Az ipar is romokban hevert, az áru- és személyszállítás meg a kereskedelem gyakorlatilag megszûnt, miközben az élõhalottak folyamatosan ostromolták a védvonalat, és persze a biztonsági zónán belül is gyakran felbukkantak. Újra talpra kellett állítanunk a népünket; ruhát, ételt, hajlékot és munkát kellett adnunk nekik, hogy ez a biztonságosnak vélt zóna ne csak az elkerülhetetlen vég elodázására legyen jó. ...

A nehézipar korszaka már véget ért, a gazdaságunk leginkább a szolgáltatásokra épült, és minden dolgozónak megvolt a maga szûkre szabott feladatköre – mindenki csakis ezen belül tevékenykedett. Ha látta volna, hogy az elsõ nyilvántartásba vételnél miféle posztokat találtunk… Mindenki „igazgató” meg „menedzser” volt, vagy „elemzõ”, „tanácsadó” vagy ilyen-olyan „szakértõ”. Értelemszerûen a háború elõtti viszonyokra voltak felkészítve, csakhogy ebben a helyzetben semmi hasznukat nem vettük. Ácsokra, kõmûvesekre, gépkezelõkre, puskamûvesekre volt szükségünk. Félreértés ne essék, volt nálunk mindegyikbõl, csak közel sem annyi, amennyi kellett volna. Az elsõ felmérésünk világosan kimutatta, hogy a civil dolgozók 65 százaléka nem rendelkezik semmilyen értékelhetõ szaktudással...

Komplett iparágat építettünk fel; százezernél is többen dolgoztak az üzemekben, ahol három mûszakban, hétvégén is folyamatosan ment a munka; az alkatrészeket és egyéb nyersanyagokat be kellett gyûjteni, aztán jött a szétszerelés, osztályozás, raktározás, végül a szállítás a partvidéki gyárakba. Néha elõfordultak kisebb akadályok, akárcsak a marhatenyésztõknél – az emberek nem szívesen adták át a Hummerjüket vagy a kapuzárási pánik közepette vásárolt olasz csodajárgányukat...

Tulajdonképpen nem is volt rossz a helyválasztás. A város egyik fele egy kis völgyben volt, nyugati dombjai mögött meg ott folyt a Hudson. A Saw Mill River sétány keresztezte a fõ védvonalunkat, és a többség éppen ezen az úton menekült a környékrõl, a holtak meg persze jöttek utánuk, tehát itt a környék adottságai miatt összeszûkült az útvonal. Jó ötlet volt odarakni minket… csak hát aznap ez volt az utolsó jó ötlet.
[Todd elõvesz egy szál „Q” márkájú, itthon gyártott cigarettát, amely negyedelt[28] dohánytartalmáról kapta a nevét.]

Csak azt nem értem, miért nem a tetõre raktak minket. Volt ott egy csomó üzlet, parkolóház, lapos tetejû magas épület. A szupermarket tetejére jó néhány embert felpakolhattak volna, onnan belátni az egész völgyet, és ott megtámadni se bírták volna a csapatot. Vagy ott volt az a kábé húszemeletes lakóház, aminek minden szintjérõl pazarul rá lehetett látni az útra. Akár minden ablakába tehettek volna egy mesterlövészt.
És ugye hova tettek minket? Hát persze, hogy a földre, homokzsákok mögé meg a lövészárokba. Egy csomó idõt elcsesztünk ezeknek a pompás lõállásoknak a kialakításával. Azt mondták, kell a fedezék. De minek? A fedezék ugye a kisebb lõfegyverek, a tüzérségi fegyverek és a légitámadás ellen véd. Csakhogy az ellenségünk rohadtul nem élt ilyen eszközökkel! Valaki azt képzelte, hogy Zack majd jól lebombáz minket, netán puskával fog lõdözni ránk? És ha az a célunk, hogy Zack megtaláljon, megint csak nem kell a fedezék, mert elbújni se akarunk! Baromság volt az egész, de egy az egyben!
Biztosra veszem, hogy ezt csak valamelyik Fuldai Faszfej találhatta ki. Tudja, az egyik olyan tábornok, akit annak idején arra képeztek ki, hogy megvédje Nyugat-Németországot Ivántól. Vaskalapos, beszari alakok… frusztrálta õket az az évekig tartó, csendes bohóckodás. Biztos, hogy FF volt a rohadék, mert bármit csináltunk, sütött róla a hidegháborús védelmi taktika. Tudtad, hogy még a tankoknak is gödröt csináltunk? Az utászok a szupermarket parkolójában robbantottak krátereket.
Voltak tankok is?

