Hello mindenki! Azért nyitottam ezt a topicot, mert én is regényt írok, és jó lenne megismerni olyan személyeket, akik hozzám hasonlóan ûzik ezt a tevékenységet!
hello! én is írok novellákat, kis történeteket. Regénnyel még nem nagyon próbálkoztam. Azt szeretném tudni, hogy milyen témákban írsz.
Fantasy, de volt sci-fi kezdemény is. Az az igazság, hogy még egyet sem fejeztem be...(lol), de volt már 76 oldalas regényem. érdekes módon pont az volt az elsõ, és elég béna lett. Most viszont elhatároztam, hogy végig írom az új fantasy regényemet. Sztem egész jó lesz :)))
De én nemsokára elkezdek egy képregénysorozatot rajzolni... ahhoz csak rajztudás kell:)
ó, király, azt is készítettem már. Rajzolni is imádok, és eddig mindenki azt mondta, hogy tudok is... (de nem akarok itt felvágni, félre ne értsétek...)
ehh én akartam írni fantasy regényt, de úgy 2-3 oldal után abbamaradt, nem is emlékszem miért :] valami más dolog mindig akadt, és mindig csak tervezgetem hogy elkezdem valahogy sosem jutok el odáig ... :| :D
aha, hát nálam az volt mindig a baj, hogy sok ötletem támadt+ az idõ múlásával újabb dolgok jutottak eszembe. de most ezt a regényemet tényleg szeretném megcsinálni! végig! Mivel naplót is írok, már egy ideje, annál is megígértem, hogy végigcsinálom. És még mindig írom. Most pedig ugyanúgy a regénynél is megígértem magamnak.
Nekem túl gyorsan változik a hangulatom az ilyesmihez. Nem tudok egyetlen fantasy világnál leragadni, minden órában teljesen másfajta regényt írnék -.-
én biztos valami Sci-fi-t írnék,vagy valami Mad Max jellegû posztapokaliptikusat!:D
Én az életemrõl írnák egy regényt:) majd ha lesz idõm:)
én is pontosan így voltam, sok ötlet eszembe jutott, csak nem tudtam egyszerre mindet elkészíteni. Most viszont reményeim szerint változtatni fogok a dolgokon
ha minden jól alakul, lesz bannerképünk! elég béna, mert én csináltam
Nem tudom, bennem is van egypár jó ötletem. Lehet, hogy valamelyiket felhasználom. Remélem jó történet kerekedik belõle. Ha kész lesz, szólok.
Amúgy szerintem az is lehetne, hogy aki akarja ide is betehetné a mûvét, hogy többen elolvassák, és véleményezzék.
ja, sztem is jó ötlet. csak itt lesz néhány hülye aki keményen az ember képébe röhög majd... legalábbis én láttam sok ilyen tagot az sg-n! és sok sikert
Olvastam a regényrészleted, és hát nemrossz ahogy írsz. Amire jobban oda kell figyelned, az a tájleírás. Az épületek, a környezet részletes bemutatása, hogy az olvasó jobban bele tudja élni magát, na meg persze, a kulcsfontosságú karakterek részletesebb külsõ leírása. De amúgy egész jól kezdõdik és ötletes, folytasd =)
tervben van a folytatás, csak azóta egész más történeten jár az agyam :C
én elolvastam végig! noha ezt a stílust nem igazán szeretem, ezen jót röhögtem magamban. (nem vagyok az a hangosan nevetõ (lol)) Ez így neten nem, hogy olvasható, hanem még jó is! persze mint egy regény a könyvesboltban nem igazán állná meg a helyét (a megasztár miatt fõleg, meg Krisz Rudi miatt). ja, és néztem a rajzaidat is. Nagyon érdekesek, olyan szürreális faxaságok, tetszenek!
Irogatok egy verset, illetve "eposzt", bár nem nevezném annak..egy hosszú sztori, versformában. Meg egy regényt, eddig kész 3-4 A4-es oldal..címe egyiknek sincs eddig.
cool, csak így tovább! ja, és aki közzé szeretné tenni mûveit, tegye csak bátran!
