sok fugg attol az illetonek mi a hivatasa....urhajosok, NASA kutatok, tudosok...ki tudja mennyi szabad idejuk es mennyire koti le oket a teendok...
jo regen irtak mar ide, amugy pedig velemeny nyilvanitas okan nyitottam a topikot nem e szemelyes problemam volt...regebben ugyan voltak erre utalo jelek, hogy nem foglalkoztam egyik "agazattal" sem...igazsagszerint radobbentem, hogy mindannyiunkban ott van a "vagy" es kesztetes...a kerdes az mennyire van kedvunk ahhoz, hogy keresgeljunk hozza megfelelo partnert...
nekem jelenleg nincs, mert a nok folyton folyvast csalodast okoznak:DDD es pedig az eletem 2 eve pozitiv fordulatot vett miota kint elek nem szukolkodom, aranylag jo munkam van...egyszeruen nem tudok mit kezdeni a csajokkal...semmilyen stilus, viselkedesi forma nem mukodik az en esetemben
Gabeo szedd mar magad ossze... ismerek olyat aki azt gondolja magarol aszex, es nem foglalkozik azzal hogy mi lehet e eren a baja de o eppenseggel gyogyithatatlan beteg es perces szinten kell eletenek mas reszeire koncentralnia. Kozben pedig probalkozik kokemenyen probal egy romantikus kapcsolatban elni. Neked mi a frasz a mentseged? Olvastam kulonbozo tenakban toled es nem vagom mit tolsz de komolyan...
Az a gond, hogy elértem egy olyan szintet amikor nem tud érdekelni semmi...
Munka jót tesz, mert elterelem a gondolataim...Ezenkívül csekély dolog tud érdekelni a mindennapokban. Tavalyi létminimum alatti, tartós munkanélküliség kicsit kikészített, de a folyamatos gátak után sikerült megragadni úgy tûnik. Mióta nem járok úgymond iskolába, mióta beütött ez az anyagi korlátoltság, hogy 1 métert nem tudok mozdulni 0 Ft-al azóta természetesen méginkább behúzódtam...addig legalább próbálkoztam azzal, hogy számomra tetszõ programokat alakítsak ki olyan személyekkel, akikkel jól tudtam magam érezni. Manapság negyedévente jó, ha egyszer van ez meg, elsõsorban azért, mert eltávolodtam sok embertõl...Részben az én hibám, részben az anyagi korlátoltság miatt. Alapjáraton nem vagyok olyan típus, aki kapcsolatokat épít, alapjáraton rettegek az emberektõl, mert, ha pici rezdülést megérzek már bújok is vissza a csigaházba. Ez neurológiai dolog, ami gyerekkorom óta végigkísér és ti nem vagytok hajlandók felfogni, hogy ezt nem lehet nem tudom leküzdeni és nem azért, mert ez így kényelmes...Elkap egy roham, egy olyan félelem helyzet bizonyos szituációkban, hogy inkább visszavonulok. Már már betegesen. Nem teljesen állja meg az a helyét miszerint én csak "álindokot" keresek, amiért úgy állok ahogy. A hibáimat beismerem másoknak még önkritikájuk sincs és mégis sikeresek ugyanúgy...persze õk jóval nagyobb is bukhatnak pont ezért ez igaz. Nem adtam fel a harcot próbálok meglenni a magam monoton, unalmas és félelmekkel teli életében...mindenesetre jelen pillanatban bármi történjék egyszerûen nem tud feldobni, nem szeretek már itt élni, nem köt ide semmi...