Volt ott minden, apám. Tankok, harckocsik, Humveek felszerelve ötvenkaliberes nehézgéppuskákkal meg új Vasilek aknavetõkkel. Ezeknek legalább valami hasznát is vehettük. Volt Avengerünk, ami Stinger föld-levegõ rakétákat lõtt ki. Hoztuk a csodás hídvetõ harckocsikat is – nagyon kellett ahhoz az öt centi mély csermelyhez, ami az út mentén csordogált. Jöttek az XM5-ös rádiókocsik, telepakolva radarral meg mindenféle zavarókkal… ja, és persze kaptunk egy komplett latrinát is oda, mindennek a közepébe. Máig nem értem, hogy miért. A környéken volt rendes víznyomás, minden házban le lehetett húzni a vécét. Odahordtunk egy rakás felesleges cuccot, ami csak dísznek volt jó, meg arra, hogy elállja az utat. Szinte biztos, hogy minden csak dísznek kellett.
Mert ott volt a média.

De még mennyire! Szerintem két-három egyenruhásra jutott egy tudósító.[29] Ki gyalog, ki közvetítõkocsival, a tévés helikoptereket meg se tudtam számolni… annyi volt belõlük, hogy párat simán elküldtem volna, mentsék inkább a népet Manhattanbõl… szóval, szerintem a médiának ment az egész felhajtás, hogy megmutassuk a nagy zöld gyilkológépeinket… na jó, nem volt mindegyik tökéletesen zöld… néhány járgányt elõtte hoztak vissza a sivatagból, csak hát nem ártott volna újrafesteni õket. Minden a mûsorról szólt – a jármûvek is meg mi is. Képzeld el, beöltöztettek minket MOPP-4-be[30] – gázálarc plusz tetõtõl talpig sugár- és vegyvédelmi ruha.
Lehetséges, hogy a feletteseitek azt hitték, hogy a vírus levegõben is terjed?