„Avenum. Egyetlen szó a hatalmas képzeletben, az egyetlen hely ahol a varázslat megteremthetett. A világ, amit a képzelet legnagyobb istene alkotott, az a csodás dimenzió, ahol a négy oszlop uralja a rendet. A világ, amit mindenki csak egy néven ismer: Avenum.” Ezek a mondatok álltak egy templom bejáratán, ahol történetünk kezdetét veszi. De nézzünk körül a városban, ahol most vagyunk, ahonnan hamarosan egy érdekes eseményszál indul el. Neonphyla nem túl nagy település volt, de nagy múlttal rendelkezett. Rengeteg hõs született itt, a védõgárda pedig messze földön híressé vált az összetartó ereje miatt. Az utcák körkörösen helyezkedtek el, a középpontban a templom emelkedett a magasba óriási tornyaival. A házak igazán „csinosak” voltak, se nem túldíszítettek, se nem csupaszak. Isten utáni 23400. dreva, 700. éve. (1 dreva = 1000 év) Õsz. A szétterülõ felhõk felõl egy esõcsepp indult útjára. Átlátszó felületérõl fény verõdött vissza, magányosan zuhant a föld felé. Társai sehol sem voltak, még nem akartak becsapódni, nem akartak megsemmisülni, majd felszállni, és elõröl kezdeni mindent. Egy fa mozgott alatta a szélben, hullatta a sárga leveleit, és várta az esõt. A csepp hozzá közeledett, nem is próbálta meg kikerülni, talán direkt a szép levélre akart leszállni. Végül sikerült is neki egy alatta meghajló, félig zöld levelet eltalálnia. Boldog lehetett. A szél sapkákat fújt le szerencsétlen emberek fejérõl, akár még fel is akasztotta azokat egy fa ágára. A templom felé gyerekek csoportja lépkedett egy középkorú pappal. Utóbbi, kopaszodó, hegyes orrú uraság benyitott a nagykapun, és beengedte az ezüst köpenyén taposó kislányokat, kisfiúkat. - Szépen, sorjában gyerekek! Ma elmondom nektek a legfontosabb dolgokat. Gyertek!... Trezh’os, nem szép dolog meghúzni a lányok haját, ereszd el! A szólított fekete hajú fiú megtette, amit a pap parancsolt neki, de sértõdött arcot vágott hozzá. A lány hátrafordította a fejét, és kidugta rá a nyelvét. Erre egy szõke, igencsak elegáns kinézetû fiú felkacagott. Hát igen, ilyenek a gyerekek. A templom belülrõl is csodálatosan nézett ki a festett üvegablakaival, a festett mennyezettel és a többi hasonló alkotásokkal. A csapat a világosbarna padok között sétált tovább, egészen a kerek imádkozókör asztalához. - Jól van, nyugodtan üljetek le az elsõ padba!- vidám, de érdes hangjára a csoport leült a kijelölt helyre- Rendben van. Ugye tudjátok, hogy milyen kivételes helyzetben vagytok? Nem, persze, hogy nem. A szüleitek nem a saját szavukkal akarták elmagyarázni nektek a világ kialakulását, inkább egy papra bízták a munkát. Azaz rám. Még csak 9 évesek vagytok, de elég érettek arra, hogy a lényeget felfogjátok. Ha nem bánjátok, el is kezdeném a történetet! Kér-dés? A gyerekek feszült némasága megfelelõ válasz volt a papnak, így hát háta mögé kulcsolta kezeit, és belekezdett a szövegébe: - Minden létezés elsõ állapota, a képzelet. Más néven: fantázia. Ez a megfoghatatlan dolog minden kitaláció forrása. Mi is részben képzeletbõl, részben pedig isteni alkotásból vagyunk, ahogy minden más avenumi lény. A képzelet magától nem képes készíteni dolgokat, éppen ezért van szüksége egy istenre. Így született meg a mi istenünk is, Avenhoum, aki nagy erejét használva elkészítette a világunkat, Avenumot, és holdját, az Avannát. Minden élõlényt is megcsinált, amik most is fennmaradtak. De önmagukban ezek a dolgok csak bábuk lettek volna, ezért az istenünk képzeletet lehelt belénk. Ekkor már minden rendben volt. Legalábbis õ azt hitte. Ugyanis létezett, és most is létezik egy világ, ami láthatatlan, mert egybeolvadt velünk. Ez a világ a Gonoszság. Egy sötét, vulkánokkal teleszórt hatalmas birodalom, aminek kapuja akkoriban teljesen nyitva állt, és nem mûködhetett szépen Avenum. 1.