Amúgy meg már unom, hogy mindig itt lyukadunk ki...
az élet soha nem díjazta az ész nélküli végigdolgozást, ma sem teszi
az élet azt várja, hogy az ember használja az eszét, a leleményességét, az utánajáró képességét, a tanuló képességét, az életerejét stb
aki ezt nem teszi, azt az élet kegyetlenül bünteti
fõleg a mai idõkben, amik millió egy kiutat kínálnak
mondhatjuk, hogy édesanyád egy életképtelen ideológia áldozata lett, de mégis még mindig korrigálhat amíg él, mint ahogyan te is; sõt neked kötelességed lenne a korrigálás akár a beledöglés árán --- sokan nagyon sokan korrigáltak már olyanok, akiknek fontos az életük, az álmaik; de ha még nem is korrigáltak, folyamatosan cselekvõleg a korrigáláson munkálkodnak
félsz, visszahúzódsz, hitetlenkedsz, bizalmatlankodsz, ideológiákat gyártasz arra, hogy miért ne nézz szembe az egyébként mindenki elõtt ugyan úgy ott álló nehézségekkel stb
na, azért ezek nem csak indokok, hanem álindokok is. baromira divat lett elbújni a gyerekkorban ért be-ráhatások mögé, meg blabla. lehet bölcselkedni, lehet tanácsokat adni. nem megy vele senki semmire, ha csak ül a sebeit nyalogatva. tenni kell egy lépést elõre, nem megmagyarázni és a múlttal takarózni. amin nem lehet változtatni, azzal úgyis együtt kell élni.
Az egy tök jó dolog, ha valaki felismeri, hogy miért lett olyan, amilyen - milyen behatások érték gyerekkorában, ez mit okozott, milyen következményei lettek felnõttkorában, etc etc. Csak az a nem jó, ha itt le is ragad, és magyarázza a bizonítványát... Hogy "ezért lettem én ilyen, ez van és fogadj el így". A következõ lépésnek annak kellene lennie, hogy "nos, ha már mindezeket tudom, akkor mit is tehetnék ellene? Hogyan fejleszthetem magam most, hogy mindezt beláttam?" Mert ugye ha valaki ráfogja, hogy "ezért meg ezért lettem ilyen és ha ez meg ez történt volna, akkor egész másképp lenne most" - akkor talán azt is képes lehetne belátni, hogy mit kell tennie a jelenben, hogy valami is változzon a jövõre nézve.
"semmi problémám nem lenne, ha normálisan foglalkoznak velem, jó a családi környezetem és olyan dolgot találtam volna, ami egy életre meghatározta volna úgymond az életemet..."
Minõ luxusról álmodozol te? Alig pár embernek adatik ez meg, s azoknál is inkább visszafelé sül el.
Ilyen "nem kívánatos" körülményekbõl jönnek a legnagyobb emberek.
Ha a munkahelyed tetszik, akkor az jó. Kipuhatolhatod, hogy milyen eredményekkel tudnál hozzájárulni ahhoz, hogy a munkáltatód még jobb eredményeket érjen el, sikeresebb legyen. S ebbõl aztán kérhetsz részesedést. Optimalizálhatsz valamit stb. Így mehetsz feljebb és feljebb.
"Julie Logan, a Cass Business School alapítója felfigyelt arra, hogy az üzletemberek körében háromszor gyakrabban fordul elõ a diszlexia, mint az átlagembereknél. Sõt sok üzletember egyenesen a hiperaktivitásának tulajdonítja, hogy ilyen sokra vitte.
Nem vagyok biztos abban, hogy emiatt jobb a teljesítményük. Ez nem egy titkos kód, amelyet csak a diszlexiások értenek. Úgy gondolom, a jelenség oka sokkal inkább az, hogy különbözõségük miatt korán felismerték, jóval kevesebb esélyük van arra, hogy õket válasszák, hogy osztályelsõk legyenek, vagy felvegyék õket valamelyik jó hírû egyetemre vagy a Procter and Gamble-höz. Pont azért, mert kilógtak a sorból, nem maradt más választásuk, mint hogy a saját kezükbe vegyék az irányítást.
