Ki vagyok én? U -ni- ver - zum [univerzum]: Egyetlen dal; minden létezõ dolgok összessége.
A védanta szerint az emberi szenvedésnek csupán öt oka van. Az elsõ ok az, hogy nem tudjuk, kik vagyunk. A második, hogy az egónkkal vagyis az énképünkkel azonosulunk. A harmadik, hogy ragaszkodunk ahhoz, ami mulandó és valótlan. A negyedik, hogy félve riadunk vissza attól, ami mulandó és valótlan. Az ötödik a halálfélelem. A védanta kimondja továbbá, hogy a szenvedés mind az öt oka benne foglaltatik az elsõ okban - abban, hogy nem tudjuk, kik vagyunk. Ha meg tudunk felelni erre az egyetlen alapvetõ kérdésre, hogy „ki vagyok?", az összes kapcsolódó kérdésre is megtaláljuk a választ, úgymint: Honnan jöttem? Mi az életem értelme és célja? Hová távozom a halálomkor? Mármost ha valaki megkérdezné tõled, hogy ki vagy, a válaszod valószínûleg ilyesformán hangzana: ó, ez meg ez a nevem, amerikai vagyok, vagy japán, esetleg én vagyok ennek a vállalatnak az elnöke. Mindezek a válaszok az énképedre vagy egy rajtad kívül álló tárgyra vonatkoznak: egy névre, helyre vagy körülményre. Az énképeddel vagy a tapasztalati világod tárgyaival való azonosulás e folyamatát tárgy-hivatkozásnak nevezzük. Az is megtörténhet, hogy a testeddel azonosulsz, és azt mondod: ez a testem. Ez a rakás hús és csont vagyok én. Ám ekkor a kérdés a következõ: Mi a test, és miért mondod a magadénak? A test, amelyet a magadénak mondasz, valójában az univerzum alapanyaga: újrafelhasznált föld, víz és levegõ. De ugyanez az ablakod elõtt álló fa is. Miért nevezed a tested a magadénak, a csillagokat, a Holdat és az ablakod elõtt álló fát pedig nem? Természetesen úgy tûnik, a tested közelebb áll hozzád, ám ez azt feltételezi, hogy tudod, hol helyezkedik el az „én," amelyet önmagaddal azonosítasz. Sok ember úgy érzi, hogy az „én," amit önmagának nevez, vagyis a bõrbe zárt tudatosság valahol a fejében helyezkedik el. Mások úgy vélik, a szívük vagy a napfo-natcsakrájuk mögött található. De soha egyetlen tudományos kísérlet sem fedezte fel a tudat központját a tér vagy idõ bármely konkrét pontjában. A védikus tudomány és a zsidó Kabbala ugyanazt az érdekes meglátást közvetítik nekünk: tudatunk központja a tér-idõ egészének középpontja is. Egyszerre létezik mindenhol és sehol. De tegyük fel egy pillanatra, hogy a tudatod valóban ott helyezkedik el, ahol fizikailag éppen tartózkodsz. Ha ennek az univerzumnak végtelen dimenziói vannak - márpedig a fizikusok ezt állítják -, akkor a végtelenség a te tartózkodási helyedtõl terjed szét, minden irányban. Az univerzum középpontjában vagy, de ugyanígy én is, hiszen a végtelenség arról a helyrõl is minden irányban szétterjed, ahol én tartózkodom. A végtelenség ily módon egy Kínában tartózkodó embertõl, egy szibériai kutyától és egy afrikai fától is minden irányban szétterjed. Az igazság az, hogy én itt vagyok, de egyben mindenhol máshol is vagyok, hiszen az itt a tér minden másik pontjáról annyit jelent, hogy ott. Te pedig ott vagy, de te is mindenütt vagy, hiszen az ott annyit jelent, hogy mindenhol, vagy egyetlen konkrét helyen sem. Más szóval a térbeli elhelyezkedés észlelés kérdése. Amikor azt mondjuk, hogy a Hold közel van, a Nap pedig messze, az csak a mi konkrét megfigyelõpontunkból igaz. A valóságban nem létezik fent és lent, észak és dél, kelet és nyugat, itt és ott. Ezek pusztán hivatkozási pontok, amelyeket a kényelmünk miatt használunk. A kozmoszban semmi sincs helyhez kötve, ami annyit jelent, hogy nem korlátozhatjuk az itt, az ott vagy a valahol fogalmaira. A szemem azonban azt mondja, hogy ez nem igaz. Én itt vagyok, te pedig ott vagy, bárhol is legyél. Tehát nem kellene talán annyira megbíznunk az érzékeinkben. A szemem azt mondja nekem, hogy a Föld lapos, de ebben már senki sem hisz. Érzékszervi tapasztalataim arról tanúskodnak, hogy a föld a lábam alatt mozdulatlan, de a tudomány révén tisztában vagyok vele, hogy a Föld forog a tengelye körül, és óránként több ezer kilométeres sebességgel száguld a világûrben. Érzékszervi tapasztalataim arról tanúskodnak, hogy az általam észlelt tárgyak szilárdak, ám ez sem igaz. Tudjuk, hogy a tárgyak atomokból állnak, amelyeket viszont hatalmas üres terekben kavargó részecskék építenek fel. Az anyagi világ tapasztalata puszta babona, amit azért alakítottunk ki, mert megtanultunk hinni az érzékeinknek. Valójában az univerzum