltam - "te se vagy utolsó, Éji partok küldte Holló: úr-neved hadd kérdezem: Hogy hívnak, ha ott lenn röpködsz a plútói bús vizen?" - Szólt a Holló: "Sohasem."
Néztem a szárnyas bolondot, hogy egy szót ily jól kimondott S válaszolt szavamra - bárha nem is túl értelmesen: Meg kell adni, ilyet élõ még nem ért, hogy egy beszélõ Madár ajtaja fölé jõ s rátelepszik kényesen - Ajtó fölött egy szoborra rátelepszik peckesen, - És a neve: "Sohasem"!
De a Holló fönn a szobron csak ez egy szót mondta folyton, Mintha abba volna lelke beleöntve teljesen. Másképp csõrét nem nyitotta s szárnyait sem mozditotta; S nyögtem: "Hozzám senkisem hû, még szivem reménye sem, Majd csak elhagy e madár is - nem lesz reggel nyoma sem!" - Szólt a Holló: "Sohasem."
Megdöbbentem, hogy talál az elsírt szóra ez a válasz: "Persze" - mondtam - "ennyi ennek kincse tára összesen; Tán egy régi bús gazdája oktatá, kit sors viszálya Dúlt és mart, míg síró szája erre járt rá, másra sem - Holt remények gyászdalához nincs is jobb rím semmisem, - Mint hogy: >>Soha - sohasem.<<"
De a bölcs madár mosolyra csalta méla lelkem ujra És egy zsöllyét gördítettem szembe, hogy majd ott lesem; S bársonyába besüppedve képzeletet képzeletre Halmoztam: hogy hol szerezte s mért ismétli vészesen - Ez a baljós vén vad holló mért ismétli rémesen Ezt a szót, hogy: "Sohasem."
Ezen tûnõdtem magamban, noha egy betût se mondtam A madárhoz - s már szivembe fúrt a két fém-élü szem... Óh ha titkát eltalálnám! S így fejem ledõlt a párnán, Melynek bársonyára lámpám fénye hullott kékesen, Violaszín bársonyára, melyen óh! már kedvesem Nem pihen meg sohasem.
Most, úgy tetszett, langy szellõ kel s lengve titkos füstölõkkel Angyaltánc a szõnyeg bolyhát csiklandozta kéjesen: "Bús szív!" - nyögtem - "égi vendég szállt le hozzád: lám a szent Ég Angyalokkal küld nepenthét, elfeledni kedvesem: Idd, óh idd e hûs nepenthét és feledd el kedvesem!" - Szólt a Holló: "Sohasem."
"Jós!" - hörögtem - "választ kérek! jós, madár vagy gonosz lélek! - Sátán küldött vagy vihar vert hozzám, én nem keresem, Ki büszkén, bár megtépázva, érkeztél e puszta házba, Hol rémek dúlnak csatázva - mondd meg nékem kegyesen: Van-e balzsam Gileádban? megenyhûl-e zord sebem?" - Szólt a Holló: "Sohasem."
"Jós!" - hörögtem - "választ kérek! jós, madár vagy gonosz lélek! Hiszen egy égbolt borul ránk s egy Urunk van odafenn: Mondd meg, vár-e még e búra messze mennyben édes óra, Vár-e majd a szent Lenóra ölelése odafenn? Kit az angyalok Lenóra néven hívnak odafenn?" - Szólt a Holló: "Sohasem."
"Legyen hát e szód utolsó!" - szöktem föl - "sátán vagy holló! Menj, röpködj az éjviharban, a plutói bús vizen! Itt ne hagyd egy árva tollad, nehogy arról rágondoljak, Mit hazudtál e szobornak vállán ülve peckesen! Tépd ki csõrödet szivembõl s hagyj magam, míg elveszem!" - Szólt a Holló: "Sohasem!"
És a szárnya meg se lendül, és csak fent ül, és csak fent ül, Fent ajtóm fölött a Pallas sápadt szobrán, csöndesen. Álmodó rémhez hasonló szemmel ül a szörnyü Holló, Míg a lámpafény elomló árnyát veti rémesen S lelkem e padlómon ringó árnyba fullad csöndesen: Nem szabadul - sohasem.