Így aztán kénytelen volt kitalálni valamit, ami visszatarthatta a gonosz lényeket. Ki mondja meg, hogy mi volt az a dolog? A gyerekek többsége behúzott fejjel, rémülten bámult a sasorrú istenszolgára. De a még mindig vidám, szõke kisfiú azonnal felemelte a jobb kezét. - Frar úrfi?- kérdezte õt széles mosollyal a pap. - Szerintem a Négy Oszlopot találta ki- mondta büszkén. - Helyes. Bizony gyerekek, világunk legõsibb és leghíresebb építménye lett a biztonság forrása. Hihetetlenül nagy erõt tulajdonított nekik Avenhoum. Elvileg törhetetlen tárgyak, de ha valaki mégis lerombolja mindegyiket, akkor Avenum örökre elveszett. A társaság egyszerre morajlott fel: - Fúúú!...Váóó! A férfi elégedetten nézett végig a fiatalokon, majd ismét megszólalt: - Már csak egy dolog maradt vissza. A halál. Ti még nem tudjátok az igazságot, de az idõsebbek már igen, és higgyétek el, jó a halál. Mivel minden lényben a képzelet rejtõzik, azaz a lélek, ezért a test halála után, az felszáll a sûrû, láthatatlan Képzeletbe. Ott persze rengeteg más lélekkel találkozhat, beszélhet velük, és olyan világot találhat ki magának, amilyet akar. Ez nem jelenti azt, hogy akkor most gyorsan öljük meg magunkat, és mehetünk a Képzeletbe. Nem, az életünket itt is végig kell járnunk, mert legnagyobb kalandjainkat itt élhetjük át. Egy pillanatra csönd állt be, a gyerekek már mindent megértettek, és máris könnyebbnek érezték lelküket. - Jól van ifjúság, mára végeztünk! Gyertek velem az imádkozókörhöz! Vidámságot juttatunk el imánkkal az istenünkhöz. A csapat tagjai felálltak a padból, egyesek nyújtózkodtak, vagy ásítottak, aztán elindultak a kör alakú kõtárgy felé. Az építmény közepére, felülrõl egy fénycsík világított, amiben látni lehetett a lebegõ porszemcséket. A pap megtördelte érdes kezeit, megnyalta kiszáradt szája bal sarkát, aztán megszólalt: - Fiaim és lányaim! Most mindenki megtanulja az imádkozó állást! Térdeljetek a kör köré, és tegyétek tenyereiteket a szemeitekre! A mozdulatokat mindenki megtette, de volt egy vörös hajú kislány, aki elõbb takarta le a szemét, és elõször rossz helyre térdelt. Az állást a pap is megtette. - Jól van gyermekeim! Most gondolatban háromszor mondjátok el Avenhoum nevét, és utána ezt: Jókedvet kívánok neked istenem!
Késõbb a kis gyereksereg kivonult a templomból, és kacarászva beszélgettek a fõtér hatalmas, szélben lengetõzõ fája alatt. Az ég még mindig sûrûn felhõs volt, szemerkélt az esõ, de ettõl függetlenül a kereskedõk lepakolták portékájukat az összeeszkábált sátraikban, bódéikban. Néhány kislány odaszaladt az édességet kínáló kövér törpenõhöz, viszont a többiek élénken beszélgettek egymással a mai napról. Egy barna hajú, szeplõs fiú Frarhoz fordult. - Jó volt mi, Frar? A szólított egy szürke követ dobálgatott a levegõbe, aztán abbahagyta, és bólintott. - Igen, nagyon jó volt. Fõleg az, amikor az imára válaszolt Avenhoum, azon a rejtélyes hangján. A szeplõs fiú fejét vakarva válaszolt neki: - Nem inkább nevetett? - Nem, hiszen azt mondta: „Köszönöm!”- Frar furcsállva nézett barátjára. - Nekem nem…- a fiú a többiek felé fordult- Nektek is nevetett az isten? A gyerekek egyszerre bólintottak, széltõl felborzolt hajú fejükkel. - Na látod Frar! Érdekes, hogy neked ezt mondta. Szerintem kérdezd meg errõl a papot, mert biztos nem hétköznapi dologról van szó! Szuper, lehet, hogy hõs vagy! 2.
Frar egyáltalán nem hitte, hogy hõs lenne, viszont nagyon kíváncsi volt a dolog értelmére. „Ha valaki tudja mit jelent Avenhoum válasza, az csakis a pap lehet.”- gondolta a fiú. - Rendben, ne várjatok meg! Megkérdezem. Sziasztok!- azzal a rá meredt szemmel figyelõ barátait elhagyva, a templom kapuja felé igyekezett. A szél porszemeket fújt a szemébe, de még csak ki se törölte azokat onnan, inkább szedte a lábát, hogy a papok közös, déli imádkozása elõtt odaérjen. Az esõ még jobban eleredt, Frar kis lábai megmegcsúsztak a vizes utcakövön. De lassan elérte a magas lépcsõfokokat a templomhoz, és gyorsan felszökdécselt rajtuk. A fõpap- akivel órájuk volt- már épp csukta volna a dombormûvekkel díszített kapuajtót, amikor a fiú odakiáltott. - Uram, kérem, várjon! A szólított megállt mozdulatlanul, és érdeklõdve nézte a lihegõ tanítványát. - Mi történt fiam? Frar kihúzta magát, köhintett egyet, végül szólásra nyitotta a száját: - Uram… uram, az istenünk nekem nem nevetett! Erre a pap összehúzta vékony szemöldökét, arca megfeszült. - Tessék? Ho..ho..mit.. akkor mit mondott helyette? Frar megdörzsölte az orrát. - Azt, hogy „Köszönöm!”. A férfi arca most már teljesen megmerevedett, és egy izzadságcsöpp indult el kopaszodó homlokán. - Ez biztos fiam? - Igen, halálbiztos..uram.- Frar most már mindenképpen meg akarta tudni mi folyik itt. A fiú már azt látta szemei elõtt, hogy a pap kiborul, és összeesik elõtte. De nem ez történt. Mestere vett egy nagy lélegzetet, és gyengéden vállára helyezte a kezét. - Frar! Elmondanád nekem a szüleid nevét? - Igen uram- ettõl függetlenül Frar nem értette, hogy ez most miért olyan fontos- Édesanyám neve Zakharta Ilt’oham, édesapámat pedig Umbar Ilt’ohamnak hívják. A pap összecsücsörítette ajkait. - Ajajaj.. Nem jó ez így.. nem nekem kellene elmondanom az igazságot. - Milyen igazságot?- a fiú arcvonásai megrebbentek. - Kérdezd meg a szüleidet! Azaz kérdezd meg azokat, akiket a szüleidnek vélsz! Sajnálom, hogy így kell megtudnod… - De hát…! - Csönd, szaladj, nekem be kell mennem! Viszlát Frar!- azzal becsukta maga mögött az ajtót. Most már teljes volt a káosz a fiú agyában és lelkében is talán. De tette amit tennie kellett: Azonnal hazarohant.