És ahogy meghozták ezt a döntést, óhatatlanul szokásukká vált." /Seth Godin/
Csak nem mindegy, hogy egy igénytelen sarki K-val kezdesz bele, aki még elég magas fizettséget is elvár a szolgálataiért, amit jelen helyzetben nem teszek meg vagy pedig egy sokkal összeszedettebb igényesebb barátnõt, élettársat kerít az ember, aki elfogadja úgy ahogy van...persze természetes, ha már ott tart a dolog, hogy együtt kell, egy háztartásban élni az is természetes, hogy nagyobb költségeket emészt fel hisz a barátnõnek is (bár emberfüggõ) ugyanúgy megvannak az igényei (ruha, ajándékok egyéb)...
Én most ott tartok, hogy senkivel nem akarok kezdeni:) Viszont, ha arra várnék, hogy egy nõ közeledjen felém várhatok:D ahol õk vannak ott nem én vagyok...
meddõ téma bele se kezdenék, de talán mégis (nem magyarázkodás csak elõzmények)
ismertem önmagam már gyerekként is, tudtam mit akartam...
semmi problémám nem lenne, ha normálisan foglalkoznak velem, jó a családi környezetem és olyan dolgot találtam volna, ami egy életre meghatározta volna úgymond az életemet...vagyis gondolok itt arra, ha tervszerûen ráneveltek volna valamire és nem azt adják a számba, hogyha tanulok lesz belõlem valaki (elfelejtették mondani akkoriban, hogy fõképp pénzzel lehet bekerülni nívósabb helyekre, merthát olyan szüleim, családom van/volt, akik még a Kádár rendszerben éltek), így hát nem számoltak a kapitalista, piacgazdasággal, versennyel, ami a szociális társadalmunkat átrendezte teljesen...beadták nekem is ezt a tanulsz majd lesz valaki belõled ugyanakkor az a titka mindennek, hogy megfelelõ helyre szülessen az ember...
Egy afrikai gyermek, aki az éhínség közepén születik meg egy kis falu és törzs gyermekeként nem valószínû, hogy valaha is ki fog tõrni, hacsak valami csoda nem történik vele vagy nem talál olyan kiugrási lehetõséget (pl. Futball és egyéb sport), amivel megváltozhatna az élete.
Elismerem a tehetséget magunkban kell felismerni... Én csak nyomtam, nyomtam, mint a gép az olvasást, de elveszett a motivációm és a hitem arra, hogy kitörjek...ráadásul még fel sem ismertem a tehetségemet, ami valószínûleg az én hibám, de tegyük hozzá nem sok segítséget kaptam, amit nem is vártam el volna...úsztam az árral.
Ha valamit megbántam talán az volt, hogy a jogsit nem tettem le ezenkívül semmi olyan dolog, vagy esemény nem volt, amit másképp csináltam volna talán többet jöttem volna apámékhoz, amíg éltek és szartam volna nagyívben a "tanulásra" és az állandó szabály betartásra, meg, hogy mindig otthon kellett csücsüljek míg 18 voltam...
Most igazából ott vagyok, hogy hiába sikerült nagy nehezen elhelyezkedni (ezt is segítséggel, protekcióval), hiába igyekszem a mai munkáltatóknak megfelelni (amivel nincs gond, de néha elõtörnek pánikrohamok), nem fog semmilyen munka kielégíteni és a kishitûségem is magas. Nem gondolom azt, hogy itt 5-6 akár 10 éven belül elõre tudnék lépni. Ezt kell szem elõtt tartani...Itt tulajdonképpen be vannak a posztok, a hierarchiális rendek betonozva úgyhogy felesleges erõlködnie az embernek...
Nem akarok stresszben élni, nem keresem ezeket a pontokat, hogy késõbb egészségügyi gondjaim legyenek így maradok nyugodt...ám elõjönnek olykor azok a fajta problémák, amik gyerekkorom óta végigkísérnek...olykor szorongok még a munkahelyen is, tömeg elõtt keveset beszélek és kerülök minden olyan helyzetet ahol szerepelnem, netán magyarázkodnom kell. Kikészülök tõle...