Tóth Árpád: Álarcosan
Hát rossz vagyok? szótlan? borús? hideg? Bocsáss meg érte. Hisz ha tudnám, A világ minden fényét s melegét Szórva adnám.
Kastélyokat. Pálmákat. Táncokat. Ibolyákkal a téli Riviérát. Vagy legalább egy-egy dús, összebújt, Boldog órát.
De most oly nehéz. Most egy sugarat Se tudok hazudni, se lopni. Vergödö és fénytelen harcokon El kell kopni.
Az Antikrisztus napjai ezek. Csillog a világ szörnyü arany-szennye. Röhögö senkik, balkörmü gazok Szállnak mennybe.
S én lent vergödöm és nem tudja más, Hogy csöndem éjén milyen jajok égnek. De légy türelmes. Jön még ideje Szebb zenéknek.
Csak légy türelmes. Maradj, míg lehet, Váró révem, virágos menedékem. Most álarc van rajtam, zord és hideg, De letépem.
Vagy szelíden, míg elfutja a könny, Öledbe hajló arcomról lemállik, S te ringatsz, ringatsz, jó térdeiden Mindhalálig.
Romhányi József: Sárkánymese Egy hétfejû sárkánykölök csúnyán összevesztek. Rájuk szólt az anyja, de õ nem maradtak veszteg. Bár már egy sem emlékeztek, hogy min kapott össze, Végül leharapta egymást, önmagát is közte. Ja, hogy hol itt a tanulság? Szájbarágom, tessék: Minden fejtúltengés vége teljes fejetlenség.
József Attila Tiszta szívvel Nincsen apám, se anyám, se istenem, se hazám, se bölcsôm, se szemfedôm, se csókom, se szeretôm.
Harmadnapja nem eszek, se sokat, se keveset. Húsz esztendôm hatalom, húsz esztendôm eladom.
Hogyha nem kell senkinek, hát az ördög veszi meg. Tiszta szívvel betörök, ha kell, embert is ölök.
Elfognak és felkötnek, áldott földdel elfödnek s halált hozó fû terem gyönyörûszép szívemen.
1925. márc.
Romhányi József: A teve fohásza.
Monoton üget a süppedõ homokon a sivatag lova, a tétova teve tova. Hátán rezegve mozog a rozoga kúp alakú púp. A helyzete nem szerencsés. Apró szemcsés homokkal telve a füle, a nyelve. Sóvár szemekkel kutat kutat. Még öt-hat nap kullog baktat. Az itató tava távol, s oly rettentõ messze még az oázis. Erre utal az alábbi fohász is:
- Tevék ura! Te tevél tevévé engem eleve, Teveled nem ér fel tevefej tétova veleje. Te terved veté a tevevedelõ tavat tavaly távol, de tévednél, vélvén, vén híved neved feledve elvetemedve vádol. Nem! Vidd te tevelelkem hovatovább tova, mivel levet - vert vederbe feltekerve - nem vedelve lett betelve a te tevéd szenvedelme. Te nevedbe legyen eme neveletlen tevetetem eltemetve!
S evezzevel ava teve levelkévét kivilevelhevelteve.
Fodor Ákos: Jégtánc-blues
A jég meg az ég szikrázva simul össze, a szél se beszél: por-hóval kergetõdzve játszanak -mert szabad... E fényes-boldog pusztaságban nincs hazug szó: tisztaság van; Senki se kényszerít, senki se tiltja, hogy válassz, itt te vagy a kérdés és csak te lehetsz a válasz! Égnek és jégnek kristály síkjai közt suhan a lélek... a levegõ penge-éles és szesz-tömény,
itt mégse félek, mégsem érzem a vesztemet én; röpülve, zuhanva, pörögve, suhanva szótlanul mond hálát jégnek és égnek a táncba-szabadult, eszelõs-tiszta lélek!
Oly jó: erre nincs szó!
S ha vége a dalnak és fárad a láb: a JÉGTÁNC minden kis karcos nyomát némán begyógyítja a szûz hó.