Volt egy igen méretes ház a város szélén, amely több apró között állt, ezért aztán a szomszédok irigykedtek rá. A legszebb fém kapuja volt szerte e környéken, kertjében csak a legritkább virágok nõttek. Magán az épületen aranydíszek csillogtak, amik valamilyen állatot ábrázoltak, és ezek szépen is mutattak a fehérre festett kõfalon. Az ablakok kör alakúak voltak, az ajtó viszont egy kapura emlékeztetett. Ide jött szaladva Frar, összekócolt, bozontos, szõke hajával, és náthás, prüszkölõ orrával. Benyitott a kertkapun, végül az ajtón is. Odabent kellemes, illatos és meleg levegõ áradt szét, amitõl a fiúnak ismét megeredt az orra. Elõvette zsebkendõjét, és hangosan beletrombitált. Az elõszobában rögtön a konyha és az ebédlõ helyezkedett el, így itt volt a téglalap formájú asztal, alatta a színes szõnyeg, a falon tányérok lógtak, és a konyhában egy vékony, szorgalmas anya dolgozott. Barna haja föl volt tûzve, kezében egy fánk lapult. - Jaj kisfiam, megfáztál nagyon?- kérdezte aggódva. 3.
Frar rázta a fejét, de közben tüsszentett. - Nem fáztam meg!- mondta határozott és kissé mérges hangon. Anyja megdöbbent rajta, összeráncolta homlokát, majd a fánkot rátette egy ragyogóan fehér tálcára. - Én csak aggódok miattad, de ezt te is tudhatnád! Látszik rajtad, hogy valami nincs rendben. És most nem a náthára gondolok- azzal a fiú elé lépett, s lehajolt hozzá- Mi baj van? Frar még szigorúan nézett a nõre, akit eddig anyjának tudott. A zöld szempárban csak most vette észre, hogy nem is hasonlít a sajátjára. - Áruld el az igazságot!- szólt tõle szokatlan keménységgel a kisfiú. A nõ erre fölállt, majd szinte egy idõben le is huppant az egyik közelben lévõ székre. Mielõtt válaszolt volna, benyitott egy férfi az ajtón. - Szervusztok családom!- köszönt életteli hangon a nyakig ezüstpáncélba öltözött, fekete hajú, borostás és szögletes állú férj. De amint ránézett a búskomor és mérges arcokra, elmúlt a vidámsága. - Mi történt itt?- kérdezte gyanakodva, aztán õ is leült egy székre- Frar, csak nem mûveltél valami ostobaságot? A szólított arca hirtelen lilára váltott. - Én nem, de ti igen! - Mégis mire gondolsz?- úgy kérdezte az „apa”, mintha nem tudna semmirõl. - Ti vagytok a szüleim? Most az „anyára” került sor: - De fiam, mégis…?- a nõ egyre elkeseredettebbé vált. - Honnan tudtad meg?- folytatta nyugodtan a férfi. - A templomban imádkoztunk, és Avenhoum ahelyett, hogy rám nevetett volna, azt mondta, hogy „Köszönöm!”- itt közbeiktatott egy tüsszentést- Ezért visszamentem megkérdezni a dolgot Yuagh paptól, és szerinte rosszul tudom, hogy ti a szüleim vagytok! A felnõttek nem csodálkoztak, nem ámultak el a szavakon, hanem csak lehajtották a fejüket. Az egy perces csönd alatt kinyílt egy ablak, és hûvös, esõillatú szellõnek adott utat. Berepült egy sárga levél, és hullámzó mozgása végén, leszállt az asztalra. Végül az állát vakargató férfi szólalt meg: - Valóban nem mi vagyunk a szüleid. Frar már nem lepõdött meg, de két meleg könnycsepp elindult kék szemei sarkából. - Akkor…akkor kik azok?