Ebbõl a témából írom az évfolyamdogámat. Van ugyan könyvem róla, de az inkább az antik Róma. okban hasonlítanak, de a jogokban nagyon sokban. nem tudok ajánlani vmi enciklopdéiát, linket vagy bármit ami a témával kapcsolatos? Lehetõleg magyarul, ha nincs akkor jó az angol is. Elõre is kösz a segítséget
nagyon sokban kulonboznek,(a jogokban) mar gepelni sem tudok
En nem tudok segiteni mert akkor pont nem voltam ott.
nem inakabb okori?:)
nõk, zabálás, buzik és minden hasonló jó...
Alexander Krawcuk - Romai csaszarok
Maga a konyv szerintem nagyon jo, persze az lesz a gond, hogy mivel Caesartol Alexander Severusig 30 csaszarportret tartalmaz, igy mindegyikbol, csak informaciomorzsakat tudsz osszegyujteni.
hát 3 honap utan eljtutottam oda hogy elkezdtem irni... ha beszurom a vázlatom akkor tudnatok segiteni?
Róma városa: Rómát a monda szerint Romolus és Remus alapította Kr.e. 753-ban. Rómát 7 legendás halmon építették 25 km-re a tengerparttól a Tiberis folyó partján. E halmok a Mons Capitolinus, Caelius, Aventinus, Esquilinus, valamint a Collis Quirinalis és Viminalis. Ezen a 7 halmon kívül a császárság idején a városhoz csatolták még északon a gyéren lakott Pinciust, és a Mons Ianiculust a Tiberis jobb partján. Késõbb Aurelianus császár idején a Mons Vaticanust is a városhoz csatolták. A város területét egy régi etruszk szokás szerint jelölték ki. Egy eke elé fogtak egy fehér bikát, és egy tehenet úgy, hogy a bika jobbról a külsõ, a tehén balról a belsõ oldal felé esett. Az ekétõl feltört hant befelé fordult az új város területére. Ez a barázda lehetett az ún. pomerium, a város õsi határa. Ahol helyet akartak hagyni késõbbi kapunak, ott felemelték az ekét, és egy darabig vitték. Kezdetben a város falai követték a pomeriumot, de késõbb a város növekedésével és fejlõdésével az eredeti pomerium is módosult. A legrégebbi fal az elsõ település helyét a Palatinust vette körül, majd megerõsítették a Capitoliumot is. De a város rohamosan fejlõdött, és emiatt már Tarquinius Priscusnak új falakat kellett építeni, amiket csak Servius Tullius fejezett be. A gallusok betörésénél Róma teljesen leégett, s újjá kellet építeni. Mivel a város már akkor is túllépte a területi kötöttségeit, ezért elég rendszertelenül folyt az építkezés. Sulla észak felé bõvítette a város határát Pinciussal. A város ebben a korban, még nagyon dísztelen volt, de Caesar és Augustus felvirágoztatta, és a téglavárosból gyönyörû márványvárossá formálta. A várost Servius Tullius 4 kerületre osztotta, Augustus pedig már 14-re. A nagy körfalat sok császár építette, de végül Probus fejezte be, s Honorius restaurálta Kr.u. 403-ban. Róma kezdetben nagyon egyszerû város volt. Ez az egyszerûség Sulla idejéig fenn is maradt. Róma ekkor éri el fejlõdésének csúcsfokát területileg is és lakosság számában is. Ekkor a város egy milliós lakosságú volt. Mivel nagyon kis területre zsúfolódott be az egy milliós lakosság, ezért Róma szúk utcákból állt. Bérházak voltak mindenütt, amik nem ritkán 5 szintesek, néha akár 10 szintesek is voltak. A házak összeomlása napirenden volt. Nero rendeletileg szabályozta, hogy a házak utcai homlokzata csak 20 m magas lehet. Különösen sokat szenvedett a város a tûzvészek miatt. Nero alatt csaknem a fél város, Antonius Pius alatt csaknem 340 égett le. A város csaknem 7000 fõs tûzoltósága és rendõrsége sem tudott segíteni. A lakások viszont igen drágák voltak. Egy nagyon szerény igényû lakás bére Augustus idejében kb. 1000 kiló marhahús árának felelt meg. Az utcák általában nem volta szélesebbek 4 méternél. Az utcákra pakolták ki az emberek a bódéjukat, és ezzel együtt még szûkebbek voltak. Fõleg mikor a városon kívüli kisbirtokokról az ünnepekre feljöttek a városba az emberek, akkor tûnt nagyon szûknek. Az utak nagyon jó minõségû, óriási négyzetre vágott ködarabokból készültek, melyek gyakran most is dacolnak az idõ vasfogával. A város csatorna és vízvezeték (aquaeductus) rendszere nagyon fejlett volt. A köztársaságban meglévõkhöz a császárok még 13-at építettek, s ezek közül több még ma is használatban van. A vizet megszûrték, s úgy szállították a lakásokba és a fürdõkbe. A régi vízvezetékek közül a legismertebbek az aqua Appia (kb. 15 km hosszú, Appius Claudius Caecus vezette Kr. e. 312-ben a város délnyugati csúcsáig), és a 80 km hosszú aqua Marcia, amely nemcsak a leghosszabb, hanem a legnagyszerûbb volt. Róma fürdõkultúrája is külön említést érdemel. Kezdetben még nem számított a római ember mindennapi szükségletei közé a fürdõ használata, de késõbb a fürdõk használata az egész birodalomban divatos lett. Mindenhova azonos beosztás szerint építettek fürdõket. Külön