és ehhez van egy olyan verzió is, hogy:
A radványi sötét erdôben Alva találták Bárczi Benôt. Hosszú, törött üveg kabátja zsebében; "Ime, bizonyság Apja elôtt, Berugott az ifjú tegnapelôtt!"
A radványi sötét erdõben Halva találták Bárczi Benõt. Hosszu hegyes tõr ifju szivében; „Ime, bizonyság Isten elõtt: Gyilkos erõszak ölte meg õt!” Kastélyába vitette föl atyja, Ott letevék a hûs palotán; Ki se terítteti, meg se mosatja: Vérben, ahogy volt, nap nap után Hever egyszerû ravatalán.
Állata õrzeni négy alabárdost: „Lélek ez ajtón se be, se ki!...” „Hátha az anyja, szép huga már most Jönne siratni?” - „Vissza! neki; Jaj, ki parancsom, élve, szegi!”
Fojtva, teremrõl rejti teremre Halk zokogását asszonyi bú. - Maga,pecséttel, „hívja tetemre”, Kit szemre vesz, ölyvként, sanda gyanú: Legyen a seb vérzése tanú.
A palotát fedi fekete posztó, Déli verõn sem süt oda nap; Áll a tetemnél tiszti pörosztó, Gyertya, feszûlet, kánoni pap: Sárga viaszfényt nyughelye kap.
„Jöjjenek ellenségi, ha voltak!” Jõ, kit az apja rendre nevez; Hiába! nem indul sebe a holtnak Állva fejénél az, vagy emez: „Gyilkosa hát nem ez... újra nem ez.”
„Hát ki?...” riad fel Bárczi sötéten, „Boszulatlan nem foly ez ösi vér; Ide a gyilkost!... bárha pecsétem Váddal az önnön szívemig ér: Mindenki gyanús nekem, aki él!”
„Jöjjenek úgy hát ifju baráti!” Sorra belépdel sok dalia: Fáj nekik a hõst véribe’ látni, S nem harc mezején elomlania. Erre se vérzik Bárczi fia.
„Jöjjön az udvar! apraja, nagyja... Jöjjön elõ Bárc, a falu, mind!” Megkönyezetlen senki se hagyja, Kedves urára szánva tekint. Nem fakad a seb könnyre megint.
„Jöjjön az anyja! hajadon húga!” Künn a leány, már messze, sikolt; Anyja reárogy, öleli búgva: Mindre nem érez semmit a holt: Marad a tört vér - fekete folt.
„Jöjjön utolszor szép szeretõje, Titkos arája, Kund Abigél!” Jõ; - szeme villan s tapad a tõrre; Arca szobor lett, lába gyökér. - Sebbõl pirosan buzog a vér.
Könnye se perdûl, jajja se hallik, Csak odakap, hol fészkel az agy: Iszonyu az, mi oda nyilallik!... Döbbenet által a szív ere fagy: „Lyányom, ez ifjú gyilkosa vagy!”
Kétszeri mondást - mint lebüvölten - Hallgat el, aztán így rebegi: „Bárczi Benõt én meg nem öltem, Tanum az Ég, s minden seregi! Hanem e tõrt én adtam neki.
„Bírta szivem’ már hû szerelemre, - Tudhatta, közöttünk nem vala gát: Unszola mégis szóval „igenre”, Mert ha nem: õ kivégzi magát. Enyelegve adám a tõrt: nosza hát!”
S vadul a sebbõl a tõrt kiragadja, Szeme szokatlan lángot lövell, Kacag és sír, s fennvillogtatja S vércse-visongással rohan el. Vetni kezet rá senki se mer.
Odakinn lefut a nyilt utca során, Táncolni, dalolni se szégyell; Dala víg: „Egyszer volt egy leány, Ki csak úgy játszott a legénnyel, Mint macska szokott az egérrel!”
(1877. október 27.)
Paul Verlaine: Õszi chanson
Õsz húrja zsong, Jajong, busong A tájon, S ont monoton Bút konokon És fájón.