egy kaotikus energialeves, amelyet az öt érzékünk segítségével fogyasztunk el, hogy azután a tudatunkban anyagi valósággá alakítsuk. Érzékeink változtatják a súlytalan energiát hanggá és rezgéssé, formává és szilárdsággá, anyagszerkezetté és színné, illattá és ízzé. És ennek az energialevesnek az egyéni értelmezése szervezi meg valóságunkat, és hozza létre érzékszervi tapasztalatunkat. Idõnk nagy részében ezt az értelmezést társadalmi beidegzõdéseink következményeként, öntudatlanul végezzük. A filozófusok ezt a társadalmi kondicionálás hipnózisának nevezik. Amikor e hipnózis hatása alatt élünk, a materializmus babonájában hiszünk. A materializmus babonája az érzékszervi tapasztalaton mint a valóság döntõ próbáján alapul. Ezen életszemlélet szerint a valóság az, amit a szemünkkel látunk, a fülünkkel hallunk, az orrunkkal szagolunk, a szánkkal ízlelünk vagy a kezünkkel tapintunk. Ha az energia vagy információ nem elérhetõ az érzékszerveink számára, akkor hajlamosak vagyunk azt gondolni, nem is létezik. Az értelem pedig, nyelvileg szervezett logikai rendszerével, arra szolgál, hogy alátámassza e téves valóságfelfogást. Az érzékszervi tapasztalat teljes mértékben csalóka. Olyan tünékeny, mint egy álom vagy egy fantáziakép. Valóban létezik például a vörös szín? Minden egyes szín, amit látsz, a fény egy bizonyos hullámhossza, az általad észlelt fénytartomány pedig az egésznek egy töredéke. Meddig ragaszkodhatsz egy illúzióvilághoz? Képzelheted ugyan, hogy a testeddel vagy azonos, amelyet az érzékeid képesek térben és idó'ben behatárolni, ám ez a test láthatatlan rezgések mezeje, amelynek nincsenek tér- és idõbeli korlátai. Tehát alkalmasint nem az a kép vagy, amellyel azonosulsz, és nem is a tested. Akkor talán a gondolataiddal és az érzéseiddel kell azonosnak lenned. De vajon ki állíthatja õszintén, hogy tudja, honnan származnak a gondolatok és az érzések? Honnan származnak, és hová tûnnek el? Ha viszont nem tekintheted kizárólagos birtokodnak a tapasztalati világod tárgyait, a testedet, de még a gondolataidat és az érzéseidet sem, akkor mit mondhatsz a magadénak? És itt siet segítségünkre a védanta. Ha a kizárás szót felcseréled a befogadással, akkor nem csak ezekkel a tárgyakkal, nem csak ezzel a testtel, nem csak ezekkel a gondolatokkal és érzésekkel vagy azonos, hanem te vagy minden tárgy, minden test, minden gondolat és minden érzés. Minden lehetõségek energiamezeje vagy. Lényegi éned, léted valódi magva a tudatosság mezeje, amely kölcsönhatásba lép Önmagával, hogy azután elmévé és testté váljon. Más szóval te tudat avagy szellem vagy, amely megfogan, felépül, irányít, elmévé és testté válik. Valódi éned elválaszthatatlan az értelem mintázataitól, amelyek a teremtés minden szálát áthatják. A létezés legmélyebb szintjén te vagy maga a Lét, amely nincs sehol, ugyanakkor mindenütt jelen van. Nincs másik „te," csak az egész kozmosz. A kozmikus elme megteremti a fizikai univerzumot, a személyes elme pedig megtapasztalja azt. Ám igazság szerint a kozmikus és a személyes elmét egyaránt átjárja a végtelen tudat. E végtelen tudat a forrásunk, amely a világ minden megnyilvánulását magában hordozza. Az önmagát szemlélõ végtelen tudat teremti meg a megfigyelõ, avagy a lélek fogalmát, a megfigyelés folyamatát, avagy az elmét és a megfigyelés tárgyát, avagy a testet és a világot. A megfigyelõ és a megfigyelt kapcsolatokat hoznak létre maguk között - ez a tér. E kapcsolatok alakulása eseményeket idéz elõ - ez az idõ. Ám mindez nem egyéb, mint maga a végtelen tudatosság. Más szóval mi a végtelen tudatosság vagyunk, helyhez kötött nézõponttal. És mégis, egész gondolkodási rendszerünk elválasztja a megfigyelõt a megfigyelttõl, felszabdalja a végtelen tudatot az idõ és tér által elkülönített tárgyak világává. Az értelmünk a képzelt képek kalitkájában, a tér, idõ és okság fojtogató pókhálójában tart fogva bennünket. Ennek következtében elveszítjük kapcsolatunkat a valóság igazi természetével, amely hatalmas, határtalan, halhatatlan és szabad. Mindnyájan az értelem foglyai vagyunk. Az értelem tévedése pedig egyetlen mondatban megfogalmazva a következõ: összetéveszti a valóság képét magával a valósággal. Belepréseli a lelket egy testnyi térfogatba, egy élettartamnyi idõbe, és már ki is mondta a halandóság bûvös igéjét. Az én képe beárnyékolja a határtalan Ént, és úgy érezzük, el