Ha igen, akkor miért nem terelték el onnan a tudósítókat? És ezek a „felettesek” miért nem bújtak MOPP-4-be? És akik közvetlenül a védvonal mögött voltak? Õk nem izzadtak a sima gyakorlóban, mi viszont majd megdöglöttünk a gumi- és aktívszén-réteg alatt, hogy a vastag, nehéz testpáncélt már ne is említsem. Egyáltalán melyik zseninek jutott eszébe testpáncélt adni ránk? Csak nem azért kellett, mert a sajtó szóvá tette, hogy az elõzõ háborúban nem jutott mindenkinek? Mi a bánatnak kell sisak, amikor az élõhalottakkal viaskodunk? Nekik kell, nem nekünk! Aztán ott volt a netes marháskodás, a Land Warrior integrált rendszere. Egy rakás kütyüvel kapcsolatba léphettünk egymással és a parancsnokokkal. A sisakba épített számítógépre letölthettünk térképeket, GPS-adatokat és valós idejû mûholdképet is, ami aztán a sisakképernyõn jelent meg. Így meg tudtuk határozni, éppen hol vagyunk a csatatéren, és merre bóklásznak a bajtársak vagy akár az ellenség… a gépkarabélyunkon volt egy kis kamera, és akár egymás fegyverének az adásába is belenézhettünk, hogy tudjuk, mi van a sarkon vagy mondjuk a sövényen túl. A Land Warriorral minden katona osztozott az irányítók információin, és ezeket a katonákat egy egységként lehetett vezényelni. „Netközpontú” – a képernyõ elõtt üldögélõ tisztek folyton ezt a szót hajtogatták. „Netközpontú” és „hiperháború”. Mindkettõ szépen hangzik, de szart se ér, amikor MOPP-4-ben, testpáncélban, teljes felszereléssel, a fejeden a Land Warriorral lövészárkot ásol a modernkori történelem egyik legmelegebb nyarának legmelegebb napján. Szinte hihetetlen, hogy nem estem össze, mielõtt Zack végre felbukkant.
Elõször csak szállingóztak, egy-kettõt láttunk dülöngélni az úton hagyott kocsik között. Legalább az utasokat sikerült kimenekítenünk. Na jó, ez a másik, amit jól megszerveztek. Kijelöltek egy hasonló csomópontot, és összeszedték a civileket, hurrá. De ezenkívül…
Zack belépett az elsõ zónába, ami a rakéta-sorozatvetõknek volt kitalálva. A védõruha eléggé megfogta a zajt, úgyhogy nem hallottam a kilövéseket, viszont jól láttam a célpont felé süvítõ rakétákat. Lefelé íveltek, aztán elhagyták a hüvelyüket; ekkor már látni lehetett a mûanyag farkú kis bombákat. Nagyjából akkorák, mint a kézigránát, fõleg gyalogos katonák ellen vetik be õket, de a gyengébb páncélzatú jármûveket is megrongálják. Szóval odahullottak a rémek közé és fel is robbantak, amint földet értek vagy eltaláltak egy autót. A benzintartályok minivulkánként robbantak, a repeszekhez tehát törmelékes lángoszlopok is társultak. Õszintén szólva már ettõl megõrültünk, a többiekkel együtt én is boldogan kurjongattam a mikrofonba, amikor láttam, hogy a rémek megborulnak. Azon a hét-nyolcszáz méteres útszakaszon harminc, negyven, talán ötven zombit láttunk; a repeszbombákkal ezeknek nagyjából a háromnegyedét sikerült leterítenünk.
Szóval csak a háromnegyedét.

[Todd láthatóan ideges; egy slukkra végigszívja, ami a cigarettájából maradt, aztán már nyúl is a következõért.]

Igen, és jó lett volna ezen rögtön elgondolkodnunk. A repeszek kivétel nélkül mindegyiket eltalálták, széttépték a belsõ szerveiket, úgyhogy mindenfelé belek meg húscafatok hevertek, némelyik séta közben hagyta el az alkatrészeit… de a fejlövés… mert ugye az agyat kell elpusztítani, nem a testet, úgyhogy amíg van mivel gondolkodniuk és marad egy-két végtagjuk… Szóval többen is tovább ballagtak felénk, akik meg nem bírtak állni, azok csúsztak-másztak. Hogyne, már ekkor aggódnunk kellett volna, csak hát nem értünk rá ilyesmire.
Ezután egyre többen jöttek, tucatszámra bukkantak fel az égõ autóroncsok között. Vicces, hogy Zackrõl mindig azt gondoltuk, hogy majd a legjobb ünneplõ gúnyájában mutatkozik elõttünk. A média így ábrázolta õket, fõleg az elején… öltönyös és kiskosztümös rémek… mint valami keresztmetszet az amerikai társadalomról, csak ugye hullákkal. De egyáltalán nem így néztek ki. A többség az elsõ hullámban fertõzõdött meg, szóval õket kórházi kezelés alatt vagy az otthonukban érte a halál, vagyis kórházi köntösben, pizsamában meg hálóingben bóklásztak. Melegítõs és alsógatyás zombit is láttunk, de meztelenek is voltak bõven. Láttuk a sebeiket, a beszáradt harapásnyomokat, és rögtön a hideg futkosott a hátunkon még abban a dögmeleg hacukában is.
A második rakétatámadásnak fele olyan hatása se volt, mint az elsõnek. A benzintankok már mind felrobbantak, meg aztán a sûrûbb tömegben érkezõ rémek teste felfogta a repeszeket a többiek elõl, úgyhogy a fejüket is megvédték. Ekkor még nem voltam beszarva. Persze már nem is voltam annyira magabiztos, de tudtam, hogy amint Zack lõtávolba kerül, simán végzünk vele.
Az önjáró tarackok lövéseirõl megint lemaradtam, mert nagyon felmásztak a dombra, de a lövedékek becsapódását már láttam is, hallottam is. A HE-155-ösök hüvelye ugyanúgy levált, de belül nem repeszgránát, hanem erõs robbanótöltet volt. Csakhogy ezek még annyit se ártottak nekik, mint a repeszek!
De miért?