kád volt a hideg, a langyos és a forró víznek. Az emberek nagyon gyakran jártak nyilvános fürdõkbe. A közegészség ügy nem volt túl jó Rómában. Orvosok nem voltak eleinte sehol. Késõbb a hadseregnek nagy szüksége volt rájuk a sebesültek miatt. Eleinte különbözõ bevált népi módszereket alkalmaztak, késõbb különbözõ isteni, és vallási módszerekkel próbálkoztak. A viszonylag jól képzett keleti, elsõsorban görög orvosokat mûködését a rómaiak maradi görögellenessége akadályozta. A csatában sokszor több ember halt meg utána a sérülésekben, mint a csatában. Augustus császár már jutalmazta az orvosokat. Antonius Musa, Augustus orvosa kigyógyította õt a reumás betegségébõl, se ezért minden orvost mentesített a közterhek viselése alól. Nero korában már magas kitüntetéseket kaptak az orvosok. A köznép viszont nagyon rossz állapotban volt ebbõl a szempontból. A járványok gyakoriak voltak. Kr. u. 65-ben egy járvány 30000 embert ölt meg. Rendezett rendõrség eleinte nem volt, de mégis gondoskodtak a polgárok biztonságáról. Kezdetben az aedilisnek volt a feladata a közbiztonságra való felügyelet. A császárkorban a rendfenntartás ügye teljesen az oraefectus urbi határkörébe ment át, s õ alá rendeltek valamennyi rendõrközeget, így a praeotokat, mint egyes régiók rendõrkapitányait, a néptribunusokat és az aediliseket, valamint a középítkezések felügyeletével megbízott szakembereket. A rendõrség hatásköre pontosan szabályozva volt. Hatáskörükbe tartozott többek között különösen a közerkölcsökre való felügyelet, és több olyan rendelet megtartásának az ellenõrzése, amelyek a közegészségügyi szempontból voltak fontosak: pl. A temetkezések s a sírok szabályozott rendje, valamint a házak lehetõ tûzbiztos építése. A császárkorban külön rendeletek jelentek meg a házaknak eladás végett való lebontása és mûépítészeti díszítések lefejtése ellen.
A római társadalom általános jellemzése:
Mibõl éltek a rómaiak? Számtalan költõ regélte már el Itália szépségét. Nem véletlen tehát, hogy az Itália szép és termékeny földjén élõ rómaiak hazájuk nagyságának egyik biztosítékát a mezõgazdaságban látták. A földmûvelést tartották hosszú ideig szabad emberhez egyedül méltó foglalkozásnak. Megbecsülték õket. Jó gazdának számított, akinek az éléskamrájában, sajt, tej, méz bõven volt, kecske, disznó, bárány akadt a ház körül, és nem volt üres az olajos és boros pince. A béke napjaiban természetes volt, hogy minden államférfi és hadvezér a földet mûvelte. Egyes családi nevek is e foglalkozás eredményességérõl tanúskodnak. A Lentulus (lens –lencse), Cicero (cicer -borsó), Fabius (faba –bab) családok földjein valamikor dúsan teremhettek a hüvelyesek, a Porcius (porcus –sertés), Ovinius (ovis –juh), Asellius (asellus –szamár) családok inkább az állattenyésztés területén tûnhettek ki. A földbirtokok kezdetben kicsinyek voltak, a tulajdonos családtagjaival együtt mûvelte meg, de a köztársaság vége felé óriási méretû latifundiumok alakultak ki. A hódító háborúk következtében áradt Itáliába az olcsó munkaerõ, a rabszolga, a provinciák bõven ontották a termést, mindezt tönkretette a kisparaszti gazdaságokat, és kevés kézben nagy birtoktestek összpontosultak. Eleinte a gabona volt a fõ termény: búza, árpa, zab, azon kívül zöldségek. Évenként háromszor szántottak, eleinte fa- majd vasekével. A gabonaszemeket kézzel vetették el. A nyári hónapokban sokszor okozott gondot a szárazság ezen úgy segítettek, hogy a patakok, folyók vízének egy részét csöveken a termõterületekre vezették. Késõbb komoly vízvezetékeket (aquaeductus) építettek. A gazda köteles volt a birtokán áthaladó részt jól karban tartani, s ezért bizonyos mennyiségû öntözõvizet használhatott fel. Az aratás sarlókkal történt. A begyûjtött kalászokat emberi erõvel csépelték ki. Késõbb a principátus korában a latifundiumok megnövekedésével a gabonatermelés Itáliában háttérbe szorult, és a szükségleteket fõleg importtal elégítették ki. Ugyanakkor viszont virágzásnak indult a szõlõ, olaj, és gyümölcstermelés. A munka nagy részét rabszolgák végezték. Az egyik nagy gazdasági termény a bor volt. Nagyon szerették a bort. Van olyan fajta is, amit 20 évig érleltek. Szerették a mustot is. Készítettek belõle szirupot, amit édesítésre használtak, a borecetnek pedig ugyancsak a szakácsmûvészetben volt szerepe. A szõlõt karóval támasztották meg, vagy fára futtatták. Háromszor kapálták. A szüret legtöbb helyen októberben volt. A fürtöket késsel szedték, majd hordókban lábbal taposták. A mustot agyagedénybe öntötték, hogy kiforrja magát, majd amphorákba helyezték, gyakran úgy, hogy füst érhesse. A rómaiak véleménye szerint a füst kellemes mellékízt ad a