- már szája sarkában érezte a sós nedvességet. A páncélos folytatta: - Hát jó, legyen… elmesélem- közben feleségére nézett, aki zsebkendõbe temetett arccal zokogott- Hjaj.. szóval az egész abban az idõben történt, amikor én elkezdtem a Neonphylai Városi Gárdában dolgozni. Volt egy házaspár a város falaitól távolabb, akik ide is lejöttek mindenféle holmit összelopkodni. A dolog kezdett nagyon elfajulni, fõleg amikor kiderült, hogy a zsákmányt a gonoszoknak viszik- Frar itt nyelt egy nagyot, és kitágultak a szemei- Bizony, a világ legrémesebb lényeinek, akik akkoriban is át akartak hozzánk jönni. Ezért a gárda még jobban figyelni kezdett a lopásokra. Ez be is vált, ugyanis az egyik napon csak a férfi jutott túl a kapun. A feleségét elkapták, aki még régebben bizony terhesen rohant a holmikkal- Frar most már meg is értette, de hagyta tovább beszélni nevelõapját- Ekkor már nem volt terhes, és amikor le akartuk fogni, vadul átkokat szórt a társaimra… ezért, öhmm…. én…szóval.. szíven lõttem az íjammal- itt a neveltfiára nézett, aki megvetõen tekintett vissza rá- Muszáj volt.. meg kellett tennem. Ezek után a férje másnap megbánva bûneit jött vissza, egy babával a karjai közt. Ránk bízott téged, hogy neveljünk belõled rendes gyermeket, mert õ nem tudott volna mindent biztosítani neked. És azt hiszem ez sikerült is nekünk. Mindkét felnõtt könnyel a szemében nézett Frarra, aki viszont nem hatódott meg. Inkább valamiben eltökélt lett. 4.
- Köszönöm, hogy elmondtad- mondta szelíden a fiú, s letörölte arcáról a könny nyomát- És most el szeretnék menni apámhoz! Adnátok nekem egy lovat? A két felnõtt ijedten nézett össze, aztán a nõ kétségbeesetten megszólalt: - Nem mehetsz el fiam, itt az otthonod! - Nem vagyok a fiad! Apámnak szüksége van rám!- kelt ki magából Frar, s rácsapott az asz-talra. Az asszony sírva fakadt, és a férjére nézett úgy, mint aki tõle kér segítséget. Az viszont ne-met mutatott a fejével, majd Frarra fordította tekintetét. - Legyen úgy, ahogy te akarod! De csak részben: a lovat nem kapod meg. Ha annyira el akarsz menni kegyetlen apádhoz, gyalog is megteszed!- ezek a szavak dühvel töltötték meg a meleg levegõt. Erre a gyerek felállt a székrõl, bólintott egyet, és kiviharzott a házból. Az ajtót teljes erõvel bevágta, még az ablakok is beleremegtek. A házaspár még így ült egy darabig, de egy perc múlva már fölpattant a gárdista. - Drágám, azt hiszem… megyek! Mindjárt visszajövök, addig is vigyázz magadra!- azzal õ is kiszaladt az ajtón, magára hagyva a csodálkozó feleségét. Olyan gyorsan futott, amennyire csak lába bírta, utol akarta érni a fiút, akit imádott, és saját fiaként szeretett. A lassan igazán hûvösre vált szél, elfújta a rohanásban könnyeit. A városlakók bámulva nézték a páncélos alakot, amint az sírva rohan át az utcákon. Egy fekete ló állt a városfal kapujában, menten felismerte a gárdista gazdáját. Frar pont ott állt az állat elõtt, egy másik harcossal vitatkozva. A fickó nagyon mérgesen nézett rá, jobb kézfejét a kardjának markolatára helyezte, ami még a hüvelyben volt. - Mondtam már, hogy nem adom oda ezt a lovat! A Gárda tulajdona! - De a nevelõapám is gárdista, és õ mondta, hogy vigyem el!- erõsködött Frar. A borostás férfi közbelépett, arcán már nem látszott nedvesség. - Gretil barátom, igazat beszél a fiú! Én vagyok a nevelõapja, add csak neki a lovat! A szólított megköszörülte a torkát. - Öhm.. akkor rendben.. Tessék fiam, vigyed csak! Felsegítselek? - Nem kell, köszönöm, magam is boldogulok!- szólt Frar, majd megrántotta a gyeplõt. - Viszlát volt apám! Köszönöm, hogy felneveltél!- azzal kitárták neki a hatalmas kaput, és elvágtatott.