Hogyha 10-20-30 éven belül se tudnám megoldani ezt, hogy kielégítsem bizonyos szükségleteim (merthát nincsenek nagy igényeim) akkor dögöljek meg egyedül, szexuális együttlét nélkül?
Sokadszorra futjuk újra ezeket a köröket, múltkor meséltem külföldi terveim vannak, ez a munkahely tetszik, de, ha valami folytán nem felelek meg akkor tényleg nincs miért maradnom. Környezetváltozás jót tenne valamelyest...Itt csak görcsölök, ha éppen nem és nyugodt állapotban vagyok akkor pedig egyedül szöszmötölök és ez a mókuskerék évekig elpörögne akár...unalmas, monoton...
És már az sem segít ahogy látom, hogy edzek...Fóbiáim az embergyûlöletem egyre nagyobb
Ha helyes a feltételezésem te magad vagy a legszûkebb keresztmetszet, illetve a leggyengébb láncszem. És amíg ez így van, fölösleges a társadalmon, a nõk jellemén stb túráztatnod magad. Mert még ha ezek mind meg is oldódnának, vagy szerencse folytán találkoznál a tökéletes nõvel (s ez már tudtodon kívül lehet meg is történt párszor), nos akkor azt is elherdálnád.
csak, én nem foglalkozom senkivel akkor velem se ergo, ha már senkim nem lesz egyedül döglök meg:) elismerem nekem kéne kicsit emberbarátibbnak lenni és jobban nyitni, de ez valahogy nem megy...
ha beindul a védelmi mechanizmusom akkor végem...túl sok a félelem bennem és ezt nem bírom agyilag leküzdeni...nincs is mit csodálkozni, ha toporgok, mert olyan szintû fóbiám kezdenek kialakulni, ami rosszabb ahogy öregszem...
és ezen az sem segít az a tény, hogy látom mifelé indult el a társadalmunk...nem vagyok kibékülve a korosztályom szokásaival, életmódjaival ez külön nehezíti a dolgokat és a hozzáállásomat a dolgokhoz. Ugyanis, ami nekem tetszik ahhoz nem fogok alkalmazkodni és nem olvadok bele olyan környezetbe, ami számomra nem megfelelõ...
Ez esetben maradt a másik kettõ: addig foglalkozz valakivel, amíg látod benne a feléd való érdeklõdést, és ne tegyél többet a kapcsolatért, mint a másik illetõ. Kár feleslegesen pazarolni az idõt és energiát bármely emberi lényre is.
senkit nem vagyok képes szeretni...ezt a szót nem ismerem régóta...
vagyis a szeretetet leginkább... kicsit megkeserített az élet és a környezeti hatások alakulása...
Amúgy pedig fura ezt olvasni tõled...átlag ember vagy, átlagos érzésekkel és elméletileg az érzelmeknek nem igen lehet parancsolni. Bár nem ismerlek nem tudom elképzelni, hogy te soha nem voltál szerelmes és nem korlátoztad magad senkihez, azaz nem volt olyan helyzet az életedben, amikor mindent megtettél volna, hogy a másikkal együtt lehess...
Nem kell túlbonyolítani a dolgokat. Ha valaki bejön, de nem látod a szemében az érdeklõdést, akkor szard le, és menj tovább. Ha meg összejöttetek, ne fektess több energiát a kapcsolatba, mint amennyit a másik. És végül, a legfontosabb, ne szeresd a másikat. Tök felesleges.
bunkózásról annyit, hogy nálam az sem válik be ugyanis, ha én nekiállok beszólogatni kíméletlenül szembesíteni az igazsággal õket, akkor annyira vérig sértõdnek, hogy többet nem is keresnek:DDD ja és ilyenkor elõjött néhányuk igaza arca legalább is írásban is meglátszott mennyire más volt az igazságérzetük amikor odapöcköltem nekik...konkrétan a degenerált jelzõtõl kezdve sok mindent kaptam:)
Az a baj ez nem az a fajta szemétkedés, amit õk szeretnek. Nálam nincs meg a balansz...vagy ez van, vagy pedig amaz...nincs köztes állapot.
