Rajz tanárunk (érdekes figura) ma mesélt Freud-ról meg a megállapításairól egy kicsit Lényegében: Minden embernek két énje van a tudatalatti és a a felettes én(ego)
A tudatalatti tartalmazza lényegében az ösztöneinket az ember ego nélkül születik és gyereként csak a tudatalatti befolyásolja ebben a korban még nem fejlõdõtt ki a realítás érzék és még élénk a fantázia emiatt a gyerekek olyan dolgokra képesek amire a felnõttek nem(pl pont az agykontroll az egész arról szól hogy vissza hozzuk olyan képeségeinket ami gyereként még természetes része az embernek szóval ezek a dolgok nem "misztikus dolgok" )
Az ego tartalmazza az értékrendeket ami által megülönböztet társadalmi elvárásokat ami alapján visszafogja a tudatalattit Tapasztalatokat elõítéleteket tudás halmazokat ami alapján müködik a cselekvés és a gondolkodás.
Vannak olyan emberek ahol ez a két rész össze ütközik egymással "belsõ harcban állnak" az ilyen emberek vagy kifele agresszívak másokat bántanak vagy önmarcangolók és elfolytók ilyenek pl az öngyilkosok
Említetted hogy a megkülönböztetést az eszméket az ego gyártja és hogy bizonyos módszerekel meglehet ezeket szüntetni és mint pl a meditáció a meditálásról azt tartják hogy amíg len van alfába addig megszabadul a bûntudattól rossznak gondolotoktól etc szóval csupa olyan dologtól amit az ego produkál ergo a meditálás alatt eljutunk a tudatalattinkig míg az ego-t kizárjuk
Ezel az elmélettel meglehetõsen összeál a kép.
Volt míg egy megállapításod a keresztényes topikban hogy amit másban nem szeretsz azt magadban nem szereted pl egod értékrendje alapján van egy tulajdonság ami zavar egy másik emberben de csak akkor foglalkozol vele ha a tudatalattid horodozza ugyanezt a tulajdonságot ugyanakor ha benned nincs meg ez a zavaró tulajdonság akkor az egó nem foglalkozik vele ez is stimm
Azzal eggyet értek hogy a jó rossz egy emberenként változó beskatulyázás de a létezik nem létezik dolog kézzel fogható hiszen pl a szekrény a szobámban létezik de kvantum számítógép még nem létezik ez kézzel fogható és nem az ember határozza meg te is szoktad használni a létezik nem létezik szót.
Szabolcs: Ahogy látom, te élesen elhatárolod, mondhatni megkülönbözteted a tudatot az öntudattól. Légyszi fejtsd már ki a különbséget a kettõ között, mert csak úgy értelmezhetem helyesen a mondandódat. (Most is a megkülönböztetés feleslegessége fog következni?) Amúgy talán részben át tudom érezni az életérzésedet, bennem is sokszor fölmerült, hogy így kéne értelmezni a világot. Ez olyan "van és kész" állapot, már amennyire le tudom írni szavakkal. Te szerintem úgy próbálod látni a dolgokat, hogy van egy nagy egész (világmindenség), amibõl az emberek kis részeket hasítanak le a könnyebb értelmezhetõség kedvéért, és ezeket a saját síkjukon ugyan jól értelmezik, de az egyes részek összeegyeztetésénél már gondok adódhatnak.
Na de azért van problémám ezzel az antimegkülönböztetés filozófiával. Mivel te is egy különálló megfigyelõ vagy, te is csak a saját véleményedet mondod, hacsak nem sikerült eggyéolvadnod az univerzummal. Ennélfogva semmi garancia nincs arra nézve, hogy az elméleteid tükrözik a világ valódi mûködését.
Tehát továbbra is fenntartod a megkülönböztetést.
Nem van és nem nincs. Amirõl beszéltem, ott egybeesik.
Nem ragaszkodom semmihez de el kell döntennem hogy elfogadom e az információt amit adtál vagy nem, ha mindig mindent elfogadnék már nem is tudom hol lennék.
"hiába mondom hogy ez sem igazság" Mégis csak van igazság? :)
hiába mondom hogy ez sem igazság, továbbra is ragaszkodsz az eszméhez. :)
Azt mondod hogy ne gondolkozzak nem létezek nincs igazság nincs jó-rossz és ne gondolkozzam azon hogy ezt elfogadom e mert ez az igazság. Úgy beszélsz mit egy középkori pap a hívõknek:) Ezt nem tudom elfogadni mert teljesen az ellenkezõjét tapasztalom.