Már sok ideje lovagolt réteken át, és most egy sûrû, lombhullató erdõben folytatta útját. Arca erõt sugárzott miközben õzek, vaddisznók és szarvasok otthona között cikázott. A fák levelei nagy mennyiségben hullottak rá, és a talajt már teljesen be is fedték, a kevéske esõ nyoma is látszott a megannyi tócsában, ahová apró madarak szálltak le inni. Hamarosan gyönyörû tisztáshoz ért, ahol egy egyszerû faházikó álldogált magányosan. Frar leugrott hátasáról, aztán az épület ajtaja elé lépett. Úgy vélte apjának itt kellett lennie, ezt a házat barátaival régebben is látta. Akkor azt hitték kísértet lakik benne, de most már a fiú nem így gondolta. Bekopogott….semmi…bekopogott még egyszer….semmi… - Kérem nyissa ki! Õõõ…a fia vagyok! Erre az ajtó hirtelen kitárult, láthatóvá téve egy fiatalos, erõs, barnahajú férfit. A szeme pont olyan kék volt amilyen Frarnak is. - Hogy hívnak?- kérdezte reszelõs, de barátságos hangon. - Frar Ilt’oham vagyok. Legalábbis ezt a nevet adták nekem a nevelõszüleim. A férfi elmosolyodott. - Ezek szerint tényleg te vagy az! Ilt’oham…hmm.., hogy mennyire utáltam ezt a nevet! De csak addig, amíg meg nem változtam. Gyere beljebb, ott mindent elmesélhetsz nekem. Például azt, hogy miért is vagy most itt. Így aztán bementek a szegényes berendezésû, de otthonos kis viskóba. 5.
Volt ott egy rozoga asztal, hasonlóan rozoga két székkel, hátul valami konyhaszerûség helyezkedett el. Szinte mindenhonnan szögek és szálkák álltak ki a falból, ahol állatok feje is lógott trófeaként. Mindketten leültek egymással szemben a székekre. - Apa, bocsáss meg, de nem tudom a nevedet! Megmondanád nekem?- kérdezte feszengve Frar, miközben körmét rágta. - Persze!- mondta vidáman az apuka- Zarenic Lizoon, a szerencsétlen édesanyádé pedig Olaha Lizoon volt. Titokban házasodtunk össze, azután itt éltük korántsem irigylésre méltó életünket. De mesélj inkább te! Kíváncsi vagyok, hogy jutottál el hozzám, mi vezérelt és, hogy honnan tudtad meg egyáltalán a létezésemet? - Hát jó, az egész úgy kezdõdött, hogy…- a fiú még sokáig mondta azt, amit mi már tudunk. Pár perc múlva - amikor Zarenic már mindent tudott - a férfi felállt az asztaltól, föl-alá járkált a házban, és egyre csak dörmögött magában. A padló nyikorgott fémsarkantyús bakancsa alatt, odakint elkezdett esni az esõ. Annyira, hogy az ablakoknak nekiverõdve iszonyatos zajt csaptak. Végül az apa megállt, és komoran a fiára nézett. - Te biztos, hogy itt akarsz maradni? Mert én egyedül is boldogulok, és neked meg szükséged van a tanulásra!- szólt magabiztosan. - Itt akarok maradni! Segíteni neked. De nem házimunkára gondoltam, hanem sokkal inkább a gonoszokra!- Frar szemében elszántság ragyogott. Zarenic arca halvány színt öltött. - Frar, ez…ezt nem kellene… - Miért nem? Most már itt vagyok, könnyebb lesz a dolgunk! És sohasem fognak elkapni minket!- utolsó szavára egy villám adott nyomatékot. - Ki…ki akarod dönteni az oszlopokat?- kérdezte gyanakodva a férfi, s beletúrt barna, kócos hajába. - Igen apám, és ki is fogom, de elõtte hívjuk elõ a lényeket!
Isten utáni 23400. dreva , 705. éve. Az elõzõ cselekmények után eltelt öt év, de most egy más helyen járunk, messzebb. Létezett egy hatalmas erdõ, dombos területen, aminek a mélyében egy faházakból álló kis város állt. Központjában egy kéttornyú templom volt, és körülötte szanaszét szórva épültek a házikók. Talán az egyik legbarátságosabb város volt egész Avenumban. Most este volt, késõ este, amikor már a legtöbb ember hazatért aludni. De a Mézeshordó nevû vendéglõ ablakaiból erõs fény szûrõdött ki az utcára. Nagyon helyes kis épület volt, oldalán fura, aranyszínû mintákkal. Odabent két ember rakodta a szépen faragott székeket, a gyönyörû asztalokra. Az egyik egy kövérkés, negyven év körüli nõ volt, szénaszerû, szõkésbarna hajjal, és széles szájjal. A másik egy nagyon fiatal, karcsú, helyes kislány volt, hosszú, barna hajjal. - Jaj Erena, biztos nem akarsz még hazamenni? Hiszen még csak tizennégy éves vagy, és otthon szerintem már várnak rád!- mondta mély hangon a nõ. - Ráérek én Kletha! Ráadásul szeretek neked segíteni- válaszolt nem is túl vékony, nem is túl mély hangon a lány. A nõ felrakta az utolsó széket, nekidõlt a pultnak, és megtörölte a homlokát. - Holnap utaztok, korán kell kelned! Én csak jót akarok neked, ahogy a szüleid is! Erena szúrósan nézte a plafont. - Kislányom, még mindig nem akarsz menni, jól sejtem?- kérdezte szelíden Kletha. A lány ránézett. - Nem, eltaláltad! Én nem akarok az a hercegnõ kisasszony, gõgös kis liba lenni! Egyáltalán nem érdekel a dolog!- beszélt duzzogva. 6.