vagyunk szigetelve a végtelen tudattól, avagy a forrástól. Ezzel kezdetét veszi a félelem, felüti fejét a szenvedés és az emberiség valamennyi problémája, kisebb bizonytalanságainktól nagyobb katasztrófáinkig, amilyen a háború, a terrorizmus, és az emberi lealacsonyodás összes egyéb megnyilvánulása. Annak az embernek, aki az értelem börtönében sínylõdik, valóban minden szenvedés. Ám e szenvedés oka elhárítható. Valódi természetünkkel kapcsolatos tudatlanságunk okozza belsõ énünk elhomályosulását. Ám amikor eloszlatjuk ezt a tudatlanságot, feltárul belsõ énünk hatalmas és határtalan természete. Ez elsõre talán különös vagy elvont dolognak hangzik, de ha kitartasz az elképzelés mellett, és megérted, eljutsz a legdrámaibb felfedezésig: valódi éned nem anyagi természetû, ezért nincs alávetve a tér, az idõ, az anyag és az okság korlátainak. A lélek, a szellem, lényed magva túlmutat mindezen. Ebben a szent pillanatban is a színtiszta tudat energiamezeje vesz körül téged. A színtiszta tudat - amely hatalmas, tápláló, legyõzhetetlen, határtalan és szabad - fénybe borítja és megeleveníti elméd és tested. A színtiszta tudat, az örök szellem eleveníti meg a létezés egészét, ami azt jelenti, hogy mindent tudó (semmi sincs rejtve elõtte), mindenütt jelenlévõ (egyidejûleg minden helyszínen megtalálható) és mindenható (korlátlan a hatalma). Ha most nem egészen világos elõtted mindez, ne aggódj! A következõ fejezetekben közelebbrõl szemügyre vesszük a szellemnek, a belsõ énnek, minden létezõ forrásának különbözõ megnyilvánulásait. Ezeket az oldalakat olvasva tisztább képet kapsz majd arról, hogy ki vagy te valójában. Mihelyst igazán magadévá teszed ezt a tudást, az életedben otthonra talál az öröm. Nemcsak az áll majd hatalmadban, hogy megvalósítsd minden vágyad, hanem valódi szabadságban és kegyelemben is részed lesz. Ez azt jelenti, hogy soha nem tapasztalsz félelmet, még halálfélelem formájában sem.
Kulcsfontosságú pontok
• A tudatosság mezeje vagy. Valódi lényeged a színtiszta tudat avagy szellem, amely elmévé és testté válik. • Az értelem összetéveszti a valóság képét magával a valósággal, és ez a kép beárnyékolja valódi énedet. • Ha azonosulsz valódi lényegeddel, kiszabadulsz az értelem börtönébõl, és belépsz a végtelenség, a határtalanság és a szabadság világába.
forrás: Deepak Chopra - "A Boldogság Mint Erõforrás" c. könyvébõl
Kezdek szembesülni azzal, hogy szenvedés a létem, szenvedés bármit teszek. A faszom ki van már. :D
Pár napja olvastam egy érdekes dolgot, nem tudtam, hogy ide, vagy a meditáció topicba írjam:
'Az elsõ évek zazenjei. Emlékszem, hogy egy barátommal egy autóban ültünk, és beszélgettünk a zazenrõl persze. Valakirõl beszéltünk, aki abbahagyta a zazent. Egy szerzetes, aki tíz-tizenöt évig zazent gyakorolt. Én azt mondtam neki, hogy legalább tizenöt évig gyakorolt. A barátom viszont azt mondta - õ régebb óta gyakorolt, mint én: ,,Tévedsz. Ha abbahagyjuk, az olyan, intha sose ültünk volna zazent. Ez nem halmozás.'' '
Most ha bunkó lennék, azt mondanám, hogy egyikõtök sem gyakorolt soha zazent, mert nincs ki gyakoroljon, nincs idõ amiben, és nincs mit gyakorolni.
mert nincs ki gyakoroljon, - ha már "nincs ki" akkor az már nem gyakorlás. Ez nem egyenlõ a megsemmisüléssel, épp ellenkezõleg: meg-világ-osodás, egy vagy a világgal.
Nincs idõ, legalábbis nem így ahogy ma érzékeljük a múltból a jövõ felé tartó elõmenetelként (miközben egyébként is a jövõtõl halad a múlt felé, még így korlátolt érzékelõképességel is). (Honnan jön a jövõ és meddig, mióta jön és miért ?)
Nincs mit gyakorolni... akkor már mester vagy.
A megvilágosodásban nincsen izgatottság, az eksztázis izgalmi állapot. Az eksztázis egy elmeállapot. A megvilágosodás azonban nem egy élmény, mert nem marad senki, aki átélje. Nem arról van szó, hogy te megszabadulsz, nem arról van szó, hogy megszabadulásban maradsz, hogy megszabadult vagy, hanem megszabadulsz önmagadtól. Hogy nem vagy megvilágosodott az is egy címke, hogy meg vagy világosodva az is egy címke. Meg, hogy az leszel stb… Semmilyen fogalomhoz, elképzeléshez ne ragaszkodjatok: én rabságban vagyok, én szabad leszek..én még nem vagyok megvilágosodott, én megvilágosodott leszek stb A megvilágosodás elképzelését, szépen kivetítitek a jövõbe… Ha el kellene érnünk, akkor ez azt jelentené, hogy nem volt a részünk és ez által el is veszíthetjük.