Például azért, mert nincs léggömb effektus. Amikor az ember közelében felrobban egy bomba, a nyomástól a testében lévõ folyadék is szétdurran, mint egy léggömb. Zacknél nem történik ilyen, mert eleve kevesebb folyadék van benne, és az is sûrû, zselészerû. Nem tudom, az a lényeg, hogy nem mûködött, ahogy a HIS-effektus sem.
Mi az a HIS?

Hirtelen idegsokk, azt hiszem, így hívják. Ez a közelben robbanó töltet másik hatása, ami néha olyan erõs, hogy a belsõ szervek, az agy, sõt akár az egész berendezés leállhat, mintha Isten lekattintaná a fõkapcsolót. Talán elektromos impulzus éri a testet vagy mi. Faszom se tudja, nem vagyok én orvos.
Tehát ez a hatás is elmaradt.

Abszolúte. Szóval… ne érts félre… nem azt mondom, hogy Zack egy karcolás nélkül megúszta az egész tûzijátékot. Láttunk levegõbe repülõ, szétszakadó, szarrá robbanó testeket, még fejeket is – mozgott a szemük meg az állkapcsuk, pedig úgy szálltak a magasba, mint a pezsgõsdugó… hát ezeket is leszedtük, csak éppen nem annyit és nem olyan gyorsan, ahogy kellett volna!
A zombiáradat most már inkább valami hömpölygõ folyóra hasonlított. Megcsonkított, hörgõ hullák kúsztak-másztak át a széttrancsírozott társaikon – olyan volt az egész, mint egy lassított felvétel, de egyértelmûen felénk nyomultak.
A következõ zónában már a tankok 120-as nehézgéppuskái meg a Bradley-k golyószórói és tankelhárító rakétái támadták õket. A Humveek aknavetõvel és Mark-19-es fegyverrel szálltak be, ami olyan, mint a géppisztoly, csak éppen gránátokat lõ. A Comanche helik szerintem centikkel húztak el a fejünk felett, aztán golyószóróval, Hellfire páncéltörõvel és lézervezérlésû Hydra rakétákkal aprították a népet.
Húsdaráló volt az egész, vágóhíd, szecskázógép… a horda fölött úgy röpködtek a testrészek, mint a forgács.
Azt gondoltam, hogy ezt egyszerûen nem lehet túlélni, és egy ideig úgy is tûnt, hogy igazam van… aztán elhalt az össztûz.
Hogyhogy elhalt?

Kifulladt, alábbhagyott…
[Elhallgat, a tekintete is elkalandozik, aztán indulatosan folytatja.]