Kletha rosszallóan rázta a fejét. - Eraldváradban pedig fényûzõ életed lehetne, olyan, amirõl minden korodbeli lány álmodozik! És te ezt kihagynád, ha egyszer lehetõséged van rá? Erena összehúzta vékony szemöldökét, és felült a mögötte álló asztalra. Hátán egy szakadt köpeny lengett, ruhájának legnagyobb része barna bõrbõl készült. - Mondtam már, engem nem érdekel a pompa! Én…én harcos akarok lenni! A nõ cseppet sem lepõdött meg, a pult mögé ment, hogy kivegyen valamit egy fiókból. Aztán visszament Erenához, kezében egy aranykarkötõvel, amin apró vörös ékszerek csillogtak. - Látod? Hát nem gyönyörû?- kérdezte Kletha. A lány nézte egy darabig, aztán elkezdett furcsállni valamit. - Honnan van neked ilyen karkötõd? Ez nagyon drága lehet. - Sosem mondtam el senkinek, de te megtudhatod az én kis titkomat- beszélt titokzatosan. Erena hátrasimította a szemébe lógó, sima hajtincseket. - Mi lenne az? - Drágám, én már jártam abban a városban. - Tényleg?- kérdezte meglepetten a lány. - Igen, kicsit idõsebb voltam mint te, de engem nem is a szüleim vittek el oda. Saját döntésem volt. Tulajdonképpen szerelmi bánatom miatt mentem el oda, és minden tudást megkaptam volna, ha nem jövök haza… Tudod mi történt? - a lány megrázta a fejét- A fiú elhagyta a vá-rost amint hazaértem. Eraldváradba ment õ is, de õ ott maradt… egyedül ezt az ajándékot hagyta itt nekem. - Ó, sajnálom Kletha… De ezzel nem azt akarod mo.. - De, pontosan azt akarom mondani, hogy menj el, próbálj szerencsét! Ha nem tetszik, visszajössz, és harcolhatsz!- mondta a nõ, és Erena kezébe nyomta a karkötõt. A fiatal lány szemeibõl két könnycsepp csordult ki, úgy, mint ahogy az ablakokon végigfolyt az esõvíz. - Köszönöm Kletha, megfogadom a tanácsodat!- azzal megölelte a kövérkés nõt. - Most menj lányom, a szüleid már várnak rád, és az esõ is rákezdett! Ó, ez a fránya õsz! Remélem azért az utatok alatt nem lesz ilyen rossz idõ. Na, szia, jó éjszakát! - Jó éjt Kletha! Erena lehuppant az asztalról, majd az ajtó felé vette az irányt. Megértette idõsebb barátnõje tanácsát, de tudta, hogy õ a harcon kívül semmi mással nem foglalkozhat. „A haza védelme nem csak a férfiak dolga!”- mindig ez volt a mottója. Odakint, a pocsolyás utcákon, nagyon gyorsan kellett futnia, hogy ne ázzon el teljesen. Egy közeli, szép kis faházhoz igyekezett, ahol most újból felvillant a fény. Az ajtaja kitárult, utat engedve a csuromvíz lánynak, a meleg, kandallós szobába. Egy magas, fekete hajú, bajszos férfi, és egy hosszú, barna hajú, karcsú nõ nézett rá. Mind-ketten már hálóruhában voltak, és nagyon mérgesnek tûntek. - Meg tudom magyarázni!- mondta fáradtan Erena. - Akkor hajrá!- szólt ölbe tett kézzel az anyuka. - Kletha vendéglõjében voltam, segítettem neki, mert sok volt a dolga. - Hmm...szerintem õ dolgozik ott és nem te. Nem?- kérdezte gúnyosan a férfi. - De apa, csak szeretek segíteni neki! Ez olyan nagy baj?- beszélt derekára tett kézzel a lány. - Nem, igazad van..csak.. - Apád arra célzott, hogy ott, ahova megyünk, ezt nem szabad megtenni- vette át a szót szelí-den az asszony. - Nem is biztos, hogy ott maradok!- szólt durcásan Erena. - Tessék?!- kérdezte egyszerre, kemény hangot megadva a két felnõtt. - Jól hallottátok! Lehet, hogy harcos leszek, ugyanis az az élet, amit ti szeretnétek, nekem nem kell. 7.
sorry, ha túl sokat írtam egy hozzászólásba (ja, és ez a 7 oldal nem az egész elsõ fejezet.) majd valszeg csak a tanév vége után fogom folytatni, mert még dogákat írunk...
te láttál már felnõttet, aki mosolyogva elnézi, hogy a kisfiú meghúzza a kislány haját, és nem szól rá? ráadásul õ egy pap..so, hát mindegy.. ez is egy vélemény.