Vagy õszinte vagyok és jófiú, amit nem szeretnek...vagy pedig annyira belemondom a pofájukba az igazságot, hogy utána örökre megutálnak:D ez van
viszont én napról napra, percrõl percre egyre jobban csalódok a nõkben így kurvára bennem van, hogy nem foglalkozom már velük...
maximum, ha valamelyik kezdeményezne felém, de az a gáz már akkor se tudnék egyikben se megbízni...még aki adná az álszent, szende szûzt régi erkölcsi értékekkel talán abban a típusban se...
Teljesen mindegy, hogy mennyit beszélgetek velük mennyire vagyok velük jóban, mennyire próbálom az önbizalmukat építeni és mennyire tartom magam egészen jó pasinak (külsõre tûrhetõ vagyok) belül nem kicsit nehéz eset, de ennek ellenére rohadtul elvagyok átkozva velük...leginkább egy "jó" beszélgetõpartnert látnak bennem, egy lelkiszemetes ládát ahogy clio anno megfogalmazta, ha én bármelyikkel elkezdek beszélgetni mindig ez a vége aztán pedig csúnyán odaszólok nekik, bunkózom is (amit elvileg szeretnek, de ezt is csakis neten keresztül):DDD élõben amelyiket megismertem 1-2, mert személyesen találkozni velem aztán azok is csak kamuztak és összevissza hazudtak miért nem lehet legközelebb (munka, tanulás mi egyéb kifogások), és akkor arról nem beszélve, hogy itt õszintén egyiknek sem szabad kitárulkozni, mert utána visszaolvassák a fejedre. Azaz, ha te beszámolsz a jelöltednek arról, hogy mennyi csalódásod volt olyan szinten, hogy mégcsak nem is adtak számodra esélyt ilyen olyan okok miatt akkor visszaélnek vele majd utólag, hogy "Ne hozzám hasonlítsd a korábbi "barátnõid"" És ezt külön kiemelem ugyanis egyik sem volt az:D, de pl. az egyik kiszemeltem amikor ráolvastam 1-2 dolgot ezzel támadott...hozzáteszem írásban. Ezzel a lánnyal 3x összefutottunk volt benne valami érdeklõdés irántam mégsem adott semmilyen jelet...nem tudtam õt semmivel se lenyûgözni hiába dumáltunk annyit, hiába kísértem el egy interjúra...3. alkalommal moziba is elvittem és semmit nem ért az sem hiába csináltam menetrendszerûen a dolgokat...vége mindig az lett, hogy a bizonyos közösségi oldalon összevesztünk, mert meguntam a cicázást és a folyamatos kamu szöveget, amelyek között lehetett 1-2 olyan, amely az én paranoid elmém szüleménye volt...Utálom ezt, hogy nincs konkrét és õszinte válasz, hanem megy a terelés és a vetítés ezerrel. Lányokkal, akik elvárják az õszinteséget valójában kurvára nem szabad annak lenni. és a neveltetésem okán is én képtelen vagyok arra, hogy hosszabb távon hazudjak, elhallgassak dolgokat és emiatt feszélyezve érezzem magam...mi a fasznak? Nem kellene játszmaként felfogni, hanem néhány kis ismerettség után el kellene dönteni, hogy most akkor megtetszettünk egymásnak vagy sem nem pedig szórakozni az ember idegeivel...