Igazam van, nincs igazam? akkor csak ismét agyalásba estél, nem fogtad föl a lényeget. :)
Hát ezek olyan határozatt állító mondatok mintha törvény lenne:) Nehezen tudom értelmezni amit mondasz de nagyából értem csak ez a gondolat menet nálam elveszik a semmibe a nem létezésbe és a paradoxonokba. Zárjuk le ott hogy én nem értek eggyet de ha mégis igazad van elõbb útóbb ugyis rájövök:)
Az öntudat, személyiség halálkor eltûnik. A tudat amiben viszont semmi nincs megkülönböztetve az nem keletkezõ és nem múló, így nincs benne semmi ami létezésre vagy nem-létezésre utalna. Ezt viszont a tudatlan nem látja, így neki minden megkülönböztetve jelenik meg.
Öntudatot a tudat megkülönböztetése generál, a tudat,ami viszont semmi mástól nem különbözik. Errõl alkotott minden filozófia, teória, gondolat, ideologia képzelgés, mert ilyen módon megkülönböztetve a tudat nem megismerhetõ. Ne ess bele a globális gondolkodásba, objektívbe, szubjektívbe, meg hasonló agyalásokba.
És kezdem egyre jobban elhinni ezt az elméletet mert mivel az is benne állt hogy eleinte csak egyetlen nagy lélek volt (isten) és hogy megismerhesse magát ezért szétoszlott és fizikai testet öltött(ami azzal járt hogy egyik része sem tudta hogy igazából egy lélek a többive) hogy így ismerhesse meg saját magát ez azért kellet mert egyedül volt és nem volt öszehaszonlítási alap(nézõpont) ami alapján megismerhette magát. Ez megint stimmm mert az ember csak úgy jut valahova gondolkodásban ha saját nézõpontjából figyeli a dolgokat ha meg próbálunk globálisan gondolkodni nézõpont nélkül akkor eredményre nem jutunk maximum paradoxonokba.
Szóval azt mondod hogy létezünk csak egy illúzió? Ez eléggé ellent mond a tapasztalással mivel ha nem léteznék az az illúzióm sem lehetne hogy létezek. Abban senki nem lehet biztos hogy halál után megszûnik az öntudat hiszen aki megtapasztalta már nem mondhatja el.
Erre mondjuk egyedül egy magyarázatot tudnék adni megint felhozom azt a feltételezést hogy az embersiég maga az isten minden ember egy része az istennek és igazából az ember alatt az anyagtalan lelket értem ami fizikailag egy testben jelenik meg és az agy felelõs az öntudatért.
Ez így eléggé logikus lenne de feltételez egy fizikai és egy anyagtalan világot is.
És most megcáfolva magam más szemszögbõl: Az öntudat az ami ragaszkodik léthez és nem-léthez, enyémhez és tiédhez, kívánatos, és kellemetlenhez, így függ mindentõl. Ha pedig függ ezektõl, akkor nem fájdalmas az önlétezés illúzióját fenntartani?
Igen, én is ezt írtam, ez paradoxon, és a filozófia ilyen, és hasonló paradoxonokba ütközik, akár a tudomány, és a logika. külsõ világ - belsõ világ: Ez maga a megkülönböztetés.
Az, hogy megfigyelõ és megfigyelt egymástól különbözõ dolgok, csak illúzió - ön-létezésbe vetett hit. Öntudat halálig létezik, tehát függ a léttõl, és nem-léttõl, élménye múlandó. Ez nem állandó, megcáfolhatatlan pont. Az utolsó mondatod érdekes. Hogy van külvilág, hogy van elme, hogy az egész csak illúzió: ezek mind az öntudatból származnak. Így öntudat tényleg csak saját magából fakadhat. Hisz saját külön létezésében, így megteremti azt, ami hisz saját külön létezésében, és mivel hisz saját külön létezésében -habozik megszüntetni képzelõdését, és elkezdi kutatni, hogy melyik volt elõbb, a tyúk vagy a tojás.
Szerintem ez azért paradoxon, mert az állítás azt állítja, hogy a lehetetlen létezése nem lehetséges, így viszont valamit máris kizár a lehetséges elemek körébõl :). Elnézést, ha te is ezt mondtad, ez esetben nem sikerül fölfognom.
"Megkülönböztetõ gondolkodás, a megfigyelõ és a megfigyelt hasadása például."
Ezt nem nagyon értem. Arra gondolsz, hogy objektív megfigyelés kéne? Hogy a külsõ világ ingerei a belsõ világunkba érkezve jelentõsen eltorzul, ezért nem vonhatunk le biztos következtetéseket?