de te azonnal kértél véleményt,.. különben nemakartam írni semmit.. és különben meg szerintem egy ilyen hoszúságú írást senki fia nem olvas el az SG-én X)
de, én elolvastam... annyira nem hosszú meghát elvileg regénynek indult ez a kis szösszenet, három sorból nem derül ki, hogy egy regény megáll-e a lábán a regény mûfajban.
szvsz itt az esgén én is jobban örülnék novellának... :)
nem rossz... szeretek kritizálni, de jelen esetben nem teszem... (vagy mégis? kicsit sok benne az esõleírás :) képzavar is van benne, de ez úgysem tûnik fel mindenkinek) viszont kiváncsi lennék a folytatásra..., ha másért nem is, ezért folytasd! , fõleg ha téged elszórakoztat a dolog, de szerintem ha már egy embert érdekel, akkor van értelme... már megvan az egész történet, vagy folyamatában alakul majd?
Vélemény röviden: olvastam már rosszabbat is. Vannak benne pozitív dolgok, de sok sebbõl vérzik.
Bõvebben: Ennyi alapján nem nagyon lehet tudni, mi lesz a sztori, úgyhogy egyelõre a stílust tudom csak megítélni. Nekem egy igen meseszerû-fantasy jött le az olvasottak alapján, aminek azért meg tudtad ragadni a hangulatát, át lehet érezni, azt, amirõl éppen írsz. E kevés infó alapján a világ is egész jónak tûnik, bár ez a "kiválasztott hõs" dolog azért, lássuk be, elég elcsépelt. Mindegy, mindent leírtak már egyszer, ez még nem biztos, hogy baj. A leíró részek egészen jók, van érzéked hozzá, hogy láttasd az emberrel, amit te látsz.
Ami már kevésbé jó: Sokszor túlfogalmazod a dolgokat. Alapvetõ, és gyakori hiba szokott lenni. Sokszor próbálsz nagyon díszesen, komplexen fogalmazni. Sejtem, ezzel komolyságot akarsz kölcsönözni a dolognak, de ettõl sokszor izzadságszagú lesz az egész. Pl: "ezek a szavak dühvel töltötték meg a meleg levegõt" Hidd el, a kevesebb ebben az esetben több lenne. Idõnként kínosan próbálod kerülni a szóismétlést is, és ez olykor kissé sután jön össze. Írtál több ízben is iyesmit: A szólított így felelt. Ez nagyon erõltetettnek tûnik, nagyon elüt a stílustól, az ilyesmit jobb, ha kerülöd.
A másik probléma az, hogy túl sokat akarsz elmondani túl gyorsan. Sokkal lassabban kéne vezetni a történetet, nem jó rohanni. Ez is tipikus hiba a kezdeti irományokban, én is elkövettem annó. Ennek sajnos nagyon nehéz ellenállni, de meg kell próbálni. Inkább írj jegyzeteket, ha eszedbe jut valami, rögzítsd, de ne rohanj elõre ennyire. Több egyszerû, semleges történést is bele lehetne venni a történetbe, kicsit gazdagabbá tenni, több karakterrel színesíteni a dolgot. Ez így nagyon durr bele a közepébe.
Szóval szerintem érdemes folytatnod a dolgot, mert vannak jó elemek. Csak kicsit jobban oda kell figyelni az apró részletekre. A korodhoz képest mindenesetre elég jó. Csak így tovább.
aha, igazán hasznos tanácsokat adtál, kösz... deee, asszem valamit félreértettél. Az a fiú egyáltalán nem "kiválasztott hõs". Pont, hogy õ lesz a gonosz, sötét figura. De ez ki is derült már akkor, amikor az igazi apjával beszélt, hogy segíteni akar neki, na meg a gonoszoknak.
Igen, igazad van. Tényleg nem fogalmaztam valami jól. A "kiválasztott" fogalmát nem feltétlen jó értelemben értettem, csak általánosan. A gonosz hõs is lehet kiválasztott ;)
ja, de ez a gonosz hõs nem kiválasztott. asszem erre se figyeltél. Avenhoum isten amikor azt mondta neki, hogy köszönöm, nyílván azért mondta, mert tudta, hogy milyen kegyetlen szülei voltak, és látta, hogy a gyerek nem az. de aztán hamar megváltozott a gyerek gondolkodásmódja....
dehogy bunyó, csak sztem nem lehet olyan észbontóan nagy hiba, ha beleírtam a regényembe azt a szót, hogy "szólított"... a történet nem érdekel senkit? csak az, hogy milyen az írástechnikám? nem vagyok még benne természetesen tapasztalt, mert fiatal vagyok. so nem is lehet atomtökéletes........(és még néhány pont:))
Informatika és tudomány
kicsit sok benne az esõleírás :) képzavar is van benne, de ez úgysem tûnik fel mindenkinek)
, fõleg ha téged elszórakoztat a dolog, de szerintem ha már egy embert érdekel, akkor van értelme...
