akkor menj vissza a gépzene topikba, és legyél büszke arra hogy olyan zenét szeretsz aminek hangszerhez és emberi hanghoz semmi köze, és recskázz valami ász dj képére, az a fasza éljen
Nagy kár, hogy december elején nem õk jöttek az Ensiferummal. Egy estén két ekkora zenekar katarzis lett volna Valamiért visszamondták és jött helyettük meloblack metalt játszó chthonic. Bár az Ensi magában megérte az árát.
Azért ez így nem igaz, csak ez már túl "HC" nekem...:)) Húgom grindcore szarságaitól is kivagyok :DDD
Walaki, most komolyan. Én sosem hallgattam õket, attól függetlenül, hogy volt olyan, hogy csak folk metalt bömböltettem. Ne legyél már primitív, mégha mást is hallgatsz. Folkot nem hallgatok már, mégsem osztom le. Intelligens ember nem pofázik bele, abba, amit nem ért. Szerintem.
Én mindenkinek csak ajánlani tudom:) minden reggel õket halgatom suliba menet õket hallgatom:) Odabaszós zene nagyon, nagyon hangulatos és jó változatos nincs 2egymásra hasonlitó szám (na jo ez elhamarkodot volt, de állatok)
Pár kép: Azért szép emberek nem?
elsõ ránézésre olyasmi mint Rhapsody és az jó :P
A Turisas névre hallgató banda, Finnország egyik újabb, ifjú metal harcosait bemutató zenekar. Nevüket egy õsi finn háború isten után választották. Az 1997-ben alakult csapat Hämeelinna városából származik, amely egy kisváros dél-közép Finnországban. A Battle Metal elsõ albumuk, amelyet mindössze két demo elõzött meg. A felvételekre Finnországban került sor, míg a keverésért Franciaországba utaztak, ahol Terje Refsnes (Tristania, Destroyer 666) producerrel keverték a lemezt.
Nevük választása és a lemezcímük is már önmagáért beszél, sejteti, hogy valami vikinges, harcos zenére számíthatunk. És azt is játszanak. Epikus, folkos, középkoris metal klasszikus heavy metalra épülve, kiegészítõ hangszerekkel (harmonika, síp, hegedû) alapozva meg a szükséges emelkedett hangulatot. Ez a szerepe a kórusnak és Emmanuelle Zoldan-nak is, aki a nõi vokalistát biztosítja a zenekar számára. Szó se róla nem túl eredeti a zene. Az alapokban érzõdik a Nightwish és Rhapsody hatása, míg a vikinges, epikus, harcos vonások kialakításában, és sokszor a dalok szerkezetében is, a Finntroll, Bal-Sagoth vonal tûnik ki egyértelmûen. De lélek van mögötte, ezt érezni, és ez sokat számít.
Egy cikk: Turisas - The Varangian Way:
Ahogy a fenséges, büszke intro (Victoriae & Triumphi Dominus) elhangzik, legszívesebben lóra pattannánk mi magunk is az As Torches Rise hangjaira, hogy csatába lovagoljunk velük. Tartják is végig a lelkesületet, azonban ez sem menti meg az albumot attól, hogy ellaposodjon. Mondjuk az olyan húzások elõtt, mint a The Land Of Hope and Glory elején hallható, értetlenül állok. A gyönyörû férfi kórus énekét miért kell tönkretenni indusztriális zajkeltéssel? Hagyták volna magában zengeni. Ráadásul ebben a dalban további képzavart okoz a Hammond orgona; egyszerûen nem illik oda! Bár csak ezt mind a hegedûre hagyták volna, amellyel középkori hangulatot varázsolnak körénk. De más szempontból is elcseszett egy nóta lesz ez mire végére érünk a dalnak. Felvonultatnak benne még két-három más stílust is, amivel teljesen szétrombolják a dalt. A nyúlós, mázos szinti se kellene bele, mert a szõr áll az ember hátán, mire véget ér dal. Ennyire nem kellett volna túlbonyolítani. A többi dal már egységesebb képet nyújt, hol ez, hol az a vonás erõsebb csak bennük. Kevesebb galopp téma és több eredetiség kellene, hogy igazán jó legyen ez a lemez. Vannak már jó ötleteik, de keveset mutatnak belõlük. A vokál túlnyomórészt trollos, károgós. De a One More-ban hallható bársonyos, tiszta énekhang is jól áll a csapat arculatának. A sok narrátori rész pedig csak fokozza a zenével megjelenített sodró történetet és a csipetnyi színpadiasságot, pogány rockoperaságot, ami mégis hallgatásra érdemessé teszi a lemezt. Bár a kísérletezõs részeik, mint amit a negyedik dalnál is nehezményeztem, és amelyhez hasonlóak késõbb is felbukkannak, pl.: a nyolcadik dalban, borzolják az ember idegeit. Elõnyt élvezõ dalok: As Torches Rise, One More, Midnight Sunrise, a középkori mulatságokat idézõ részeges Sahti Waari, a harmincéves háború ihlette Rex Regis Rebellis és a melankolikus, de még így is epikus zárótétel a Katuman Kaiku.