Merthogy erre senki se gondolt, senki az égadta világon! Ne is gyere nekem a költségvetési megszorításokkal meg az akadozó utánpótlással! Egy dolog hiányzott, bazmeg: a józan ész! A West Pointon diplomázott, csillagokkal teletûzdelt, plecsniktõl roskadozó vén szarzsákok közül egyik se mondta, hogy „hé, van egy csomó csilivili fegyverünk, de vajon van hozzájuk elég skuló is?”. Senkinek eszébe nem jutott utánaszámolni, hogy a tüzérségnek mennyi lõszerre van szüksége a hadmûvelethez, hány rakéta kell a sorozatvetõkbe, hány srapnellövedék a tankokba… alapvetõen olyan a cucc, mint egy óriási sörétes puska. Van benne vagy ezer wolframgolyó… persze nem érdemes minden rémre száz golyót elszórni, de akkor is ér valamit! És mindegyik Abramsben volt három ilyen lövedék! Három, érted? A negyvenes tárban! A többi meg páncéltörõ rakéta, HEAT és SABOT. Ez az uránmagvas „ezüstgolyó” átüti a tankpáncélt, de tudod, mire jó az élõhalottak ellen? Nagy büdös semmire! És tudod, milyen érzés látni, mikor a hatvantonnás tank belelõ a tömegbe, de nulla az eredménye? Három srapnel, úristen! És mi van az acélnyilas golyókkal? Manapság sokat hallani róluk. Bármilyen puskából sörétest csinálnak, de nagyon durván. Azt gondolhatnánk, hogy új találmány, pedig már Koreában is használtuk. A Hydrák és a Mark-19-esek ilyenekkel voltak megtöltve. Most képzeld el, hogy a 19-es percenként háromszázötvenet lõ, és mindegyik golyóban van mondjuk száz ilyen nyíl! Persze nem fordította volna meg az állást, de az istenit, legalább lett volna belõle elég!
Szóval a tûz alábbhagyott, de Zack csak jött… és féltünk, mindannyian féltünk, a rajparancsnokok is félve kommandíroztak, a bajtársak félve mozogtak… a belsõ hang folyamatosan sivította, hogy „úristen, úristen!”.
Mi voltunk az utolsó védelmi vonal, elhanyagolható tûzerõvel. Nekünk kellett volna lepuffantanunk azt az egy-két szerencsés rémet, akinek valamilyen csoda folytán sikerült túlélnie a nagyobb pofonokat. Szerintem úgy számoltak, hogy hármunk közül talán egynek kell lõnie, és az is elég, ha tíz lövésbõl egy talál.
De ezek ezrével jöttek, átvergõdtek a szalagkorláton, elözönlötték a mellékutcákat meg a házakat… annyian voltak, hogy a hörgésüktõl még a védõruhában is majd' megsüketültünk.
Kibiztosítottuk a fegyverünket, bemértük a célpontot, aztán jött a tûzparancs… nekem csak könnyûgéppuskám volt, azzal meg rövid, célzott sorozatokat adunk le – egy ilyen nagyjából addig tart, amíg kimondom, hogy „kurvaanyáddögöljmeg”. Az elsõ sorozat aláment, az egyik rémnek a mellkasát találtam el. Hátrazuhant, rá az aszfaltra, aztán felkelt, mintha mi sem történt volna. És ezt látni…
[A cigaretta beégett az ujjai közé, de észre sem veszi, csak ledobja és eltapossa a csikket.]

Igyekeztem minél pontosabban lõni, de közben a záróizmaimra is figyeltem. „Csak a fejét”, mondogattam magamban. „Ne essél szét, csak a fejét lõjed.” A puskám közben megállás nélkül ugatta, hogy „kurvaanyáddögöljmeg”.
Megállíthattuk volna õket, ez volt a feladat, ott a puska a kézben, más nem is kell, igaz? Hivatásos katonák és képzett mesterlövészek között vajon hogyan jutottak át a rémek? A bírálóink és a hobbitábornokok még most is ezt kérdezgetik, pedig ott se voltak. Csak nem kéne azt hinni, hogy az olyan egyszerû. Te például azt hiszed, hogy miután egész katonai pályád alatt arra tanítottak, hogy a test közepére célozz, egy csettintéssel a fejlövés bajnokává válhatsz? Vagy azt gondolod, hogy abban a kényszerzubbonyban meg a gázmaszkban olyan egyszerû tárat cserélni vagy kitisztítani a beragadt fegyvert? Azt hiszed, hogy miután a modern hadviselés minden csodája a szemed láttára mond csõdöt, és miután három hónapja élsz a Nagy Pánikban, és közben mindazt, amit valódinak hittél, elevenen felfalja egy ellenség, aminek a létezése szinte nonszensz, szóval azt hiszed, hogy akkor tud az ember józan fejjel gondolkodni, és közben nem remeg az ujja a ravaszon, bazeg?
[És megbök a jobb mutatóujjával.]