Maradjatok CSENDESEK! Ennyi. Abban az ürességben vajon felbukkan-e ilyen és ehhez hasonló fogalmak, elképzelések, GONDolatok stb…? És akkor nincsen semmi elvégezendõ, akkor nincs szükség sem meditációra sem jógára, semmi másra. A csendességnek természetesen a nap 24h-ban kell történnie, ez az igazi meditáció. Nem csak néhány órára.
Papaji:
„A megvilágosodás itt van, most van, örökké van - válaszolta egyszer egy kérdésre. - Ha nincsenek fogalmaid, akkor ezt közvetlenül és kétségbevonhatatlanul tudod. Ám ha bármilyen fogalomhoz ragaszkodsz, akkor nem vagy ennek tudatában. Ebben a tudatlan állapotban azt gondolod, hogy el kell érned a megvilágosodást, mert nem vagy tudatában annak, hogy már szabad vagy, s hogy mindig is szabad voltál. Ezért hát kijelölsz magadnak egy célt, megvilágosodásnak nevezed, majd hatalmas erõfeszítést teszel azért, hogy elérd. Ha ily módon keresed a megvilágosodást, akkor szükségszerûen van valamilyen elképzelésed arról, hogy az milyen lesz.
Az elme nagyon ravasz és körmönfont. Amennyiben hatalmas energiát fektetsz abba, hogy elérd és megtapasztald ezt a célt, akkor az elme megteremti számodra a kívánt tapasztalást, majd megengedi neked, hogy élvezd. De ez nem a megvilágosodás megtapasztalása lesz, hanem annak a megtapasztalása, amit a megvilágosodásról képzeltél. Amikor ez megtörténik, azt gondolod, hogy megvilágosodott vagy, hiszen tapasztalatod tökéletesen megfelel a megvilágosodásról elõre gyártott elképzelésednek. Ezek az elme alkotta megtapasztalások nem állandó, természetes állapotok. Idõleges mentális élmények, melyek az idõben jelennek meg, és el is tûnnek.”
tanítvány kérdi a mestert: – Mester, már 20 éve szorgalmasan és alázattal tanulok nálad. Mikor érem már el a megvilágosodást? Mit kell még tennem hozzá? – Erre a mester azt válaszolta: – Menj haza, és ne gondolj a majmokra!
"A mester igy szolt a tanitvanyaihoz: "Nemregiben beletettem egy kis libat egy palackba. Azota a liba megnott es nem tud kijonni. A palack nagyon regi es ertekes, nem szeretnem osszetorni. Ha a libat nem engedem ki, akkor a liba elpusztul. Eltorhetnem a palackot, de azt nem akarom, mert a palack regi es ertekes. Viszont azt se akarom, hogy a liba elpusztuljon. Mit lehet tenni? Ez a problema."
A liba megnott es a palack nyaka szuk. Nem akarod eltorni. Vagy hagyod a libat elpusztulni, de ez sem megoldas.
A mester nincs megelegedve a valaszokkal, idonkent racsap a tanitvanyokra egy vesszovel: "Mi a megoldas? Mi a megoldas? Kell hogy legyen! Nincs tobb ido!"
Sokfele valasszal probalkoztak a tanitvanyok, de a mester csak rajuk csapott es azt mondta: "Nem, nem ez a megoldas!" Volt aki azt modta, hogy a megoldasnak valahol a palackban kell lennie. De a mester leintette. Az nem megoldas, eltorik a palack, vagy valami mas baj tortenik, nem, az nem jo. Volt aki azt mondta, hogy ha a palack ertekesebb, mint a liba, akkor hagyd a libat elpusztulni, nincs mas megoldas. Vagy-vagy. A mester ot is leintette.
Aztan valaki azt mondta: "Mester a liba kint van!"
Egyszer egy fiatal férfi elment egy bölcs mesterhez, és megkérdezte tõle: -Mondd, mennyi ideig fog tartani, amíg elérem a megvilágosodást? A mester így felelt: - Tíz évig. - Olyan sokáig?! - fakadt ki az ifjú. - Nem, tévedtem - válaszolta a meser -, húsz évig. A fiatalember elhûlve kérdezte: - Most meg miért mondtál még többet? Mire a mester: - Ha jobban belegondolok, a te esetedben lesz az harminc is!
Két diák beszélget. egyikük egyfolytában azzal kérkedik, hogy milyen sok lányt sikerült már az ágyba vinnie. - De mivel tudod rávenni õket? Mi a titkod? - kérdezi a másik. - Na idefigyelj, elmondom, hogyan csinálom - feleli a barátja. Annyi az egész, hogy festek egy nagy fehér kört az autóm mûszerfalára. A lányok általában kérdeznek róla valamit. És akkor társalogni kezdünk. Beszélünk arról, mi mindent szimbolizál a fehér szín... a szüzességet, a tisztaságot, az erényt. Aztán a társalgás kiterjed a szentek tisztaságára, a jógára, a tantrára... és így tovább, és így tovább. Minden attól függ, milyen ügyesen terelgeted a beszélgetést a célod felé. Csak indulj ki a fehér körbõl, és meglátod, nem lesz nehéz rávenned õket, hogy megtegyék amit akarsz.