S ezek után még mindig nem tudom eldönteni hányadán is állok ezzel a lemezzel. Folkossága, epikussága a szívembe zárta õket, de ebben a stílusban születtek már szebb, jobb albumok.
Még egy cikk: Turisas a finnek egyik új üdvöskéje, az egyébként felettébb színes folk színtéren. A banda még ötéves sincs, elsõ albumuk (Battle Metal) 2004-ben jelent meg. Zenéjük alapja, társaikhoz hasonlóan, a metal fémes ízének népi elemekkel való ízesítése. DE, a Varangian Way-nél komplexebb albumot még folk banda nem produkált (tudtommal). Komplexitás és koncepciótartás terén nekem nagyon hasonlatossá lett a Dream Theater némely albumához (gondolok itt a Scenes From A Memory-re, mely ez ideig számomra a legjobb koncertalbum). Az albumnak egy érdekes utazás ad keretet, mely a messzi Északról indul, és végcélként Miklagard, Konstantinápoly jelenik meg. A 8 számot tartalmazó korong mindössze 43 perces, mely a végére még akár kevésnek is tûnhet. Az epikus, utaztatós témáktól a történetbõl kilógó, de felettébb hangulatos szinte vers- ill. balladaszerû, bár igencsak zúzós nótákig minden megvan.
Turisas: The Varangian Way
A zenészi teljesítmény a mûfaj határain belül, és néha azon túl is minõségi. A gitárok hangja általában az amortizálásra alkalmas, de néha belefér a líra is. A dobok is jól viselik magukat, bár véleményem szerint nincs átlagon felüli téma, a célnak megfelelnek. A hegedûjáték az elõzõ album óta a kedvencem a témában! Hangszeresek közül érdekes még a harmonikás, ami külön posztként eddig még nem nagyon fordult elõ tudtommal, bár nem vagyok mindentudó… És elérkeztünk a ponthoz, amikor általában ájulok (persze képletesen), mivel Nygärd Hadúr hangja a banda legnagyobb pozitívuma és húzóereje. Embert nem sokat hallottam még ilyen sokszínûen énekelni. Az album egyes pontjai beférnének egy-egy rockopera vagy musical kereteibe, míg máshol adja a vérbeli folkos, hörgõs-károgós témát. És közben nem feledkezik meg a heavy metal-stílusú részekrõl sem. Ez az ember egy zseni! No de lássuk mirõl is van szó…
Turisas: The Varangian Way
Turisas: The Varangian Way
Kezdetnek füleinkbe hasít az epikus To Holmgard And Beyond szimfonikus zenekarával és pusztító riffjeivel. És ekkor a Hadúr belekezd a mesébe. A belassulós részeket szinte szabályszerû riff-özön követi, a szimfonikusok hathatós segítségével. A gitárok csak a mesélõs részekre lágyulnak el, ott is csak az elején. Aztán a refrén… Egy hétig csak ezt dúdoltam, na de elég is a szubjektívkodásból. Az album egyes részeit megszakítják filozofikus, szavalós részek, dialógusok, beszédek és egy alkalommal egy tószt is. Holmgard után (Beyond Holmgard) következik a Portage To The Unknown, amely az elõzõ szám egyenesági folytatása. Utaztatós, harmonikával kezdõs, egyébként hangulatos nóta. Esetleg a cinek használata a kiemelkedõbb a lassabb részeken. A mese itt rátér a pusztaságban tett utazásra. Érdekes még a korabeli földrajzi tudás egy megnyilvánulása, melyet Nygärd tolmácsol enyhe károgással. Az átjáró megtalálása után következik a történetet szüneteltetõ, de számomra az egyik legjobb nóta, a Cursed Be Iron. A refrén a kezdetekben már leszakítja az ember fejét (persze a mûfaji határokon belül). Aztán jön a mesélõs-lírázós Hadúr, amint elmeséli a vas megtalálásának és megmunkálásának történetét. Hihetetlen, milyen hangulatos a félig óangol szövegeket hallani egy kis harmonika, kis dob- és basszus-alátámasztással. A gitárok ebben a nótában eléggé elhanyagoltak, de az ének a lényeg, az ének! Légy átkozott, vas!!! Mellesleg, ha az ember ismeri kicsit az anglikánus nyelvet, egy, szerintem, érdekes történetet hallgathat meg. Nekem az i-re