Vezetek egy külön jegyzettömböt is, ahol felvezettem eddigi csalódásaim kicsit részletesebben...strigulázom, amik nem jöttek össze:D hosszú a lista nyugi...illetve nem is annyira, mert a szánalmas életem során alig alig akadt próbálkozás is:D Egyszer kajak be fogom másolni bár nem annyira bõvített változat, mert igyekeztem röviden összefoglalni mégis én tanulságnak szánom. Bár az igaz, hogy magamat kevésbé láttam hibásnak mindegyik esetben, azért próbáltam önkritikát is gyakorolni magamra, merthát van nekem és beismerem, ha hibázom...mégis pont mindig úgy jöttek ki a dolgok, hogy konkrétan tényleg nem éreztem magam hibásnak...
Ez van igazából kezdek berendezkedni a magányos, szingli életmódra és az sem érdekel lassan már, ha egyedül döglök meg és verem a faszom a pornóra évek óta...már lassan nem izgat...esténként azért szar és vissza kell az embernek fognia magát, ugyanakkor meg lehet tanulni együttélni az effajta magánnyal "szeretet"hiánnyal
hát barátom..nem titok,hogy sok stressztõl megszabadulsz,ha másként kezeled a nõket és nem hajtasz senkire igazán csak sodródsz az árral,lazán minden erõlködés nélkül dumálgatsz és kerülöd a következményekkel járó szitukat :)
van még elég dolog az életben,ami fejfájást tud okozni rajtuk kívül is :)
Most kajak elgondolkoztam, hogy érdemes annak lenni, mert így valóban megszabadulunk mindennemû csalódástól, ami érheti az embert...
Kíváncsi leszek...valószínû kiutazom külföldre, ha az ottani lányoknak se jövök be idõvel azaz ott is várható, hogy kikosaraznak és megpróbálnak hülyére venni akkor tényleg velem és a saját eszmény rendszeremmel van a gond ill. ahogyan kezelem õket. Ha 1 éven belül sikerül ott felszednem egy angol csajt akkor viszont ezt a magyar nõk kudarcának veszem...Valóban velük lesz a probléma és talán mégse velem?
Mindenesetre elgondolkodtató az, hogy életmóddá alakítsa az ember attól függõen miféle mederbe halad az élete...
Ma már két dolgot értünk aszexualitáson, nem árt majd jelzõkkel különválasztani, ezt a két elégé eltérõ fogalmat és magatartást.
Egyik aki egy fajta frigid, a másik, aki nem vesz tevékenyen részt a szexualitásban, de nem is autoszexualitásan sem, csak azt élvezi ha jelen van, de nem a hagyományos kukoló szerepben.
Például a párja szexuális életét élvezi anélkül, hogy õ direkt szexuális magatartást folytatna.
Természetes, hogy mindennek megvan a maga helye, ideje, mértéke. Az is, hogy ez emberenként is lehet különbözõ. Ettõl még fennáll az a véleményem, hogy aki azt gondolja aszexuális, az nem találta meg a neki megfelelõ partnert, körülményt. Akadnak olyan stílusok, amiktõl sokat látott veteránként is irtózom. Ha a szex ilyenhez kapcsolódna az agyamban, simán elmenne a kedvem tõle, még akkor is ha eredetileg volt.
De a szexet nem minden nap csinálod. Nem minden órában. Enni, inni egy nap többször is kell, aludni detto, gondolkodni detto, kommunikálni illik. Ezek tényleg fõ cselekvések. Egy kapcsoalt alapja a jó szex, de ha csak e körül forog az egész, akkor mehet a levesbe mindkét fél.
Gondolom Gaboo szülei sem (ahogy az enyémék sem) "nemzettek" minden órában, minden nap.
Ha azt vallod, hogy egoista vagy, akkor a "maratoni szex"-el nem a párod iránti érzéseidet mutatod, csak az önkielégítésnek a kényelmesebb módját választod.
"Valószínûleg szex nélkül élet sem lenne." Viszont ha a populációban kis százalékban jelen van az aszexualitás az nem káros. Sõt ha belegondolunk abba, hogy a Föld túlnépesedett; illetve abba, hogy ott, ahol legnagyobb a népesség növekedése, pont ott a legnagyobb a szegénység; vagy az érzelem/értelem/öröm nélküli szexualitás és a szexuális kapcsolat útján terjedõ betegségek káros hatásait elnézve - talán még van némi haszna is.