A másik diák megfogadja a tanácsot, és õ is fest egy fehér kört az autója mûszerfalára. Mikor az új barátnõje beül mellé a kocsiba, rögtön észreveszi a kört, és nem is hagyja szó nélkül. - Milyen különös fehér kör van a mûszerfaladon! - mondja -Ja igen - feleli a fiú -, akarsz dugni?
Ilyen írásokat kellene linkelni azokba a topikokba ,ahol azon vitáznak menjünk-e a Marsra vagy sem, kutassunk-e vagy sem stb. A lényegi kérdést senki nem teszi fel: ki az aki utazik, ki az aki kutat? A nap legnagyobb részében egy kérdéssel kéne foglalkozni: Ki az az ÉN? Ha meg lesz a válasz az összes kérdés megszûnik.
Nem tudom mennyire kapcsolódik a témához, de jobb topicot nem találtam.. Szóval most olvasom a Bhagavad-Gítát, és van néhány kérdésem a versekkel kapcsolatban.
Pl.
"A félisteneket imádók a félistenek között fognak újraszületni, akik a szellemeket és hasonlókat imádják, azok közéjük születnek, az õsatyák imádói az õsatyákhoz jutnak, s akik Engem imádnak, azok Velem fognak élni."
és
"A csekély értelmû emberek a félisteneket imádják, de az efféle hódolat gyümölcsei korlátoltak és mulandóak. A félistenek imádói a hozzájuk tartozó bolygókra jutnak, míg bhaktáim végül az Én legfelsõbb bolygómra kerülnek."
Szóval sajnos nem vagyok túl járatos az ilyen dolgokban, de én eddig úgy tudtam hogy ha a test meghal, akkor a lélek reinkarnálódik egy másik testbe, a cselekedeteitõl függõen(karma) ezen a bolygón.De ezt a két verset úgy értelmezem, fõleg a másodikat, hogy ha ebben vagy abban a félistenben vagy akármiben hiszek, akkora erre vagy arra a bolygóra kerülök.Most akkor hogy is van ez?
Aki a szenvedést választja, szenvedni fog következõ életében is.
Én sem értek annyira a témához, annyit sejtetett nekem a mesterem, amikor rákérdeztem a más bolygókon lévõ életre, hogy van és nemcsak emberként lehet. Viszont az általad idézett két sor szerintem nem fizikai heylszínre utal, hanem létsíkokra. Vannak a jelenleginken kívül más létsíkok (elsõ vers) is. Tehát karmádtól függõen "születsz" valamelyik létsíkra és mondjuk ha ide kerülsz lehet, hogy nem ember leszel, lehet másik bolygón másik értelmes fajhoz...
De ez apróság :). A lényeg ugyanaz: gyakorolni kell, dolgozni magadon :)
A kérdésedre nem lehet pár mondatban válaszolni (ha lehetne a megértéssel lenne a gond), de William Buhlman talán tud segíteni, ha értesz angolul. Secrets of the Soul c. könyve németül is megjelent, ha azzal többre mennél.
"Miközben a Magasztos egyedül, magában ült ott, ez a gondolata támadt:
- Ez a tan mély, nehezen felfogható, nehezen érthetõ, nyugalmat adó, magasrendû, ésszel fel nem érhetõ, titkos, csak bölcseknek szóló. Számomra világos lett. Ám az emberek vágyaik rabjai, vágyaikon csüggenek, vágyaikat élvezik. Ezért az emberek, akik vágyaik rabjai, vágyaikon csüggenek, vágyaikat élvezik, nem fogják megérteni az okok és okozatok láncolatának összefüggését, nem fogják megérteni a létcsírák kioltását, az érzelmek elvetését, a létszomj elfojtását, a szenvedély eltávoztatását, a nyugalmat, a nirvánát. Ha tehát hirdetni fogom a tant, és a többi ember nem érti meg tanításomat, csak baj háramlik belõle rám, fölösleges fáradság háramlik belõle rám.
És ekkor ez az addig nem hallott vers ötlött fel a Magasztos elõtt:
Nehezen jöttem én is rá, másnak hiába mondanám. A gonoszság, a gyûlölség elzárja más elõl a Tant.
Ár ellen úszó, mély, titkos, alig látszó szikrányi fény; a gonoszság sötétsége nem hagyja megpillantani.
Mikor a Magasztos mindezt végiggondolta, úgy döntött, hogy megmarad magányában, és nem fogja hirdetni a Tant. Ám ekkor Brahmá, a Teremtõ, gondolata erejével meglátta a Magasztos elhatározását, és ezt gondolta:
- Óh jaj, a világra romlás vár, a világra pusztulás vár, ha a Beérkezett, a Szentséges, a Tökéletesen Megvilágosult úgy dönt, hogy megmarad magányában, és nem fogja hirdetni a Tant!
Ekkor Brahmá, a Teremtõ, elhagyta a brahmanvilágot, és megjelent a Magasztos elõtt, annyi idõ alatt, ameddig egy erõs ember kinyújtja behajlított karját, vagy behajlítja kinyújtott karját. És Brahmá, a Teremtõ, felsõ ruháját fél vállán átvetve, összetett kézzel meghajolt a Magasztos felé, és így szólította meg a Magasztost:
- Uraim, a Magasztosnak hirdetnie kell a Tant! A Megvilágosultnak hirdetnie kell a Tant! Vannak lények, akiknek lelki szemeit alig fedi por, de ha nem hallják a Tant, akkor nem érik el a megváltást. Ezek meg fogják érteni a Tant.