"Mi az agyalgás? - Rájönni, hogy az életnek semmi értelme, és megtenni ezt az ideológiát az élet értelmének. Meglátni, hogy sehol egy fix pont, és továbbiakban -mint fix pontba -ebbe az elgondolásba kapaszkodni."
Szvsz, az univerzumban létezõ megfigyelõ egyedül azt tudhatja biztosan, hogy õ, mint gondolkodó lény létezik. Tehát csak az öntudat élménye az egyetlen megcáfolhatatlan pont. A külvilág lehet illúzió "meg is teremtheti az elme", de az öntudat csak magából fakadhat.
Hát ez nekem magas Sajnos hülye vagyok ehez nem tudom megfejteni mit akarsz mondani. Inkább nem gondolkodom ezeken ugy se jutok sehová
megjegyzem a "semmi se lehetetlen" példában épp az a paradoxon, hogy már magát azt sem tudod gondolatban fölfogni hogy semmi nem lehetetlen, így gondolatilag kizárja saját magát.
Megkülönböztetõ gondolkodás, a megfigyelõ és a megfigyelt hasadása például. Paradoxon olyan dolgokba kapaszkodni amik nem állandók. Mi az ami osztásból jön létre, de oszthatatlan? Ha osztható, akkor mi az? Ha minden keletkezett, akkor mi volt elõtte? Mi az agyalgás? - Rájönni, hogy az életnek semmi értelme, és megtenni ezt az ideológiát az élet értelmének. Meglátni, hogy sehol egy fix pont, és továbbiakban -mint fix pontba -ebbe az elgondolásba kapaszkodni. A példáddal élve: "És ha eljutunk az alapigazságokik pl semmi sem lehetetlen ez pont saját magát zárja ki" -ez tipikus példája ennek. Amikor semmi sem lehetetlen, és logikailag továbbra is ragaszkodik a lehetetlenhez.
Ha információból, és hasonló gondolatokból szeretnél magadnak várat építeni, akkor miért ragaszkodsz annyira a lélek létéhez? Számodra a lélek egyszerûen nem-létezõ, vagy pedig annyira létezõ, mint bármely más változó gondoloat.
Hát Ebbõl nem sokat értettem Mi a baj a meg különböztetõ gondokodással egyáltalán mit értesz ez alatta? Milyen paradoxonba ütköztél? Mit értesz agyalgás alatt és mi a baj vele?
"A gondolatmenetekre nem mondhatom, hogy nem léteznek, mert ez hazugság, amég a dolgok meg vannak különböztetve. Az, hogy amit megtapasztaltál, az mind nem úgy van, ezért nem igaz - ez továbbra is agyalás."
ezt végképp nem tudtam megfejteni :(
Lehet hogy az a baj hogy a fizikai világ szabályaival gondolkodom a lélekvilágról. De valamilyen "nézõpontot" fel kell állítani mert anélkül nem megyek semmire az információkkal és a nagy semmi lesz az eredmény így legalább tudok mit kezdeni a dologal. A gondolkodás csak akkor gondolkodás ha az megkülönböztetések szerint megy. Másképp nem tudnánk feldolgozni az információkat.
"Mert szerintem ezek léteznek..." -Lét és nemlét megkülönböztetõ gondolkodás. :-)
De érdemes gondolkodni, én pl. 6 évig masszívan bölcselkedtem, és a végén mindig ugyanabba a paradoxonba ütköztem. És a kérdések is megválaszolatlanak maradtak.
Ha arra jutsz, hogy az egésznek semmi értelme, ez is agyalgás, és megkülönböztetésbõl származik.
A gondolatmenetekre nem mondhatom, hogy nem léteznek, mert ez hazugság, amég a dolgok meg vannak különböztetve. Az, hogy amit megtapasztaltál, az mind nem úgy van, ezért nem igaz - ez továbbra is agyalás.
Én csak azt mondom, hogy a világ másképp is meghtapasztalható, mint ahogy most látjuk a dolgokat, nekem egyszer sikerült.
Az egyetlen normális magyarázat ami megmagyarázta volna ezt az hogy az elménk teremti a valóságot és az igazságot és ezek a dolgok önmaguktól függetlenül nem léteznek. De ebben a fizika tövényei megcáfoltak :(
"A gondolkodásod még mindig megkülönböztet létet és nem-létet, igazat, és hamisat." Mert szerintem ezek léteznek ha már ez alapján semm érdemes gondolkodni akkor mi alapján?
az a bajom ezekel a gondolat menetekel hogy a végén oda jutok hogy az egésznek semmi értelme és ha a gondolatmenetek is igazak akkor a világon semminek sincs értelme és amit eddig megtapasztaltam az nem ugy van de az igazság nem létezik.