Hát jól hiszed! Mert mi akkor is elvégeztük a feladatunkat, úgyhogy Zack nagy árat fizetett minden szaros centiért! Talán ha több emberünk és több muníciónk lett volna, talán ha rendesen odafigyelhettünk volna a dolgunkra…
[Az ujját már elvette, most ökölbe szorítja a kezét.]

A Land Warrior, az a nagyon drága, nagyon modern, nagyon szétmagasztalt, nagyon netközpontú Land Warrior ott rohadjon meg, ahol van. Bõven elég volt, amit a saját szemünkkel láttunk, de a sisakképernyõn a horda teljes méretét is megcsodálhattuk. Elõttünk ezrek tolongtak, de mögöttük milliók jöttek! Mert ne feledjük, hogy a New York-i járvány áldozataival kellett leszámolnunk! Amit magunktól is láthattunk, az csak az élõhalott kígyó feje volt, de a farka a Times Square-en tekergõzött, bassza meg! Ezt kár is volt látnunk, én biztos nem akartam tudni, hogy így állunk. Az a kis belsõ hang meg egyre erõsödött: „úristen, úristen!” Aztán már nem is fejemben szólt, hanem a rádió üvöltötte. Valahányszor egy beszari faszkalap elnyávogta magát, a Land Warrior mindenfelé szétkürtölte. „Túl sokan vannak!” „Húzzunk innen a picsába!” Egy másik szakaszból valaki benyögte, hogy: „Fejbe lõttem, de nem halt meg! Ezek a fejlövéstõl se halnak meg!” Nyilván nem találta el az agyát, mert ez is elõfordul, amikor a golyó belülrõl végigszántja a koponyát… ha a marhája esetleg lenyugodott volna és használja a saját agyát, akkor talán rájön, hogy õ hibázott. A pánik jobban fertõz, mint a zombijárvány, és a csodás Land Warriornak köszönhetõen ez a vírus akadály nélkül terjedt a levegõben. „Mi van?” „Tényleg nem halnak meg?” „Ki mondta?” „Tényleg fejbe lõtted?” „Aztakurva! Halhatatlanok!” Úgyhogy mindannyian hallottuk, ahogy az információs szupersztrádán többen is lefossák a bokájukat.
„Mindenkinek kuss van!” – kiáltotta valaki. „Védvonalat tartani! Netrõl leszakadni!” – szólt egy idõsebb hang, de aztán elnyomta az üvöltés, miközben a sisakképernyõnkön kitört fogú, erõsen vérzõ száj jelent meg. A kép az egyik bajtársunktól érkezett, aki a védvonal mögött egy ház udvarára tévedt. A lakók biztosan bezártak néhány feltámadt családtagot, akik most kiszabadultak. Lehet, hogy a robbanások megrongálták az ajtót, mert a rémek hirtelen kirontottak a házból, egyenesen rá a nyomorultra. A puskáján lévõ kamera mutatta az egészet, pont úgy esett a földre. Öten voltak: egy férfi, egy nõ meg három gyerek. A földhöz szegezték; a fickó a mellkasára ugrott, a kölykök a karját fogták, próbálták átharapni a védõruhát. A nõ letépte róla a gázmaszkot, és ekkor láttuk a rémülettõl eltorzult képét. Soha nem felejtem el, hogy üvöltött, amikor a nõ leharapta az állát meg az alsó ajkát. „Mögöttünk vannak!” – kiabálta valaki. „Jönnek kifelé a házakból! Felbomlik a védvonal! Mindenhol ott vannak!” Aztán elsötétült a képernyõ, mert központilag lekapcsolták, és megint megszólalt az az idõsebb hang: „netrõl leszakadni!” Hallottuk rajta, hogy õ is nehezen uralkodik magán, és aztán le is halt a rendszer.