Így beszélt Brahmá, a Teremtõ, majd így folytatta:
Magadha földjén ezelõtt a tiszta Tant gyarló személyek tanították tévesen. Halhatatlanság kapuját te tárd ki most! Hallják világosan a tiszta, szent igét!
Ki hegytetõre, fel a sziklabércre jut, fentrõl körülnéz az alanti tájakon. Te mindent-látó, te is így tekints alá az igazság várfokáról a szenvedõ, szakadatlanul születõ-kiszenvedõ lényekre, mert te legyõzted a szenvedést.
Kelj fel, te nagy csata vitézi gyõztese! Járd a világot, seregek vezére! Tanítsd a Tant, magasztos Szent! Lesznek, akik megértenek. "
Buddha beszédei
AZÉRT másoltam ide hogy világos legyen ezeket a tanításokat tudva tudták hogy nem fogja megérteni mindenki, nem is erre szánták. A modern civilizálatlanságban van csak az az õrület hogy mindent úgy akarnak megmagyarázni hogy az is megértse aki nem is akarja megérteni, hogy még a nagyonhülye is megértse. Ezelõtt NEM volt így. ÉS az hogy ma alig vannak olyanok akik megértik ezeket a tanításokat azt eredményezi hogy nem normálisakként vannak kezelve. Mert a normális ma az hogy értetetlenek az emberek. És mivel õk maguk nem képesek megérteni, így lejáratják és õrültként kezelik azokat akik felismerték a tanítás igazságát (legyen itt akármelyik tanról szó)... azért nevettetik ki és sározzák be ezeket az embereket hogy saját magukat nevezhessék ki értetlenségükben is a "racionálisabb" gondolkodásúnak... a tudományos alátámasztottsággal rendelkezõnek... szóval hogy saját ostobasága és a megértésben levõk magasztossága között szakadékot letagadja, sõt azt hazudja - legfõképp magának - hogy õ van a megértés csúcsán, a hívõ meg együgyû gügye...
Még szerencse, hogy vannak, akik arra esküdtek föl, hogy még az utolsó szenvedõ lényt is a túlpartra segítik. :-)
olvastam egy írást a témában, eddig azt hittem a buddhizmus nem istenhit, de ott egy Felsõlélekrõl volt szó, egy teremtõrõl írjatok már errõl lécci
Ha írsz forrást, akkor talán tudok segíteni. Teremtõ isten nincs a buddhizmusban, vannak istenlények, éhes szellemek és pokollakók, akik ugyanúgy alá vannak vetve a változásnak, mint az emberek.
Ezerháromszáz évvel ezelõtt, Korea egyik õsrégi tartományában volt egy zen mester, akit Von Hjo-nak hívtak. Fiatalemberként véres polgárháborúban harcolt, sok házat látott leromboltatni, sok barátját látta elesni a csatatéren. Az élet üressége nyomasztotta, ezért leborotválta haját és a hegyekbe ment, hogy szerzetesi életet éljen. A hegyekben szútrákat olvasott, és megtartotta a fogadalmakat, de a buddhizmus igazi jelentését nem értette meg. Amikor megtudta, hogy Kínában találhat egy zen mestert, aki segítségére lehet a megvilágosodás elérésében, hátára vette batyuját és elindult a nagy, száraz északi alföldek felé. Gyalogolt. Egész nap ment, éjszaka pihenni tért. Az egyik este, amint egy sivatagon ment keresztül, megállt egy kis zöld foltnál, ahol néhány fa és némi víz volt. Aludni tért. Éjfél körül felébredt, nagyon szomjasan. Koromsötét volt. Négykézláb tapogatózott vizet keresve. Végül kezével egy csészefélét érintett meg. Felkapta és ivott belõle. "Milyen pompás!" - áradozott Von Hjo. Utána mélyen meghajolt, hálát adva Buddhának az ajándék vízért. Reggel, amikor felkelt, meglátta maga mellett, hogy mit használt csészének: egy összezúzott koponyát, rászáradt vérrel és az arccsonthoz ragadt húscafatokkal. Furcsa férgek nyüzsögtek és úszkáltak a benne lévõ koszos esõvíz tetején. A koponya láttán Von Hjo öklendezni kezdett. Szája kinyílt, és amint elhányta magát, tudata kitárult és megértette. Elõzõ éjjel, mivel nem látott és nem gondolkodott, a víz pompás volt. De most reggel a látás és a gondolkodás hányásra ingerelte. "A jót és rosszat, az életet és a halált a gondolkodás hozza létre. Az egész világmindenséget a gondolkodás teremti. Ez az egyetemes mester. A gondolkodás nélkül nincs világegyetem, nincs Buddha és nincs Dharma. Minden egy, és ez az egy üres" - vonta le a következtetést Von Hjo. Ezután már nem volt szüksége zen mesterre. Már értette az életet és a halált. Már nem volt mit tanulnia.
Buddha azt tanította, hogy ez az egyik végletes nézet. Erre Nagarjuna mutat rá, de ott van a jogacara filozófiában is. A különbözõség és az egység (mindenegy tanítások) olyan megkülönböztetésbõl adódó végletek, amik egymást feltételezik, de önlétükben nem megalapozottak. Egyben téves nézetek is, amik a szenvedés okai.