Szóval ezek alapján a világ egy megfoghatatlan megtapasztalhatalan nagy semmi lenne ez nem hangzik jól
Akkor jó. :-) Jó ha az ember keres. De figyelj, hogy ne tákolj újabb hiteket, mert minden gondolat megkülönböztetésbõl jön létre. A gondolkodásod még mindig megkülönböztet létet és nem-létet, igazat, és hamisat.
Te a meghatározás nézõpontját még mindig szükségesnek tartod, habár rájöttél, hogy sehova nem vezet.
Csak tapasztalj magad, ne higgy, és hogy tudd, ki tapasztal, ismerd meg.
A válasz az élet a világmindenség meg minden kérdésére: 47.. lol
Érdekes dolog hogy ha két ember(vagy akár több) elkezd beszélgetni és mondjuk hzamosabb ideig teszik ezt, akkor elõbb utóbb mindig filozofálásra és az élet nagy igaszságaira terelõdik a téma, hiszen az minden ebbõl indul ki és ettõl függ a dolgok nagy része. Sok dolgot olvastam a fillozofiával és az értelmezésekkel kapcsolatban de minden meg lehetett valahogy cáfolni én már eljutottam odáig hogy nincs igaz vagy hamis nem létezik lehetettlen az van amit gondolunk és amit elhiszünk. Ez sok dolgot jelenthet vagy azt hogy minden ember egy külön világ és mindegyiknek igaza van vagy azt hogy nézõpont nélkül nem lehet semmit meghatározni a világegyetemben és az ember nem elég fejlett ahoz hogy globálisan nézõpont nélkül tudja látni a világot. És ha eljutunk az alapigazságokik pl semmi sem lehetetlen ez pont saját magát zárja ki de semmi más nem lesz ez által igaz vagy hamis és pont az ilyen állításokat nem lehet megcáfolni. Ezek lehetnek egy fajta kiinduló vagy nézõpontok de ha magát is kizárja akkor dönteni kell épp ebbõl gondoltam elöször arra hogy az emberek puszta fantáziával gondolatokal megtudják határozni mi igaz vagy nem igaz. De lehet hogy ez inkább test kontra lélek próbléma (fizika vs lélek) hát ezek után már fogalmam sincs mit gondoljak :(
jajj, hát pont ez a szép benne. 2000éve mondtak meg olyan dolgokat, amik ma is igazak. az új filozófusakat még nem ismerem, de a görög az nem egyszerû! s ebbe érdekes belegondolni. abban az ideõben nem mindenkinek adatott meg az ilyen fokú gondolkodás, s ezek a marhák (bocsánat a szóhasználatért) még értelmetlenül is fogalmaztak, hogy a földmûvelõ paraszt még véletlenül se értse :D
Nekünk a Tk-ban van egy pár filozófus és ott olvastam, de amúgy nem mindig szeretem a filót. Azt szeretem, ha azért érthetõen fogalmaznak, de van, aminek a nyelvezete nagyon nehéz és csak totózom, hogy mit akar mondani a filozófus. Freud-ra vagyok kiváncsi, de az sajnos nincs benne a tk-ban, de majd kihozom a könyvtárból. :) (na persze, ha nem felejtem el)
hmm, felkeltette az érdeklõdésemet, pénteki vizsgám után sztem elkezdem olvansi :) sajnos nícsétõl eleddig csak a zarathusrát és egy válogatott kötetet olvastam:(
Nagyon felemelõ érzés volt azonosulni vele...és látni, hogy más is hasonlóképpen látja a világot, ha még nem is ezen korban élt.
Mûvének címe: Az emberfölötti emberrõl. Ennek mondanivalója, hogy álljunk ki véleményünk mellet, ha még ennek ára és következménye az, hogy elvesztünk vkit. Ha véleményünket nem fejthetjük ki vagy esetleg kifejthetjük, de ezzel egyet nem értõ jellemeknek, embereknek alárendeljük saját elképzeléseinket, gondolatainkat akkor elveszettek leszünk.
Ha végig gondolod a folyamatot helyeselni fogsz.
Ha van vmilyen véleményed, melyet mások akaratának hatására, vagy csak szimplán annak érdekében elfogadsz, hogy tartozhass valahova attól te még ugyanaz a személy maradsz, ugyanazokkal a gondolatokkal. Te leszel a jó és az egyetértõ, de belül mardosni fog jellemed, hisz te nem ugyanazt gondolog, mint mások. Ezek szerint vagy hasonulsz más jellemével ezzel feladva önön személyiséged vagy felvállalod gondolataid, de esetlegesen kiközösítenek, megharagszanak vagy talán távoltartják magukat tõled harcias jellemed miatt.