a pont a szám végén felcsendülõ, üllõn csapódó kalapács hangja tette fel. A kis kitérõ közben hõseink tovább haladnak a folyón, aranymezõk reményében (Fields Of Gold). A számban az instrumentális, képszerû részek dominálnak. Szövegileg a legsemmitmondóbb és leggyengébb nóta, és Nygärd is csak károg. A következõ számot hallva a szám határos lett füleimmel, nagyon vidám, hangulatos kis szösszenet, fõleg az elõzõ baljós végéhez képest. In The Court Of Jarisleif, Jarisleif udvarában. A számot hallva és a cím jelentését ismerve nincs hozzáfûznivalóm, kivéve, hogy Hadurunk szinte énekeltetõs stílusát szeretném kiemelni és a törökös-tatáros dallamokkal párosuló gajdolás ( vagy ének ?!) és a gitárok módszeres leamortizálása, mely a végére grind-tempóba vált. És elkövetkezett a pillanat, amikor megállítottam az egészet, és megnéztem mit is hallgatok pontosan. Five Hundred And One, stimmel. Turisas, stimmel. Újra elindítom, és megint! Hihetetlen intro-t találtak ki a srácok a számnak. Én személy szerint akármilyen komolyabb sci-fi moziba beválogatnám! Aztán persze átváltunk lélekelemezgetõs-mesélõs-károgós témákra, ahol a gitárok újra indulnak. A dob rendes iparosmunka, a többi hang is egészen a helyén van. És Nygärd… szerintem megyek fan klubbot alapítani. Ebben a számban minden hangján megszólal (megszólal…) ami csak van neki. 4:40 környékén azt hittem valaki nem átallott egy musicalt kapcsolni a fülemre. A búcsú igen szépre, sõt gyönyörûre sikerült, a nóta végi kórustól megborzong a hallgató háta. Bár az enyém már a bajtársak neveinél borzongott, mintúgy felkészülésképp. Epizód ide vagy oda, az utazás folytatódik, mostanra egy ismerõsebb földrajzi névvel, The Dnieper Rapids (A Dnyeper Zúgói). A hangulatos szimfonikus- és gitárjáték nagyon szépen vetíti elénk a folyó képét, amint a hajókat nem kímélve halad a Fekete-tenger felé. Egy számomra ismeretlen mitológiai lény (A Pecheneg) nevén kívül nem okozott csalódást a szám, fõleg a kísérteties nõi kórusok tetszettek. És az utazás vége hõsünknek, Miklagard elérése. Bár a szám elején van egy számomra érthetetlen utalás a Nílusra (?!), a többi kép igen érzékletesen mutatja be Konstantinápolyt, hõsünk kapcsolatát a várossal, várakozásait és álmait. Persze szintén nagyot énekel, és ez a szám szinte összefoglalja az album eddigi pozitívumait. Minden tradicionális metál-hangszer kap rendes szerepet, a hegedû és a harmonika itt pihen, mint egyéni hangszer. De a szimfonikusok tépkedik az ember fejét, a riffek pedig csatlakoznak az epikus hangulathullámhoz. Nemhiába a leghosszabb szám, van benne kórus is, líra is, károgás… sõt, az album elõzõ részeihez képest itt még rendes gitárszólót is találni, „aládünnyögõ” ritmusgitárral, basszussal. A zárás szimpla, mely szinte megkönnyebülést hoz az epikus fejletépés után. Én személy szerint inkább bánkódtam kicsit, hisz a srácok nem akármit tettek le ezzel a koronggal az asztalra!
Minden metalhívõnek csak ajánlani tudom a bandát. Promo-fotóik alapján persze ne ítéljük meg õket, hisz senki sem normális (fõleg nem a témában). A zene komplexitása persze néhol nehézkessé teszi a hallgatást, de ez legyen a legnagyobb gondjuk. Éljenek a finnek, éljen a Turisas!
Turisas: The Varangian Way
Turisas - The Varangian Way
1. To Holmgard And Beyond 2. A Portage To The Unknown 3. Cursed Be Iron 4. Fields Of Gold 5. In The Court Of Jarisleif 6. Five Hundred And One 7. The Dnieper Rapids 8. Miklagard Overture
Informatika és tudomány
Valamiért visszamondták és jött helyettük meloblack metalt játszó chthonic. Bár az Ensi magában megérte az árát.
Biztos sok mondanivalójuk van...
Azért szép emberek nem?