bornak. A másik fõ mezõgazdasági termény az olaj volt. Termelése komoly befektetést igényelt, de megérte, mert az olaj nagyon sok mindenhez kellett. A sütéshez, a világításhoz, kenõcsõkhöz és kozmetikai cikkekhez. Az olaj bogyóját hagyták megérni a fán, majd kézzel óvatosan kosarakba szedték, utána úgynevezett olajprésben sajtolták. Az olajt amphorákban, néhol hordókban tárolták. Ez is értékes kiviteli cikk volt. A gyümölcs is fontos szerepet játszott a római gazdaságban. A legelterjedtebb gyümölcs a füge volt, mely népélelmezési cikké vált. Fontos megemlíteni még a mézet is. A méhészet is elég fontos volt, mert nem ismerték a cukrot, és ezt használták fõ édesítõszerként. Mindig jól jövedelmezett az állattenyésztés is. Használták igavonó állatnak, de nagyon szerették a húsát és a tejtermékeket is. Lovat három célra tenyésztették: igavonásra, lovaglásra és versenyzésre. Megbecsülték a ló okosságát. Megbecsülték a szamarat is, de még inkább az öszvéreket. Az utóbbiakat utazások alkalmával használták elõszeretettel, mert az öszvér óvatosan és biztosan mozog a hegyi utakon. Sertést, juhot, kecskét szinte minden gazdaságban lehetett találni. Még halat is tenyésztettek a halastavakban. A köztársaság végén, és a császárkor elején idilli jelzõkkel ruházták fel a földmûvelõi életet. Ezt bizonyítja az is, hogy a nemeseknek volt vidéki lakhelyük is. De azért késõbb jobban húzott a szívük a város felé, és egyre kevesebb idõt töltöttek vidéken. A köztársaság korai századaiban mindenki a falusi birtokán készítette el azt az iparcikket, amire szüksége volt, késõbb azonban kialakult a finomabb áruk és luxuscikkek iránti igény, és komoly ipar fejlõdött. A római ember nem becsülte úgy az iparosokat, mint a földmûvelõket, sokáig nem is tartották szabad emberhez méltónak. A kézmûvesek közül a legnagyobb megbecsülésnek örvendtek az ácsok, a faber tignariusok, akik a házak vagy a középületek létesítésénél játszottak közre. Eleinte minden fából készült, aztán kõbõl és égetett téglából, így elõtérbe kerültek a tervezõk, kõmûvesek, üvegesek, lakatosok, szobrászok, lépcsõkészítõk stb. Ezeket közös néven faber-nek nevezték. Sokra becsülték még a lakatosokat és a kovácsokat, akik a gazdáknak ekevasat, gereblyét, sarlót és egyéb eszközt tudtak készíteni. Késõbb az igények képzett szakmunkát követeltek a fényûzések miatt. A házakhoz égetett téglákat használtak, így téglaégetõ kemencék keletkeztek, melyek gazdag emberek tulajdonában voltak, bár volt olyan császár, akinek volt saját kemencéje. A ruha készítése több ember keze munkája volt. Elõször voltak a kallósok, akik a gyapjú anyagokat kallózták, posztót és nemezt állítottak elõ. Fehérítették, és frissé tették a gyapjút. Utána a szabó-varró rabszolgák a gazdájuknak varrták. A tûk csontból, bronzból, vagy vasból készültek. Az élelmezés is fontos szakma volt Rómában. A pékek munkája nagyon fontos volt, mert késõbb már csak a nagyon gazdagok sütötték otthon a kenyeret, a többi ember a péknél vette. A városokban sok hentes is mûködött. Az otthoni házak nem voltak alkalmasak az élelmiszerek hosszú távú tárolására, ezért mindig venni kellett a friss húst. A különféle tárolóedények ipara is jól jövedelmezõ volt. A „terra sigillita”, a vörös agyagból készült, fémmázzal borított porcelánedények még az egyszerû háztartásokban is megtalálható volt. Nagyon jövedelmezõ volt, s ezért a nagy földesurak próbáltak olyan rabszolgákat keresni, akik értettek ehhez. Voltak olyan mûhelyek, ahol 40-50 ember dolgozott. Tudtak még bronztálakat készíteni, de ezeket csak a nagyon gazdagok tudták megvenni. Az üvegeket öntéssel, préseléssel vagy fújással állították elõ. Nemcsak edényeket készítettek az üvegbõl, hanem ablaktáblákat, is bár ezek nem terjedtek el az egész birodalom területén. A hagyomány szerint egy kézmûves feltalálta a törhetetlen üveget, de Tiberius császár kivégeztette, mert attól félt, hogy ez a virágzó iparágak alkonyát okozza. A kézmûveseknek meg volt a saját utcája, ahol az utcán ülve, egy 3 lábú széken dolgoztak. A kézmûvesek érdekeit egyesületek, úgynevezett „collegiumok” védték. Ezeknek a testületeknek érdekvédelem volt a fõ feladata, gondoskodtak az elhaltak végtisztességérõl, és szükség esetén segélyezték egymást. Sokszor politikával is foglalkoztak. A collegiumok egy-egy istenség védnöksége alá húzódtak. A bányászoknak volt a legszörnyûbb sorsa mind közül. Rabszolgákat dolgoztatta a bányákban. Megjelölték õket, hogy ne tudjanak elszökni, és összeláncolva aludtak. Nem védte õket semmi. Késõbb már szabad emberek is dolgoztak, mert elfogyott a rabszolga. Az õ érdekeiket már védték. Hadrianus császár például elrendelte, hogy