Melyik a jó? Tedd és mondd mindig azt, amit gondolsz, mert az vagy igazán TE! Becsaphatod a másikat, de önmagad sosem fogod és elképzeléseid mindörökké ott lesznek benned.
Nagyon tetszett ez a mû...a végén azt mondja légy kemény.....kemény, mert ezzel járhat társaságod elvesztése is...de milyen társaság az, ki nem olyannak fogad el milyen valójában vagy? Az akkor nem a T e társaságod és ahhelyett, hogy ott szorongasz, találj. Élj az egyéniséged adta lehetõséggel!
Lehetsz vezetõ, lehetsz szolga, lehetsz csöndben élõ bölcs, ki csak akkor szólal és cselekszik mikor az szükséges.
"A hülye ember okoskodik, míg az okos hülyéskedik." :))
Dzsini okosakat mond. Minden, amit gondolsz, mondasz, vagy teszel visszahat rád. Karma magyar módra: Amilyen az adjon Isten, olyan a fogadj Isten. :)
[sajnos még nem tanult filozófiát]
Most így hogy végigolvastam a topix-ot azt kell h mondanom hogy szerintem az érzelemeket soha sem lehet annyira korlátozni..nem hiszem hogy aki a karszt rendszer legalsó létrafokán áll -aki mellesleg a csatorna elvezetéseket tisztítja- szóval nem hiszem hogy nem gondolkozik el azon hogy miért pont ebbe a helyzetbe került és miért nem kapott magasabb rangot...õ is elgondolkozik és vágyakozik egy jobb életre, függetlenül a jövõjétõl...a jelenen meg nincs ideje gondolkozni,mert amire a jelenen gondolkozna arra az már eltelt s múlt lett belõle...
Az eredeti kérdésre a válasz: Én nagyon sokat gondolkozok az élet dolgain..huh...ez kicsit áltlánosan hangzott :) Nah szóval, úgy vélem az élet olyan amilyennek te látod. Dzsininek azért volt igaza, hogy szinte mindent át lehet vészelni, mert nagyon sok dolog felfogás kérdése. Figyeld meg, ha vmit igazán...de nagyon-nagyon szeretnél azt összehozod. Hát mindennel így van szerintem. Az agyadra annyi mindenre képes, hogy az vmi eszméletlen...gondolj bele, hogy hány nyelvet vagy képes megtanulni, hogy milyen szinten képes vagy magad kontrolálni bizonyos esetekben...gyönyörû az emberi faj...csak akarat kérdése. Én pl megtanultam megnyugtatni magam. Akármilyen nagy bajban vagyok...vagy esetleg feszült, képes vagyok megnyugtatni magam, majd utána már indulatmentesen, higgadtan gondolkodni....de csak azért mert megtanultam...és ezzel az erõvel bmit megtanulhat az ember. :) Nekem ez a véleményem. Jah és megtanultam boldognak lenni...és ez nem állboldogság(!) , hanem valóban csak azokat a dolgokat "veszem fel", amiktõl az ember bdog lehet :) Ezért vagyok vigyorex :)
nekem a báttyám mesélte, hogy amikor az egyetemre járt, az egyik szobatársával vizsgáztak(?!) filozófiából. És a srácnak ez volt a feladata: Mi a bátorság ? Gondolom le kellett volna írni az érzést vagy mint emberi tulajdonságot. A srác fogta, és felírta a teljesen üres lapra: "EZ." Beadta a lapot és lássatok csodát... átment a viszgán, méghozzá 5össel !:o
Saját nézetet is, az irányzatok ütköztetésérõl meg talán ne is beszéljünk, bár természetesen van olyan, amihez valaki közelebb áll, mint egy másikhoz. Hogy szerinted milyen a világ, mit látsz rossznak vagy jónak és miért, vagyis a te véleményed. Elsõsorban szvsz lehetne ez, de tõlem elkalandozhat a topic, rajtatok múlik.