"Még egyszer Mahamati, a hatrétû tudatosság rendszerének kialvásáról; a bolondok és az éretlenek a Nihilizmus tanításához menekülnek, és a raktározó tudatosság meg-nem-értése miatt az Örökkévalóság tanításához [Ezt vélik belelátni.]. Azonban a felszabadulás csak úgy érhetõ el, ha az egyén saját gondolataiban (sva-mati), pontosan ez a megkülönböztetés szûnik meg."
én sajna a védikus bölcseleteket olvastam (nem tudtam mik azok:) és azok szerint az egyén az egységbõl kilépve, anyagi világban kiélheti magát, amíg megvilágosodva vissza nem tér de ezt csak én szûrtem le így, elég nehézkesek nekem ezek a szövegek, még kezdõ vagyok sajna.
viszont kiderült az "érzõ vizes" dolog a What the bleep do we know c. (Mit tudunk a világról?) dokumentumfimbõl származik, már töltöm lefele kiderül mennyire hiteles:)
"...- Helyes, szerzetesek; én sem ismerek ilyen vallási nézeteket. [...] Szerzetesek, ha léteznék Én, akkor ugyebár Enyém is léteznék? - Úgy van, urunk. - És ha Enyém léteznék, akkor ugyebár az egyén Énje is léteznék, szerzetesek? - Úgy van, urunk. - De mivel, szerzetesek, valójában és ténylegesen nem észlelhetõ Én és Enyém, ez a tévtan: "A világ azonos az Énnel, halálom után ezzé válok, állandó, örök, változatlan, nem mulandó leszek, mindörökre ugyanaz maradok", nemdebár, kizárólag és teljesen együgyûség? - Mi más lehetne, urunk, mint kizárólag és teljesen együgyûség? [...] - Szerzetesek, ezekért a beszédeimért, ezekért a tanításaimért, egyes remeték és papok igaztalanul, tévesen, valótlanul, alaptalanul ezzel vádolnak: "Gótama remete nihilista, a létezõ lények pusztulását, megsemmisülését, nemlétét hirdeti." Szerzetesek, ezek a tiszteletreméltó remeték és papok igaztalanul, tévesen, valótlanul, alaptalanul azzal vádolnak, ami nem vagyok és amit nem állítok, amikor azt mondják, hogy Gótama remete nihilista, a létezõ lények pusztulását, megsemmisülését, nemlétét hirdeti. Ezelõtt is, most is, csak a szenvedést és a szenvedés megszüntetését hirdetem, szerzetesek."
megnéztem a filmet, és a második kiadását is(ugyanaz csak pár jelenettel kibõvítve) és nekem sem volt semmi újdonság benne, kicsit fárasztó volt ez az amcsi körítés de reménykedtem lesz még valami jó kísérlet benne vagy ilyesmi
érdekelne mit gondoltok a "buddhizmus és a párkapcsolatok" témáról?
Köszi, hogy fölhoztad a témát, én sokat nem tudok hozzáfûzni, mert az én kapcsolataim nem voltak túl buddhistásak, általában sikerült végtelenül belegabalyodnom a szenvek félelmetes dzsungelébe. Tehát ezzel szemben a lényeg az lenne, hogy ez ne történjen meg, legyen egy rálátás arra, hogy mindez szenvedésteli, állandótlan, és éntelen.
Miért ne létezne? Tibetben is szaporodnak valahogy az emberek. :-) Zen mestereknek is van párjuk, gyerekük. Théravádin szerzeteseknek nincs, de a világi követõknek megintcsak van.
Két út van, szenvedés, és lelki béke. Talán ez az egy dolog olyan, amiben nincs aranyközépút, csak boldogságnak hitt lelki állapot.
Talán...
a papíron keresztény Európának sincs sok köze a valódi keresztény magatartáshoz és zt hiszem Ázsiában is hasonló lehet a helyzet. A párkapcsolatok a szenvedés melegágyai, hiszen a vágy és a kötõdés mindig jelen van. Nem látom hogyan lehetne összegyeztetni azzal amit Buddha tanított.
Az egyik kedvenc beszélgetõtársam biztos ellenkezne ezzel, és azt mondaná, hogy ez végletes látásmód, ami nem vezet megszabaduláshoz.. hanem sokféle állapot létezik a boldoság és a szenvedés között/mellett.
Sokszor nem értek vele egyet, mert én is hajlok a végletességre, de õ az egyik tanító, akit hitelesnek tartok. Théravádinok sokkal árnyaltabbak ahhoz, hogy ilyen végletességgel lássanak. Õk kis, megfontolt lépésekkel haladnak a boldogság felé, és ritkán esnek kétségbe, ha épp másképp alakul. :)
Van a másik, aki látja a végcélt, és bármi más elfogadhatatlan nyûg a számára, ezért aztán sokat gyötrõdik, és sok kétség emészti. Neki meg más lett kitalálva.