a bányáknál fürdõket kell létesíteni. A bányákat fõleg külsõ fejtéssel mûvelték, utána meg kis tárnákat vájtak. Oszlopokkal védekeztek az omlás ellen. Róma kereskedelme eleinte nagyon szerény volt. Úttalan utakon, régi etruszk maradványokon haladtak a kereskedõk. Sokszor elõbb értek el olyan helyekre, ahova a légiók csak késõbb. A köztársaság vége felé már hozzá lehetett jutni a kínai selyemhez és az afrikai gyümölcsökhöz. Eleinte csak az ünnepnapokon voltak vásárok, de késõbb állandósultak. Kialakultak az olyan emberek, akik csak ezzel foglalkoztak. Ahogy a kézmûvesek, úgy a kereskedõk is szerettek egy utcában tömörülni, egymás mellé letelepedni. A gabonakerekedõk a Vicu Frumentarius-on laktak, a kozmetikai cikkeket árusítók a Vicus Unguentarinus-on. A gyümölcs-, méz- és virágkereskedõl, az ékszerészek és a hangszerkereskedõk a Forum Romanum-ot átvészelõ Via Sacra mentén, a luxuscikkek fõ üzlethelységei pedig a Mars mezõn voltak. Róma egyes terein rendszeresen azonos árut lehetett kapni, így a Forum Pascatorium-on halatm a Forum Suarium-on sertéseket, a Forum Boarium-on szarvasmarhákat. Az i.e. II. sz.-ban épült Rómában az elsõ nagy vásárcsarnok, a macellum. Késõbb több hasonlót emeltek. Traianus császár 6 emeletes üzletházat építetett, amelynek minden szintjén más árut lehetett kapni. Róma ellátásában nagy szerepet játszott Ostia, az Urbs-tól 20 km-re fekvõ kikötõvárosnak. Ide jöttek a világ minden részérõl az árucikkekkel megrakott hajók, és innen szállították Itália kincseit is exportra. A kikötõnek oly nagy volt a forgalma, hogy állítólag a város fõterén 70 irodaház mûködött, amely a különbözõ hajós cégek, vagy kereskedési társulatok helységei voltak. A vásárcsarnokokban, és az utcákon óriási zsivaj volt. Az árusok hangosan hirdették portékájukat, néha kirakatokat is készítettek. A kereskedelem fõ problémája a szállítás volt. Nagy mennyiségû árut szárazföldön nem lehetett szállítani, a karavánok csak a könnyû portékákat tudták szállítani. Sokszor fegyvereseket fogadtak a rablók elleni védekezésre. A tömegméretû szállítás elsõsorban vízi utakon történt. Nagyon sokszor zaklatták õket a kalózok, és mindenkit kegyetlenül kegyetlenül lemészároltak. Miután a kalózok már erõsen veszélyeztették a kereskedelmet, a szenátus Pompeiust bízta meg leverésükkel, aki hosszabb ideig rendet és nyugalmat tudott teremteni.
ja és a kérdés ami nagyon nem megy. a római jogkör. mármint akko rhogyvolt, hogy a köztársaságban milyen consulok és egyebek voltak, és a köztársaság után megmaradt a szenátus milyen jogkörrel stb?
help pls:(
az nem társadalom jellemzése hanem római ember bevétele...
Földi András-Hamza Gábor: A Római Jog Mi is abból tanultuk az egyetemen elsõben. Van benne történeti rész lebontva a korokra, minden szart leirnak benne. Megvehetõ kurvadrágán, illetve kikölcsönözhetõ olcsón :)
Milyen suliba kell ez?
Sziasztok! írnátok nekem is pár könyvcímet ami Rómával foglalkozik?
Magus: Szívesen segítenék, de rá kellett jönnöm, hogy semmit nem tudok Rómáról, pedig elolvastam Rex: Julius Caesar-ját.
Madmaxx: nincs meg neked? ki kölcsönzöm vhonnan csak találjam meg... Pontosan a Kempelen Farkas 8 osztályos gimnáziumba kell...
Randal: mármint milyen téma?nekem van 2 oldal irodalmi jegyzetem. mindja szerzek egy szovegfelismerot akkor beirom ide az osszeset.
Nekem megvan de egyszerübb kivenned szerintem. Menj el a Fõvárosi Szabó Erwin Központi Könyvtárba és ott biztos megtalálod. Kálvin térnél van. Oda minden könyv amit kiadnak Magyarországon bekerül több példányban.
király... elmegyek koszi
na a recognitat installalom eppen meg lesz majd a lista
Rómát a monda szerint Romulus és Remus alapította Kr.e. 753-ban. Rómát 7 legendás halmon építették 25 km-re a tengerparttól a Tiberis folyó partján. E halmok a Mons Palatinus, Mons Capitolinus, Caelius, Aventinus, Esquilinus, valamint a Collis Quirinalis és Viminalis. Ezen a 7 halmon kívül a császárság idején a városhoz csatolták még északon a gyéren lakott Pinciust és a Mons Ianiculust a Tiberis jobb partján. Késõbb Aurelianus császár idején a Mons Vaticanust is a városhoz csatolták. A város területét egy régi etruszk szokás szerint jelölték ki. Egy eke elé fogtak egy fehér bikát, és egy tehenet úgy, hogy a bika jobbról a külsõ, a tehén balról a belsõ oldal felé esett. Az ekétõl feltört hant befelé fordult az új város területére. Ez a barázda lehetett az ún. pomerium, a város õsi határa. Ahol helyet akartak hagyni késõbbi kapunak, ott felemelték az ekét, és egy darabig vitték. Kezdetben a város falai követték a pomeriumot, de késõbb a város növekedésével és fejlõdésével az eredeti pomerium is módosult. A