az egyetlen, aki -szerintem, és sokak szerint- teljesen tudatos életet követ, az Õszentsége Tenzin Gyaco, a Dalai Láma. a további részekre: " ha nem találják meg az életükben a végállomást, akkor hogy érik el? Úgy értem, a végállomáson nem éreznének semmit? Vagy a halál után képzeled el a végsõ célt?" sokak számára ahogy én látom meg olvasgattam utána a folyamatos keresés kutatás az, ami egy életcél. van, hogy erre nem döbbennek rá, és esetleg nem is érzik, hogy elértek valamit az életükkel, pedig rengeteget. plusz ehez hozzá tartozik, hogy rengeteg filozófiai irányzat (hiszen a téma elsõsorban arról szól) elfogadja a lélek létezését test nélkül is, és a lélekvándorlást teljesen természetesen veszi. innentõl pedig az állandó keresés és kutatás csak egy lépés az úton, vagy egy következõ élet elõkészítése - hiszen nagyon kevesen vannak, akik megtehetik, hogy nem térnek vissza. a Buddhista filozófiák kicsit másképp közelítik meg a dolgot, ott karma létezik, és az vándorol testrõl testre, amíg el nem fogy és akkor elérheti a nirvana-t. - és itt visszautalnék #23-ra, ha megteszel valamit/ történik veled valami, az már "elhasznál" valamennyi valamilyen irányú karmát (rettentõen túlegyszerûsítem, de ha érdekel úgyis utánaolvasol rendesen a karmatörvényeknek) - ha ezekután azzal foglalod el magad, hogy örvendezel vagy szomorkodsz, vagy jó/rossz szándékkal további dolgokat cselekszel, akkor azzal újabb karmát termelsz, ami biztosítja a következõ körödet a Szamszara-n, a Lét Kerekén. (természetesen ez nem ilyen egyszerû, de valamennyire értelmezhetõvé teszi a buddhista életszemléletet.) A Dalai Láma például már nem termel karmát, hanem azért tér vissza a világunkba, hogy másokat segítsen abban, hogy felismerjék a szerinte helyes utat. hogy én hogy képzelem ezt az állapotot? hát elõször is nagyon nehéz. én kb 10 évet töltöttem a depresszió és a pánik különféle formáiban és ágaiban, megjártam elég sok furcsa helyet önmagamban... aztán egy bizonyos esemény miatt eljutottam oda, hogy akkor most nagyjából 2 út áll elõttem - és az öngyilkosságot nem voltam hajlandó választani - maradt az, hogy márpedig én csak azért is boldog leszek az életemben, legyen az bármilyen szemét és gonosz velem... az elhatározást tett követte, és 1-2 hónap leginkább fogcsikorgatással ment, hogy minden egyes történésnél akarattal, odafigyelve megkerestem benne azt a valamit, aminek örülni lehet - (van erre is egy idézetem: "....Megtanultam észrevenni ebben a rohanó életben is a szépet,egy pillanatra felnézni az égre,hogy rácsodálkozzam a felhõk különös formájára,meghallani a városi zajok között is a madarak hangját,vigyázni az õszinte szeretetre,õrizni a meghitt pillanatokat..."), és igenis vidáman állni a dolgokhoz. és itt jött a hatalmas meglepetés: hogy abban a pillanatban, hogy én így néztem a világra, a világ ugyanígy nézett vissza rám: olyan barátaim és társaim lettek az életben akik mindennél többet számítanak, olyan dolgokat éltem át mint idáig soha, és olyan boldogságot találtam, amit elõtte el se tudtam képzelni, hogy számomra az ilyenre van egyáltalán lehetõség. persze ezzel is túlszaladtam :) (mint a rugóra akasztott súly - lehúzzák, eleresztik, aztán jóóó messze felpattan) - de visszafele jövet már tudtam, hogy hogy is mûködnek körülöttem a dolgok, és úgy érzem, hogy többé kevésbé meg tudok maradni egy (és ez nagyon fontos) _számomra_ kellemes egyensúlyi állapotban. persze, van hogy kimozdulok fel vagy lefele - sõt, vágyakozom is a felfele kimozdulásra, de tapasztalat, hogy egy rugót nem lehet megfeszítve tartani örökké - se felfele (vagyis kár nagyon ragaszkodni a pillanatnyi boldogságokhoz, inkább annak örülök, hogy megélhettem), se lefele (nincs olyan rosszkedv ami örökké tart, inkább tanulni kell belõle és felismerni, hogy ezt én csináltam magamnak). összességében én hiszek abban, hogy mindenki csak és kizárólag önmagának teremti meg a világot maga körül, és az a világ pontosan olyan lesz, amilyenné a saját tettei (jelenlegiek, és a régebbiek "visszhangja") teszik. valahol nagyon közelít a karmatörvényhez, hiszen vannak olyan részek amik úgy jönnek, hogy "ezt nem érdemeltem meg..." - hát de igen, csak esetleg nem ebben az életben, hanem egy elõzõben. ezeket a lapokat osztották ebben a körben, ebbõl kell a lehetõ legjobbat kihozni, és akkor a következõ osztásnál egy jobb helyzetbõl kezdhetek, és a jól lejátszott játéknak minden játékostárs örül. nem fogom visszaolvasni, lehet, hogy megint sikerült néhány mondatot túlságosan kuszára fogalmazni, elnézést kérek értük :) de azért remélem a nagyobb rész érthetõre sikeredett. (plusz Aquirnak kérdés: te mit képzeltél el topic stílusnak? irányzatok ütköztetését? vagy mindenki leírja a saját nézeteit aztán annyi? vagy ... ?)