S én csüggeteg, Halvány beteg, Míg éjfél Kong, csak sírok, S elém a sok Tûnt kéj kél.
Óh, múlni már, Õsz! Hullni már Eresszél! Mint holt avart, Mit felkavart A rossz szél...
/Tóth Árpád mûfordítása/
(Bocsánat, hogy újra beírtam, de a beszúráskor kicsit "elromlott" a sortörés.)
Ady Endre: Héja-nász az avaron
Útra kelünk. Megyünk az Õszbe, Vijjogva, sírva, kergetõzve, Két lankadt szárnyú héja-madár.
Új rablói vannak a Nyárnak, Csattognak az új héja-szárnyak, Dúlnak a csókos ütközetek.
Szállunk a Nyárból, ûzve szállunk, Valahol az Õszben megállunk, Fölborzolt tollal, szerelmesen.
Ez az utolsó nászunk nékünk: Egymás husába beletépünk S lehullunk az õszi avaron.
Paul Verlaine: Õszi chanson
Ôsz húrja zsong, Jajong, busong A tájon, S ont monoton Bút konokon És fájón. S én csüggeteg, Halvány beteg, Míg éjfél Kong, csak sírok, S elém a sok Tûnt kéj kél.
Óh, múlni már, Ôsz! hullni már Eresszél! Mint holt avart, Mit felkavart A rossz szél...
/Tóth Árpád mûfordítása/
ooopsz nem pont ez de hasonló
LORD OF THE RINGS There are signs on the ring which make me feel so down there's one to enslave all rings to find them all in time and drive them into darkness forever they'll be bound Three for the Kings of the elves high in light nine to the mortal which cry (solo: Marcus)
Ref.: Slow down and I sail on the river Slow dawn and I walk to the hill
and there's now way out Mordor dark land under Sauron's spell threatened a long time threatened a long time Seven rings to the gnoms in their halls made of stone into the valley I feel down One ring for the dark lord's hand sitting on his throne in the land so dark where I've to go (solo: Marcus)
Ref.: Slow down and I sail on the river Slow down and I walk to the hill Lord of the rings
Van egy Blind Guardian- Lord Of the Ring c. annak is ez a szövege :) Nem olvastam a mûvet de mostmár akkor tudom hogy onnan van :)
Keresd a Kettétört Kardot, Imladrisban leled; Jó tanáccsal lebírod A Morgul-bûvöletet, Jelet kell fölmutatnod, Hogy a végzet közel, Mert Isildur Átkát szítod, S a Félszerzet nem tûnik el.
Seek for the Sword that was broken: In Imladris it dwells; There shall be counsels taken Stronger than Morgul-spells. There shall be shown a token That Doom is near at hand, For Isildur's Bane shall waken, And the Halfling forth shall stand.
Három gyûrû ragyogjon a tünde-királyok kezén, Hét a nemes törpök jussa, kiknek háza cifra kõ, Kilencet halandó ember ujján csillantson a fény, Egyet hordjon a Sötét Úr, szolganyájat terelõ, Mordor éjfekete földjén, sûrû árnyak mezején. Egy Gyûrû mind fölött, Egy Gyûrû kegyetlen. Egy a sötétbe zár, bilincs az Egyetlen, Mordor éjfekete földjén, sûrû árnyak mezején.
nekem az a kedvenc versem, ami a gyúrúk ura elején van, nemtom fejbõl, de úgyahogy leírom:
áhh, nemírom, azt se tom hogy kezdõdik, vmi: 3 gyûrû ragyogjon a tündekirályok kezén, nem, nem így, na csõ, úgyis tudja mindenki mirõl van szó
Mint nagy kalap, borult reám a kék ég, és hû barátom egy akadt : a köd. Rakott tálak között kivert az éhség, s halálra fáztam rõt kályhák elõtt. Amerre nyúltam, csak cserepek hulltak, a szájam széléig áradt már a sár, utam mellett a rózsák elpusztultak, s lehelletemtõl megfakult a nyár, csodálom szinte már a napvilágot, hogy néha még rongyos vállamra süt, én, ki megjártam mind a hat világot, megáldva és leköpve mindenütt.