legrégebbi fal az elsõ település helyét, a Palatinust vette körül, majd megerõsítették a Capitoliumot is. De a város rohamosan fejlõdött, és emiatt már Tarquinius Priscusnak új falakat kellett építeni, amiket csak Servius Tullius fejezett be. A gallusok betörésénél Róma teljesen leégett, s újjá kellett építeni. Mivel a város már akkor is túllépte a területi kötöttségeit, ezért elég rendszertelenül folyt az építkezés. Sulla észak felé bõvítette a város határát Pinciussal. A város ebben a korban még nagyon dísztelen volt, de Caesar és Augustus felvirágoztatta, és a téglavárosból gyönyörû márványvárossá formálta. A várost Servius Tullius 4 kerületre osztotta, Augustus pedig már 14-re. A nagy körfalat sok császár építette, de végül Probus fejezte be, s Honorius restaurálta Kr.u. 403-ban. Róma kezdetben nagyon egyszerû város volt. Ez az egyszerûség Sulla idejéig fenn is maradt. Róma ekkor éri el fejlõdésének csúcsfokát területileg is és lakosság számában is. Ekkor a város egymilliós lakosságú volt. Mivel nagyon kis területre zsúfolódott be az egymilliós lakosság, ezért Róma szúk utcákból állt. Bérházak voltak mindenütt, amik nem ritkán 5 szintesek, néha akár 10 szintesek is voltak. A házak összeomlása napirenden volt. Nero rendeletileg szabályozta, hogy a házak utcai homlokzata csak 20 m magas lehet. Különösen sokat szenvedett a város a tûzvészek miatt. Nero alatt csaknem a fél város, Antonius Pius alatt csaknem 340 égett le. A város csaknem 7000 fõs tûzoltósága és rendõrsége sem tudott segíteni. A lakások viszont igen drágák voltak. Egy nagyon szerény igényû lakás bére Augustus idejében kb. 1000 kiló marhahús árának felelt meg. Az utcák általában nem volta szélesebbek 4 méternél. Az utcákra pakolták ki az emberek a bódéjukat, és ezzel együtt még szûkebbek voltak. Fõleg mikor a városon kívüli kisbirtokokról az ünnepekre feljöttek a városba az emberek, akkor tûnt nagyon szûknek. Az utak nagyon jó minõségû, óriási négyzetre vágott ködarabokból készültek, melyek gyakran most is dacolnak az idõ vasfogával. A város csatorna- és vízvezeték- (aquaeductus) rendszere nagyon fejlett volt. A köztársaságban meglévõkhöz a császárok még 13-at építettek, s ezek közül több még ma is használatban van. A vizet megszûrték, s úgy szállították a lakásokba és a fürdõkbe. A régi vízvezetékek közül a legismertebbek az aqua Appia (kb. 15 km hosszú, Appius Claudius Caecus vezette Kr. e. 312-ben a város délnyugati csúcsáig), és a 80 km hosszú aqua Marcia, amely nemcsak a leghosszabb, hanem a legnagyszerûbb volt. Róma fürdõkultúrája is külön említést érdemel. Kezdetben még nem számított a római ember mindennapi szükségletei közé a fürdõ használata, de késõbb a fürdõk használata az egész birodalomban divatos lett. Mindenhova azonos beosztás szerint építettek fürdõket. Külön kád volt a hideg, a langyos és a forró víznek. Az emberek nagyon gyakran jártak nyilvános fürdõkbe. A közegészségügy nem volt túl jó Rómában. Eleinte sehol sem voltak orvosok. Késõbb a hadseregnek nagy szüksége volt rájuk a sebesültek miatt. Eleinte különbözõ bevált népi módszereket alkalmaztak, késõbb különbözõ vallási módszerekkel próbálkoztak. A viszonylag jól képzett keleti, elsõsorban görög orvosokat mûködését a rómaiak maradi görögellenessége akadályozta. A csatában sokszor több ember halt meg utána a sérülésekben, mint a csatában. Augustus császár már jutalmazta az orvosokat. Antonius Musa, Augustus orvosa kigyógyította õt a reumás betegségébõl, s ezért minden orvost mentesített a közterhek viselése alól. Nero korában már magas kitüntetéseket kaptak az orvosok. A köznép viszont nagyon rossz állapotban volt ebbõl a szempontból. A járványok gyakoriak voltak. Kr. u. 65-ben egy járvány 30000 embert ölt meg. Rendezett rendõrség eleinte nem volt, de mégis gondoskodtak a polgárok biztonságáról. Kezdetben az aedilisnek volt a feladata a közbiztonságra való felügyelet. A császárkorban a rendfenntartás ügye teljesen az oraefectus urbi hatáskörébe ment át, s alá rendeltek valamennyi rendõrközeget, így a praetorokat, mint egyes régiók rendõrkapitányait, a néptribunusokat és az aediliseket, valamint a középítkezések felügyeletével megbízott szakembereket. A rendõrség hatásköre pontosan szabályozva volt. Hatáskörükbe tartozott többek között különösen a közerkölcsökre való felügyelet, és több olyan rendelet megtartásának az ellenõrzése, amelyek a közegészségügyi szempontból voltak fontosak: pl. a temetkezések s a sírok szabályozott rendje, valamint a házak lehetõ tûzbiztos építése. A császárkorban külön rendeletek jelentek meg a házaknak eladás végett való lebontása és mûépítészeti díszítések lefejtése ellen.