Dzsini: Elõször is: köszönöm szépen a kimerítõ válaszod. Másodszor: én se szeretném, hogy a topic átmenjen "depressziós segély-rendszerbe", erre meg vannak a megfelelõ helyek (pszichiátria, ilyesmi ;)). A gond inkább csak az, hogy én nem feltétlenül vagyok meggyõzõdve arról, hogy az ilyen világszemlélet és teljes elkeseredés "betegség". No mind1, bocs az offért :) Továbbiakban: A "Ti"-t én is csak a próbálkozókra értettem - jómagam egy embert se ismerek, aki teljes tudatosságban tud élni :|. A második bekezdéseddel nagyrészt egyetértek (sõt, tulajdonképpen csak egy részt nem értek: "és esetleg számukra ez az út, csak nem veszik észre..." -> ha nem találják meg az életükben a végállomást, akkor hogy érik el? Úgy értem, a végállomáson nem éreznének semmit? Vagy a halál után képzeled el a végsõ célt?). Azt hiszem egyébként, hogy nagyon sok fontos dologra mutattál rá, csak ugye - valószínûleg a rossz kérdésfeltevés miatt - arra nem ad választ, hogy vajon hogyan képzeled, ezt az állapotot (az odafigyeléssel fenntartott, békés, "cheerful" attitûdöt) hogyan éred el? Hogyan próbálod elérni? Ha úgy érzed, hogy erre nem tudsz megfelelõ választ adni (pl. mert mindenkinek más, vagy mert szerinted túl intim téma), nem sértõdöm meg :)
természetesen a jelenben kell élni, de a múltat sem lehet kitépni belõlünk. És persze ha más dolgokon máshogy ment volna valaki keresztül a múltban, akkor máshogy alakul az élete, de attól függetlenül a jelenben kell végigvinnie az életét
én nem a saját életfelfogásomról beszéltem lent, a topic szerint elméletek és felfogások ami a téma... és mivel elõttem csak a nyugati rendszerek voltak megemlítve, gondoltam rávilágítok egy kicsit a többire is. én foglalkoztam elég sokat saját erõbõl a dolgokkal, mert én is keresõnek tartom magam, akik az általad leírt "depresszív mégis tudatos" fajtából azok, akik megunják/kiborulnak a saját depressziójuktól, és nekiállnak kutatni valami értelem után. - hát én nekiálltam, és azt hiszem látható az eredmény. viszont nagyon remélem a topic nem megy át depressziós segély-rendszerbe, arról már annyi meg annyi téma nyílt és rengetegszer át lett csócsálva. - no mindegy :) hogy Mi (és a "Ti"-t gondolom azokra érted akik teljes tudatosságban tudnak élni - én 1 ilyen emberrõl tudok, és sokmillió próbálkozóról) minek élünk? hát, az elsõdleges cél az az, hogy tudatosak legyünk. minden cselekedet és érzés ami ébred azzal tisztában legyen, lássa a forrását és tudja az eredményét - ne termeljen felesleges karmát az életében. Másodlagos szinten a boldogság keresése - hiszen igazából ez az, ami minden fajta filozófia, világnézet és hit alapja, és az ide tartó utak különbözõsége adja a világ sokszínûségét. Vannak akik számára egyértelmû, és könnyû ezen az úton menni, és vannak akik az egyáltalán az utat keresik egész életükben (és esetleg számukra ez az út, csak nem veszik észre...). a boldogság pedig... amikor nem teszel rosszat se akarattal se akarat nélkül másoknak, amikor a környezeted boldog, tudsz úgy mosolyogva végigmenni az utcán, hogy abban nincs semmi erõltetettség, és mindezt úgy éred el, hogy nincsen semmilyen külsõ "forrás" amire támaszkodsz (barát/barátnõ, család, anyagi helyzet, bármi.. ezek meglehetnek, de nem ragaszkodás tárgyai, nem feltételei a boldogságnak, és ha megváltozik körülötted valami az ugyanolyan természetes. ("ne sírj, hogy elment, annak örülj, hogy itt volt")). tulajdonképpen egy középút keresése és megtalálása, egy odafigyeléssel fenntartott békés, "cheerful"(nem tudok rá jó magyar szót) attitûd.