Gondolom arra célzol az elsõ mondattal, hogy a tibeti világi buddhisták, vagy a csládos zen szerzetesek számodra nem hitelesek, merthogy családjuk van. Az azért nehéz téma, hogy egy párkapcsolatban hogyan lehet elkerülni a szenvedést. Egy barátomat idézve: "Körülvenni magadat minden földi jóval úgy, hogy ne ragaszkodj hozzájuk....a gyakorlás magasiskolája, nem ismerek olyat, akinek menne. Ha lemondasz ezekrõl s a minimumra szorítkozol...sokkal könnyebb." Ha viszont valaki képes a kötõdéseinek is látni a múlandóságát az talán elég lehet ahhoz, hogy elkerülje a szenvedést. Vimalakírti: "Úgy kellene elmélkedned, hogy megszabadulj anélkül, hogy elhagynád a vágyakat, melyek a világ provinciái." - de hogyan??
Egy dolog zavar abban amit írsz: "elkerülni a szenvedést". A szenvedést nem elkerülni kell, ha létrejött akkor már nem lehet elkerülni, ha meg még nem jött létre, és el akarod kerülni akkor meg magad csapod be, hiszen félsz tõle, tehát valójában már szenvedsz. Egészen egyszerûen nem kell vele foglalkozni. A szenvedés akkor jön létre amikor nevet adsz neki.
A "Buddhista" párkapcsolatról az *elméleti* véleményem (eddig még nem jött össze a dolog): Szerintem két dolgot fontos szem elõtt tartani: Egyrészt az, hogy a világon minden és mindeki egy, a második pedig az, hogy semmi sem történik véletlenül. Az elsõ megadja a szeretethez az erõt és a hitet, a második pedig az *kivetített/kivetítendõ* érzelmeket oldja és ezáltal a szeretet állapota felé segít haladni. De ez nem specifikus párkapcsolatra, bármilyen ismeretség, találkozás, egy bizonyos szempontból még a "tárgyak" is amiket használunk karmikusan kötõdnek hozzánk. Ennek megfelelõen kell szeretettel viszonyulni mindenhez és mindenkihez.
----Elmélet vége----
Kibaszott nehéz ez ám :D, de ezért vagyunk itt ;).
Miért? Ez egy Buddha dharma topic. Buddhát pedig ez az egyetlen dolog hajtotta a megvilágosodásáig: Elkerülni a szenvedést. A négy nemes igazság is ezt állítja: Létezik szenvedés, és létezik annak megszûntetése. Mondtad volna Buddhának, hogy ne akard elkerülni a szenvedést, még nem vagy beteg, ne félj, még nem vagy öreg, ne félj, még nem jött el a halál? Ne is gondolj rá. :-)
Szenvedés: Elégedetlennek lenni azzal, ami van, vagy nincs. Szenvedés elkerülése meg ennek az ellentétje.
Hát ez a minden/mindenki nem túl buddhista elképzelés. Esetleg hindu tan, dehát azokat meg Buddha elvetette, mint más megszabaduláshoz nem vezetõ nézeteket. Azt sem nagyon értem, hogy hogyan oldana bármilyen érzelmet az a nézet, hogy semmi nem történik véletlenül. Sokan épp ezzel takaróznak bûnös cselekedeteik elkövetése közben. És igazuk is van. Nem csak a szerelmeseket hozza össze az okság, hanem azokat is, akik lelövik egymást.
Arra gondolok, hogy a megszüntetés az nem elkerülés.
#558: Hát ez a minden/mindenki nem túl buddhista elképzelés. Miért nem az? ha jól rémlik pont azt olvastam, hogy az eredeti állapot az egység állapota, majd az ego folyamatosan szilárdul és választja le magát látszólagos magányba. (Ha jól rémlik a A szellemi materializmus meghaladása - Csögyam Trungpa könyvében olvastam, részletesen leírta a szilárdulás állapotait. De lehet, hogy a Szabadság Mítoszában olvastam, már nem emlékszem pontosan)
Azt sem nagyon értem, hogy hogyan oldana bármilyen érzelmet az a nézet, hogy semmi nem történik véletlenül. Szerintem azért oldja, mert nem fogod feleslegesen a másikat hibáztatni, nem ordibálsz vele, meg nem vered meg mert tisztában vagy vele, hogy bármi is történik annak te magad vagy az okozója.
Nem csak a szerelmeseket hozza össze az okság, hanem azokat is, akik lelövik egymást. Pontosan ezért írtam, hogy ez minden kapcsolatra igaz. Ez is egy kapcsolat.
Megszüntetni, vagy elkerülni, vagy törekedni arra, hogy ne legyen szenvedés, vagy a nirvana felé törekedni, nekem aztán tök mindegy.
De végre megtaláltam, hogy ki volt az a buddhista szerzetes, akitõl régebben olvastam, hogy a mindenegy elméletek is téves nézetek. :-)
"A mulandóság elméletéhez se ragaszkodjunk. A mulandóság valójában nem mûködik. A mi tapasztalatunk a mulandóságról pusztán a bizonytalanságérzetünk terméke, egy elmélet. És ugyanilyenek a jelenségeken túli, vagy azok határain belüli egységet valló "minden egy" teóriák."
Nekem még mindig nem következik automatikusan az okságból a kedvesség, és a nem hibáztatás. Legtöbb ember akkor is hibáztatja az okokat, ha tudja, hogy okok. Én is ordibáltam már másokkal, hiába tudtam, hogy az okságba tartozik.
Másrészt pedig amég okság van, addig nem szenvedés van?
"Ami függõként vagy okozottként Jövõ-menõ létezõ, Az függõség és okság nélkül Nirvánának taníttatik."