na ugy lesz hogy fejezetekent beszurom, de sajnos legalul lesz a legeleje:(
A római társadalom általános jellemzése
Augustus korában, a császárság aranykorában a társadalom legalsó rétegét a rabszolgák alkották. Tömegével áramlottak be a rabszolgák a hódító hadjáratokból. A rabszolgák lehettek állami tulajdonban (servi publici), és magántulajdonban (servi privati). Õk teljesen uruktól függtek, nem voltak jogaik, nem szólhattak bele az államszervezetbe. Fel tudták szabadítani magukat, de utána is függtek uruktól, és ha nem teljesítették a feladataikat, uruk perbe foghatta õket, és elveszthették a szabadságukat. Utána következtek a társadalmi ranglétrán a plebs következett, a tömeg, ami több részbõl is állt. Velük szemben voltak az úgymond nemesek, a patriciusok. A köztársaság idején fejlõdött ki a szabad parasztságnak a latifundiumok által tönkretett vagy földjüktõl megfosztott csoportjaiból a városi proletariátus. Nevük a proles = utód szóból származik, ami egyetlen tulajdonukra, gyermekeikre utal. Az antik proletariátus nagy részét helyzete munkátlanságra szoktatta, mert szavazati joguk megvolt, s szavazatiak fejében elvárták, hogy az állam biztosítsa számukra az ingyen gabonát és a cirkuszi játékokat (Panem et Circenses!) a proletariátus másik része kézmûves, építõ- vagy szabadmunkás lett, esetleg üzletet nyitott. A termelõmunkát végzõ proletárság a megmaradt szabadparasztsággal együtt a reformmozgalmak természetes bázisa lett. Ugyancsak a köztársaságban a kifejlõdött nagykereskedelem hozta létre a lovagok rendjét. A lovagok (equites) kezdetben a legvagyonosabb polgárságból szervezett lovas katonák voltak. Mariustól kezdve a lovas katonai szolgálatot is már zsoldosok látták el, s a lovagrend külön társadalmi osztály lett. Ez a rend nagy gazdagságánál fogva nagyon jelentékeny szerepet töltött be az állami életben, s tekintélyben mindjárt senatorok után következett. A lovagrend volt a pénzarisztokrácia, a lovak voltak a pénzügyletek lebonyolítói, õk közvetítették a külkereskedelmet, bérelték a provinciákban lévõ állami birtokokat és vállalkoztak középületek, utak és más létesítmények építésére. Miután a plebs is kivívta részvételét az államigazgatásban, a Kr.e. III. suázadtól kezdve a születési nemesség helyébe a hivatali nemesség lépett. Ezt a nemességet nobilitasnak nevezik, s ebbe azok a patriciusi, de most már plebeuisi családok is beletartoztak, akiknek elõdei fõhivatalokat viseltek. A nemesekkel, a nobilisszel szemben állottak a nem nemesek, az ignobiles. A családnak azt a tagját, aki elõször viselt curulisi méltóságot (mint például Cicero), „homo novus” kifejezéssel illették, s utódjai már nobiles voltak. A császárkorban a piacon vásárolt rabszolgák száma csökkent, a házban felnevelteké (vernae) megnõtt. Felértékelõdésük egyes korabeli törvényekben is kifejezésre jutott. Bebizonyosodott, hogy a rabszolgatartás már egyáltalán nem kifizetõdõ. Megnõtt a plebs szerepe is; valójában ebben a korban a legjellemzõbb rá a „panem et circenses”, vagyis hogy az állam gondoskodjék élelmérõl és szórakozásáról. A nivellálódás egyébként más társadalmi rétegek soraiban, például a senatorok és a lovagok közti különbségek eltûnésében is megmutatkozott. A római jogra, törvényhozási testületekre, törvényhozásra, és állami szervezetekre nem térek ki az évfolyamdolgozatom keretein belül, mivel ez egy egész dolgozat témája.
Mibõl éltek a rómaiak?
Számtalan költõ regélte már el Itália szépségét. Nem véletlen tehát, hogy az Itália szép és termékeny földjén élõ rómaiak hazájuk nagyságának egyik biztosítékát a mezõgazdaságban látták. A földmûvelést tartották hosszú ideig szabad emberhez egyedül méltó foglalkozásnak. Megbecsülték õket. Jó gazdának számított, akinek az éléskamrájában sajt, tej, méz bõven volt, kecske, disznó, bárány akadt a ház körül, és nem volt üres az olajos és boros pince. A béke napjaiban természetes volt, hogy minden államférfi és hadvezér a földet mûvelte. Egyes családi nevek is e foglalkozás eredményességérõl tanúskodnak. A Lentulus (lens –lencse), Cicero (cicer -borsó), Fabius (faba –bab) családok földjein valamikor dúsan teremhettek a hüvelyesek, a Porcius (porcus –sertés), Ovinius (ovis –juh), Asellius (asellus –szamár) családok inkább az állattenyésztés területén tûnhettek ki. A földbirtokok kezdetben kicsinyek voltak, a tulajdonos családtagjaival együtt mûvelte meg, de a köztársaság vége felé óriási méretû latifundiumok alakultak ki. A hódító háborúk következtében áradt Itáliába az olcsó munkaerõ, a rabszolga, a provinciák bõven ontották a termést, mindezt tönkretette a kisparaszti gazdaságokat, és kevés kézben nagy birtoktestek összpontosultak. Eleinte a gabona volt a fõ termény: búza, árpa, zab, azonkívül zöldségek. Évenként háromszor szántottak, eleinte fa-, majd vasekével. A gabonaszemeket kézzel vetették el. A nyári hónapokban sokszor okozott gondot a szárazság, ezen úgy segítettek, hogy a patakok, folyók vizének egy részét csöveken a termõterületekre vezették. Késõbb komoly vízvezetékeket (aquaeductus) építettek. A gazda köteles volt a birtokán áthaladó részt jól karbantartani, s ezért bizonyos mennyiségû öntözõvizet használhatott fel. Az aratás sarlókkal történt. A begyûjtött kalászokat emberi erõvel csépelték ki. Késõbb a principátus korában a latifundiumok megnövekedésével a gabonatermelés