Aquir #30-ra: mindent el lehet viselni, gyakorlat és odafigyelés kérdése. bármi ami történik az csak egy újabb lehetõség tanulni és megismerni a világot és annak mûködését. ami történt meg megtörtént, nem sírni kell rajta (bár lehet, miért is ne?), de aki sír vagy szomorú az tudja, hogy miért, és hogyan az. "van bennem rengeteg keserûség, ezt most kiadom magamból. a világ viszont nem áll meg, holnap ugyanúgy ételre és italra lesz szükség, ugyanúgy meg kell tennem mindent amit eddig, nem fog a világ az én szomorúságom kedvéért megállni, minek tegyek bárkinek rosszat azzal, hogy a múltammal vagyok elfoglalva?"
Dzsini: Azt hiszem, hogy egy dolgot kifelejtettél: a közhelyesen hangzó, de a depresszív tudatállapotú, mégis tudatos embereknél gyakran elõforduló "az életnek nincs értelme" "világnézetet". Ha pedig a téma adott, miért is ne érdeklõdhetnék afelõl, hogy vajon Ti hogyan és miért is éltek?
dehogynem. többek között errõl szólnak a keleti filozófiai irányzatok. nézd meg az indiai kasztrendszert, ott az érinthetetlenekhez szólni sem szabad, nincsen joguk semmihez, nem lehet semmilyen tulajdonuk, stb... szerinted szomorúak? nem. elfogadják, hogy ebben az életükben ide születtek, és kihozzák belõle a lehetõ legjobbat, hogy következõ életükben egy magasabb életformában szülessenek meg.
az még oké de az ember visszagondol az életére és megnézi. Az ember nem bír ki mondjuk sorozatos megaláztatást és kudarcot, hogy egy rossz életet említsek, vagy hogy meghalt mondjuk a családja, A múltat nem lehet kitörölni és nem lehet az érzelmeket annyira korlátozni sok tragédia után
aki pl. öngyilkos lesz, az a múlton vagy a jövõn bánkódik, és nem a jelenben cselekszik. nem bánkódni kell, hanem tanulni abból ami történt, és annak megfelelõen megtenni azt, ami az adott pillanatban a legjobb.
A Sziddhárta Buddha mondta: "Az idõ, ami mostanáig tartott, elmúlt. Amit eddig a pillanatig cselekedtünk, azt megtettük, akár jót, akár nem. Ha valami jót cselekedtünk, nincs értelme a büszkeségnek, megtettük, vége. Ha valami rosszat tettünk, akkor hiába bánkódunk, megtettük, már vége, megtörtént. Az embernek a jelenben kell odafigyelnie és vigyáznia, éberséggel és tudatossággal rendelkeznie, tudnia, mit kell tenni, és azt valóban megtenni a jelenben, abban az adott pillanatban, amikor azt cselekedni kell. Amikor az alkalom elmúlt, akkor már késõ, hiába bánkódunk és hiába vagyunk büszkék."
Egy kínai taoista mese szerint volt egy paraszt, akinek megszökött a lova. Szomszédai sajnálkoztak, de õ csak annyit mondott, az élet ilyen. Másnap hazatért a ló, és vitt magával hat vadlovat is. A szomszédok örömködtek, a paraszt viszont megint azt mondta, az élet ilyen. Harmadnap a fia meg akarta ülni az egyik vadlovat, de leesett róla és lábát törte. A szomszédok együttérzésüket fejezték ki, a paraszt megint annyit mondott, az élet ilyen. Hamarosan katonák jöttek és a hadra fogható fiatal férfiakat elhurcolták a háborúba, csak a paraszt fiát hagyták otthon, a törött lába miatt. A szomszédok ujjongtak, a paraszt viszont akként vélekedett, hogy az élet ilyen.
Leibniz monta: "Az 1. monasz (a monaszok az erõ kiterjedés nélküli és alaptalan egységei) az Isten maga, az elõre megtervezett harmónia. Ergo ez világ a világok legjobbika"
Ezzel kapcsolatban tanultuk, hogy az ember mindig elfogadja a valóságot (akár egy boldog pillanatra vagy a cunami rengeteg áldozataira gondolunk), különben nem tudna megbírkózni vele. És különben megõrülnénk
ugyanmár, nem szabadultok meg tõlem :P várom a témákat;)
DeathMatch, van valami igazság, abban amit mondasz, ugyanis a filozófia nem feltétlen a racionális emberek gondolkodásmódját tükrözi. Sõt, szerintem pont arról szól, hogy görbe tükörben vizsgáljuk meg a dolgok menetét.
A filozófiából már számos - manapság már tudománynak nevezett - ág vált ki, ezért volt hasznos.