Nem tudom mit sajnálsz rajta. Nekem volt és van családom. Egy ideig a szüleim családjának voltam a tagja, késõbb saját családot alapítottam szexszel, szerelemmel, gyerekkel. Majd jött egy válás, néhány év múlva új kapcsolat, ami több mint 20 éve tart.
Viszont ahogyan szélesedett az érdeklõdési köröm az idõk során úgy került a szex az õt megilletõ helyre. Elõtérbõl akkorra, mikor helye és ideje van. :)
"Mármint a szexuálistól. Mert attól még örülhetnek, lehetnek romantikusok, érezhetnek akár szerelmet is, de nem vágynak a szexre."
már most látom, hogy ez egy véget nem érõ történet
a szerelemnek a szenvedély a mértani közepe, a szenvedély elõzménye a vonzalom, tulajdonképpen a szenvedély és a kölcsönös vonzalom határozza meg a szerelmet, ezen két fogalom végeredménye a szexuális kapcsolat
óó dehogynem, utódja nem nagyon lesz az aszexuálisnak, ennek ellenére úgy gondolom, hogy már a hosszú ideig tartó romantikus partnere az illetõnek már már az is családtagnak tekinthetõ. Mi a hétköznapi életben a nagyon közeli szerettünket, akár embert, állatot családtagnak tekinthetünk nemde?
"Családnak nevezzük a szociológiában az olyan együtt élõ kiscsoportot, amelynek tagjait vagy házassági kapcsolat, vagy leszármazás, más szóval vérségi (kivételes esetben örökbefogadási) kapcsolat köti össze." Forrás: Andorka Rudolf: Bevezetés a szociológiába
Ergó van családja neki is. Akár szülei/testvérei/férje/felesége/örökbefogadott gyermeke révén.
"az örömtõl is, de hát nem is hiányzik nekik" Mármint a szexuálistól. Mert attól még örülhetnek, lehetnek romantikusok, érezhetnek akár szerelmet is, de nem vágynak a szexre.
"hogy alakult ki," No ezen vitatkoznak - genetikai, fejlõdéstani (ha jól emlékszem tanulmányaimból a kisgyermekkor meghatározó ilyen szempontból), szociális (rossz szexuális tapasztalatok) és egyéb tényezõk (például trend?) is befolyásolhatják.
"hogy lehetséges, hogy van ilyen egyáltalán " Statisztikailag elõfordulhatnak égimeszelõk, törpék és a többség középtermetû. Ugyanígy a populáció kis hányadában elõfordulnak aszexuálisok, meg szexmániások is.
hát nekem nem okoz akkora örömöt, amikor sikeres vagyok a munkámban, mások elismerése, az hogy segíteni tudok nekik természetesen jó érzés, a vallásom egoizmus, a hobbim és a családom az elégedettségi szintemet növeli, de nincs annál, jobb amikor egy maratoni szexszel örömet okozunk egymásnak a párommal és kifejezzük egymásnak a szeretetünket...
nekik a legkönnyebb... biztos hogy egyszerûbb az életük. nincs bennük késztetés, szóval hiányérzet sincs, viszont egy raklapnyi problémától és feszültségtõl megkímélik magukat... az örömtõl is, de hát nem is hiányzik nekik
* Hopp eggyel lentebb, clio1616v-nek ment a válasz.
"akinek nem kell a szex, az miért él?" A munkájának. A családjának. A hobbijának. A vallásának/hitének.
Csak az utóbbi 60(?) évben a világ szexuális forradalmat élt át, így mostanság a csapból is az folyik. A média azt akarja elhitetni veled, ha nem vagy szaporítószerved által vezérelt ösztönlény, a fogyasztói társadalom hûséges állatkája, akkor nem vagy trendi.
Informatika és tudomány