Itáliában háttérbe szorult, és a szükségleteket fõleg importtal elégítették ki. Ugyanakkor viszont virágzásnak indult a szõlõ-, olaj-, és gyümölcstermelés. A munka nagy részét rabszolgák végezték. Az egyik nagy gazdasági termény a bor volt. Nagyon szerették a bort. Van olyan fajta is, amit 20 évig érleltek. Szerették a mustot is. Készítettek belõle szirupot, amit édesítésre használtak, a borecetnek pedig ugyancsak a szakácsmûvészetben volt szerepe. A szõlõt karóval támasztották meg, vagy fára futtatták. Háromszor kapálták. A szüret legtöbb helyen októberben volt. A fürtöket késsel szedték, majd hordókban lábbal taposták. A mustot agyagedénybe öntötték, hogy kiforrja magát, majd amphorákba helyezték, gyakran úgy, hogy füst érhesse. A rómaiak véleménye szerint a füst kellemes mellékízt ad a bornak. A másik fõ mezõgazdasági termény az olaj volt. Termelése komoly befektetést igényelt, de megérte, mert az olaj nagyon sok mindenhez kellett. A sütéshez, a világításhoz, kenõcsõkhöz és kozmetikai cikkekhez. Az olaj bogyóját hagyták megérni a fán, majd kézzel óvatosan kosarakba szedték, utána úgynevezett olajprésben sajtolták. Az olajat amphorákban, néhol hordókban tárolták. Ez is értékes kiviteli cikk volt. A gyümölcs is fontos szerepet játszott a római gazdaságban. A legelterjedtebb gyümölcs a füge volt, mely népélelmezési cikké vált. Fontos megemlíteni még a mézet is. A méhészet is elég fontos volt, mert nem ismerték a cukrot, és ezt használták fõ édesítõszerként. Mindig jól jövedelmezett az állattenyésztés is. Használták igavonó állatnak, de nagyon szerették a húsát és a tejtermékeket is. Lovat három célra tenyésztették: igavonásra, lovaglásra és versenyzésre. Megbecsülték a ló okosságát. Értékelték a szamarat is, de még inkább az öszvéreket. Az utóbbiakat utazások alkalmával használták elõszeretettel, mert az öszvér óvatosan és biztosan mozog a hegyi utakon. Sertést, juhot, kecskét szinte minden gazdaságban lehetett találni. Még halat is tenyésztettek a halastavakban. A köztársaság végén, és a császárkor elején idilli jelzõkkel ruházták fel a földmûvelõi életet. Ezt bizonyítja az is, hogy a nemeseknek volt vidéki lakhelyük is. De azért késõbb jobban húzott a szívük a város felé, és egyre kevesebb idõt töltöttek vidéken. A köztársaság korai századaiban mindenki a falusi birtokán készítette el azt az iparcikket, amire szüksége volt, késõbb azonban kialakult a finomabb áruk és luxuscikkek iránti igény, és komoly ipar fejlõdött. A római ember nem becsülte úgy az iparosokat, mint a földmûvelõket, sokáig nem is tartották szabad emberhez méltó foglalkozásnak az elõbbit. A kézmûvesek közül a legnagyobb megbecsülésnek örvendtek az ácsok, a faber tignariusok, akik a házak vagy a középületek létesítésénél játszottak közre. Eleinte minden fából készült, aztán kõbõl és égetett téglából, így elõtérbe kerültek a tervezõk, kõmûvesek, üvegesek, lakatosok, szobrászok, lépcsõkészítõk, stb. Ezeket közös néven faber-nek nevezték. Sokra becsülték még a lakatosokat és a kovácsokat, akik a gazdáknak ekevasat, gereblyét, sarlót és egyéb eszközt tudtak készíteni. Késõbb az igények képzett szakmunkát követeltek a fényûzések miatt. A házakhoz égetett téglákat használtak, így téglaégetõ kemencék keletkeztek, melyek gazdag emberek tulajdonában voltak, bár volt olyan császár, akinek volt saját kemencéje. A ruha készítése több ember keze munkája volt. Elõször voltak a kallósok, akik a gyapjúanyagokat kallózták, posztót és nemezt állítottak elõ. Fehérítették és frissé tették a gyapjút. Utána a szabó-varró rabszolgák a gazdájuknak varrták. A tûk csontból, bronzból vagy vasból készültek. Az élelmezés is fontos szakma volt Rómában. A pékek munkája nagyon fontos volt, mert késõbb már csak a nagyon gazdagok sütötték otthon a kenyeret, a többi ember a péknél vette. A városokban sok hentes is mûködött. Az otthoni házak nem voltak alkalmasak az élelmiszerek hosszú távú tárolására, ezért mindig venni kellett a friss húst. A különféle tárolóedények ipara is jól jövedelmezõ volt. A „terra sigillata”, a vörös agyagból készült, fémmázzal borított porcelánedények még az egyszerû háztartásokban is megtalálható volt. Nagyon jövedelmezõ volt, s ezért a nagy földesurak próbáltak olyan rabszolgákat keresni, akik értettek ehhez. Voltak olyan mûhelyek, ahol 40-50 ember dolgozott. Tudtak még bronztálakat készíteni, de ezeket csak a nagyon gazdagok tudták megvenni. Az üvegeket öntéssel, préseléssel vagy fújással állították elõ. Nemcsak edényeket készítettek az üvegbõl, hanem ablaktáblákat is, bár ezek nem terjedtek el az egész birodalom területén. A hagyomány szerint egy kézmûves feltalálta a törhetetlen üveget, de Tiberius császár kivégeztette, mert attól félt, hogy ez a virágzó iparágak alkonyát okozza. A kézmûveseknek meg volt a saját utcájuk, ahol az utcán ülve, egy 3 lábú széken dolgoztak. A kézmûvesek érdekeit egyesületek, úgynevezett „collegiumok” védték. Ezeknek a testületeknek érdekvédelem volt a fõ feladata, gondoskodtak az elhaltak végtisztességérõl, és szükség esetén segélyezték egymást. Sokszor politikával is foglalkoztak. A collegiumok egy-egy istenség védnöksége alá húzódtak. Rabszolgákat dolgoztatta a bányákban. A bányászoknak volt a legszörnyûbb sorsa mindannyiuk közül. Megjelölték õket, hogy ne tudjanak elszökni, és összeláncolva aludtak. Nem