Biztosan eltelt egy kis idõ, miután kifújt a kommunikáció, én mégis úgy éreztem, hogy az F-35-ösök is pont akkor jelentek meg az égen. Nem láttam, hogy kioldották a bombákat, mert éppen a lövészárok mélyén lapulva átkoztam az egész hadsereget, a Jóistent és a két saját kezemet, amiért nem ástam mélyebbre. Megremegett a föld, elsötétült az ég. Törmelék hullott mindenfelé, föld, hamu és égõ vackok garmadája röpködött a levegõben. Aztán egy nagy súly vágódott a lapockáim közé. Nehéz volt és puha. Hátrafordultam, és ekkor láttam, hogy egy szétégett, füstölgõ, végtag nélküli test az, de még így is meg akart harapni! Elrúgtam magamtól és kimásztam az árokból, miután az utolsó siklóbomba is becsapódott.
A horda elõbbi helyén fekete füstfelhõ terjengett, éjféli sötétségbe burkolta az autóutat, a házakat, mindent. Halványan emlékszem, hogy a többiek is elõmerészkedtek a lövészárkokból, kinyílt a tankok és Bradley-k ajtaja, és csak néztünk bele a nagy feketeségbe. Volt ebben valami csend és nyugalom – úgy éreztem, órákig tart.
És aztán kiléptek a füstfelhõbõl, mint valami kisgyerek rémálmában! Némelyik csak füstölgött, de olyat is láttam, aki még égett… volt, amelyik két lábon, mások a zsigereiken csúszva… húszból egy ha bírt mozogni… de akkor is maradtak… atyaisten… talán néhány ezren… És mögöttük ott nyomultak a megmaradt milliók, akiket teljesen elkerült a légicsapás!
Ekkor bomlott fel a védelmi vonal. Nem tudom egyben felidézni, hogy is történt. Emlékképek villannak be: emberek szaladnak, hörgés, morgás, tudósítók. Egy nagy bajszú riporter elõkapta a mellényébõl a Berettáját, de három lángoló rém azonnal leteperte. Egy másik ürge feltépte valami közvetítõkocsi ajtaját, beszállt, kihajított egy csinos szõke riporternõt, aztán megpróbált elhajtani, de egy tank mindkettejüket szétlapította. Két tévés helikopter összeütközött, úgyhogy mi is kaptunk a repeszekbõl. Az egyik Comanche-pilóta… mit mondjak, kurva bátor volt… úgy megdöntötte a gépét, hogy a rotorral le tudja kaszálni a támadó rémeket. A forgószárnyak szépen aprították is a tömeget, amíg bele nem ütköztek egy autóba, és a heli azzal a lendülettel bevágódott a szomszédos szupermarketbe. Lövöldöztek… de mint az õrültek… Kaptam egy golyót a szegycsontomba, vagyis a páncélom középsõ lemezébe. Mintha falnak mentem volna, pedig egy helyben álltam. Rögtön seggre is ültem, alig kaptam levegõt, és közben valamelyik barom odaívelt nekem egy fénygránátot.
Fehérben úszott a világ, csengett a fülem. Nem bírtam mozdulni… több kéz is megragadott, fogdosták a karomat. Ütöttem- rúgtam mindenfelé, és közben csendben bepisáltam. Üvöltöttem, mégse hallottam a saját hangomat. Szabadulni próbáltam, rúgkapáltam, káromkodtam, jajveszékeltem… aztán kaptam egyet a pofámba. Nem ütöttek ki, de rögtön megnyugodtam. A társaim vittek. Zack nem pofozkodik. Bevonszoltak az egyik Bradley-be. Éppen azelõtt tért vissza a látásom, hogy becsapták a hátsó ajtót.

Rájönnek hogy a lakosság csak relative kis hányadát lehet megmenteni és létrehozzák Redekker terv alapján a védett zónákat.