Fagyott mezõkön birkóztam a széllel, ruhám csupán egy fügefalevél, mi sem tisztább számomra, mint az éjjel, mi sem sötétebb nékem, mint a dél. A matrózkocsmák mélyén felzokogtam, ahogy a temetõkben nevetek, enyém csak az., amit a sárba dobtam, s mindent megöltem, amit szeretek. Fehér derével a halántékomra s veres hajamra már az õsz feküdt, és így megyek fütyülve egymagamban, megáldva és leköpve mindenütt.
A gyõztes ég fektette rám a sátrát, a harmattól kék lett a homlokom, s így kergettem az Istent, aki hátrált, s a jövendõt, amely az otthonom. A hegycsúcsokon órákig pihentem, s megbámultam az izzadt kõtörõt, de a dómok mellett fütyülve mentem, s kinevettem a cifra püspököt : s ezért csak csók és korbács hullott árva testemre, mely oly egyformán feküdt csipkés párnák között és uccasárban, megáldva és leköpve mindenütt.
S bár nincs hazám, borom, se feleségem és lábaim között a szél fütyül : lesz még pénzem és biztosan remélem, hogy egyszer nékem minden sikerül. S ha meguntam, hogy aranytálból éljek a palotákat megint otthagyom, hasamért kánkánt járnak már a férgek, és valahol az õszi avaron, egy vén tövisbokor aljában, melyre csak egy rossz csillag sanda fénye süt : maradok egyszer, Francois Villon, fekve megáldva és leköpve mindenütt.
(Faludy György átköltésében)
na pár szeretetrõl szoló verest,hisz karácsony van :
-Nem lehet kicsit szeretni,vagy szeretünk vagy nem
-Szeretni annyi,mint feledni és elengedni.
-Az igazi szeretet nem változik.Tértõl,idõtõl függetlenül at marad ami volt : szeretet.
-Ha megbecsülöd azt aki vagy,egy pillanatban észreveszed,hogy a többiek is ugy értékesek ahogy vannak.
-Aki szeret , elenged,felejt és megbocsát. aki mindezt elvárja másoktól az csupán önmagát szereti.
-kimondani ráérünk,halgatni soha
-Hagyd el a dolgokat mielött õk hagynak el téged
Eloszor olvassatok el sorban, aztan ket soronkent(1,3,5...):
Eljött a szép nap, midon a legjobb pi- ros bor mellett köszöntöttünk és a boros kan- nát két kézre fogva hangos rivalgással kívántunk Neked sok szépet, és örültünk, hogy élvezted életed boldog óráit, de a kis fa- kadó rózsa is csak egyszer virít és a Te tava- szod is elhervad egyszer, s a régi du- daszó hangja is ködbe vész, és a nagy csavar- gások boldog emléke már a múlté lesz.
Valamennyien oszintén mondhatjuk, hogy sza- porodó éveid bölcs férfivá tettek, s még sokáig aka- runk a Te dicso napokat látott öreg fa- ludban borozgatni és emlékezni elmúlt tava- szodra.