védte õket semmi. Késõbb már szabad emberek is dolgoztak, mert elfogyott a rabszolga. Az õ érdekeiket már védték. Hadrianus császár például elrendelte, hogy a bányáknál fürdõket kell létesíteni. A bányákat fõleg külsõ fejtéssel mûvelték, utána meg kis tárnákat vájtak. Oszlopokkal védekeztek az omlás ellen. Róma kereskedelme eleinte nagyon szerény volt. Úttalan utakon, régi etruszk maradványokon haladtak a kereskedõk. Sokszor elõbb értek el olyan helyekre, ahova a légiók csak késõbb. A köztársaság vége felé már hozzá lehetett jutni a kínai selyemhez és az afrikai gyümölcsökhöz. Eleinte csak az ünnepnapokon voltak vásárok, de késõbb állandósultak. Kialakultak az olyan emberek, akik csak ezzel foglalkoztak. Ahogy a kézmûvesek, úgy a kereskedõk is szerettek egy utcában tömörülni, egymás mellé letelepedni. A gabonakerekedõk a Vicu Frumentarius-on laktak, a kozmetikai cikkeket árusítók a Vicus Unguentarinus-on. A gyümölcs-, méz- és virágkereskedõk, az ékszerészek és a hangszerkereskedõk a Forum Romanumot átvészelõ Via Sacra mentén, a luxuscikkek fõ üzlethelységei pedig a Mars mezõn voltak. Róma egyes terein rendszeresen azonos árut lehetett kapni, így a Forum Pascatoriumon halat, a Forum Suariumon sertéseket, a Forum Boariumon szarvasmarhákat. Az i.e. II. sz.-ban épült Rómában az elsõ nagy vásárcsarnok, a macellum. Késõbb több hasonlót emeltek. Traianus császár 6 emeletes üzletházat építetett, amelynek minden szintjén más árut lehetett kapni. Róma ellátásában nagy szerepet játszott Ostia, az Urbstól 20 km-re fekvõ kikötõváros. Ide jöttek a világ minden részérõl az árucikkekkel megrakott hajók, és innen szállították Itália kincseit is exportra. A kikötõnek oly nagy volt a forgalma, hogy állítólag a város fõterén 70 irodaház mûködött, amelyek a különbözõ hajós cégek, vagy kereskedési társulatok helységei voltak. A vásárcsarnokokban, és az utcákon óriási zsivaj volt. Az árusok hangosan hirdették portékájukat, néha kirakatokat is készítettek. A kereskedelem fõ problémája a szállítás volt. Nagy mennyiségû árut szárazföldön nem lehetett szállítani, a karavánok csak a könnyû portékákat tudták szállítani. Sokszor fegyvereseket fogadtak a rablók elleni védekezésre. A tömegméretû szállítás elsõsorban vízi utakon történt. Nagyon sokszor zaklatták õket a kalózok, és mindenkit kegyetlenül lemészároltak. Miután a kalózok már erõsen veszélyeztették a kereskedelmet, a szenátus Pompeiust bízta meg leverésükkel, aki hosszabb ideig rendet és nyugalmat tudott teremteni.
Pénz
A Római Pénzrendszer címletei
Aes: a bronz latin neve, legkorábbi római pénz elnevezése. Kezdetben durva, öntött darabok voltak ( aes rude), minta késõbb jelent meg rajtuk ( aes signatum). Az i.e. 4. sz.-tól nagyobb bronzok jelentek meg (aes grave).
AE: nem ismert elnevezésû bronz ill. réz pénzek
AE1: "nagy bronz", 25-30 mm átmérõ
AE2: középbronz, 20-24 mm átmérõ
AE3: kisbronz, 17-20 mm átmérõ
AE4: kisbronz, 16 mm és kisebb átmérõ
Antoninianus: Caracalláról nevezték el, aki I. sz. 215-ben vezette be a denarius helyett, két denarius értékben.
Argenteus: ezüst pénz a denariussal egyenlõ értékû, Julianus ( 361-363) idejéig vertek.
As: Az "egység" latin neve, eredetileg súlyegységet jelent, Augustus alatt az as 11 , 12 gramm súlyú volt, a római pénzrendszer alapja volt.
Aureus: A Római Birodalom standard aranyérméje volt 25 denariussal és 100 sestertiussal egyenlõ. A solidus váltotta fel Nagy Constantine ( 306-337) idején.
Bigatus: Közös elnevezés a Köztársaság kori kétlovas fogattall ( biga ) veretett hátlapú denariusoknak.
Centenionalis: a latin "századik" megfelelõje, késõ római bronz a solidus század része.
Denarius: a legfõbb címlet mind a Köztársaság, mind a Császárság korában. A Binliában megnevezett penny mengfelelõje. A késõbbi civilizációk által is igen kedvelt címlet. (Magyarországon dénár)
Dupondius: az As kétszerese eredetileg " kétszeres súlyt" jelentett.
Follis: eredetileg pénztartót jelölt, késõbb biozletianus pénzreformjaként címletként veték i. sz. 269-tõl, két denariussal megegyezõ értékben.
Minim: késõ római egészen apró bronzpénz neve, jellemzõen Galliában és Britanniában verték.
Miliarensis: ezüst érme, Nagy Constantine verette elöszõr. A solidus 1/14 -ed része késõbb 1/12-e.
Nummus: a lecsökentett méretû antenionalis elnevezése a 4. sz. második felétõl.
Quarans: a legkisebb római bronzérem, az as negyed részevel egyenlõ.
Quadrigatus: elnevezését a Jupiter által irányított négylovas fogatról (qudriga) kapta, a második Pun háborúig ( i.e. 202) használt elnevezés.
Quinarius: kis ezüst érme, egyenlõ 5 as-sal és 1 danaruiussal.
Semmis: bronz érme 1 as értékû.
Sestartius: elnevezés a latin " semmis tertius"-ból. A Köztársaság idején kis bronz érme, a Császárság idején a legnagyobb bronz érme, egyenlõ 2,5 as-sal és negyed denariussal.
Sextans: bronz érme az as 1/6 -od része.
Siliqua: a legkisebb római súlyegység neve, i. sz. 324 után Nagy Constantine idején ezüst címletû pénz a solidus 1/24-ed része.
Solidus: az aureus helyére lépett be új aranypénzként a 4 sz.-ban Nagy Constantine idején.
Tremissi: késõ római arany érme, a a solidus harmad része.
Triens: korai bronz érme elõdeként a második Pun háború idején verték, 3 -ed denariussal egyenlõ.
Papírpénzek nem voltak. Szinte minden császár veretett a saját arcképével érmét.
Informatika és tudomány