t i tû levelû csend kupolái örök- zöld fenyvesek a hó alól is reményt szikrázni csak zengjetek! Isten nélküli istállók mélyén ti õrzitek a szárnyatok alá menekült Kisdedet. Túl: arasznyi ágaitok szalmazsákokba rejtve, ha õrök elkobozzák, rabok szabad szívében nyit tovább! Némán is hirdessétek e gyûlölet- rengetegbe': csak a szeretet tehet csodát
Nagy lászló: Inkarnáció ezüstben
Ezüst-maszkunkat ezüst-kezünk elmozdítja csak s dõl a hó zihálhat havat is két szeretõ fölszabadulva az égre forgunk imádat szárnyas malmai, íme ezüstben az árulás városa ez a fény-rózsás agydaganat fülel már az ûrbe és minden hópelyhet kihallgat, összeadja köbméterekké a hulló havat
FIGYELEM, FIGYELEM FIGYELMEZTETJÜK A SZERETÕKET NE MÓKÁZZANAK JELKÉPEIKKEL CSINTALANSÁGUK HASZONTALAN JELENÜNKTÕL IDEGEN, FIGYELEM
Tekints le az érdekek zónáira ülnek ott hatalmas páncél-mackók hasukban az apró szabvány-zacskók mindben kereken harminc ezüst íjászaim, az eskû, az eskû ne hagyjuk abba, havat, szelet északi süvítést a világ ablakainak, a sötét lelkiismeret hártyáinak hajrá, az idegek havazzanak tombolj, te sörényes velem zúdítva zenét, a szkíta nyilak ércnyelvét az éter síkjairól hol testvér a húrral a köröm, a szem és hûen szolgál a nyereg, sisak de a dûh: nyargaló fejedelem barbár és tiszta, akár a hó íme, a leszakadó ezüst-zene a páncélszekrénybe nem zárható vérre se váltható vad havazás
FIGYELEM, FIGYELEM FELHÍVJUK A LAKOSOK FIGYELMÉT JELENTKEZZENEK HÓMUNKÁRA HARCRA A HÓ BIKÁI ELLEN ELÁLLJÁK MÁR AZ UTAT, FOROGNAK HIDAKON BÖMBÖLNEK, TEREKEN VAKÍTJÁK A SZEMET IS, KARAMBOL FIGYELEM, FIGYELEM
Itt maradunk magas hazánkban a havazás fehér szivében hallatlan örvény-kerékben itt nem horpad be a halánték határainknak vérnyoma nincs ide kergültünk kénytelenül ezt megalkottuk eszményien itt hahotázunk a vérünk tábortüzénél, itt lerogyunk ezüst-arcunk fájt már a csókra ezüst-kezünk cédrus-pohárra kikalapált alakunk fájt már lenvirág-ingért, s ideje jött ideje a hömbölyödésnek égõ cukor és pörkölt dió aromájának, ideje jött húsunk mákvirág-barlangjában a barbár íj-feszülésnek ríkatóan forró havazásnak
FIGYELEM, FIGYELEM FELHÍVJUK A LAKOSOK FIGYELMÉT NEMZETI KINCSNEK NEVEZETT SZKÍTA LELETEINKBÕL KÉT ALAK, EGY FÉRFI, EGY NÕ ELTÛNT MÁR A HAVAZÁS ELÕTT EZÜST AZ ARCUK, EZÜST A KEZÜK A HÓVIHAR MOZGÓ CENTRUMÁBÓL FÕVÁROSUNK FELETT MAGASAN HALÁLBIZTOS HOGY ÕK ZENGENEK MAGAS A JUTALOM IS, AZÉ LESZ AKI LEHOZZA ÕKET A FÖLDRE MEGKÖTÖZVE, FEGYVER IS HASZNÁLHATÓ FIGYELEM, FIGYELEM FEGYVER IS HASZNÁLHATÓ
Sylvia Plath: A Better Resurrection
I have no wit, I have no words, no tears; My heart within me like a stone Is numbed too much for hopes or fears; Look right, look left, I dwell alone; A lift mine eyes, but dimmed with grief No everlasting hills I see; My life is like the falling leaf; O Jesus, quicken me.
Nagy István Attila: Elrejtelek
Szavaimba rejtelek, hátha nem találnak rád, amikor megvirrad, s útjukra indulnak a gonosz álmok. Új szavakat találok, testedet takaró varázsigéket, ne árthassanak neked az emberek. Mert minden jóság, minden gyötrelem, eltanulható, félek, egyszer megadod magadat. Szavaimba rejtelek, hátha nem találnak rád, s olyannak maradsz, amilyennek megszerettelek.
Nagy István Attila: Parázslik
Parázslik a szó a számban, meghalok a hallgatásban, feláldoznak a reggelek, közönybe bújt tekintetek. Elizzanak a nappalok, éjszakára már seb vagyok, láztalanul hullám dobál, ablakomban csend kiabál. Odakint a néma felhõk keresik a nekik tetszõt, jégszilánkra rózsát tûznek, halott hajnalt így üzennek.
Informatika és tudomány
