Kellett egy kis vidámság, kis feltöltődés az elmúlt pár film és sorozat után. Ez meg mivel egy rövid kis éneklős szösszenet, pont megfelelt a célnak. Amúgy is kedvelem a musicaleket.
És bár a kor, nem mindig okoz gondot, itt az elején azért kicsikét elkezdtem aggódni. Ez a nonstop vigyorgás (mint ha Joker gázosította volna el az egész szereplő gárdát), nem csak ijesztő, de kicsit kellemetlen is. A lányoknál még hagyján, de a férfi színészeknél egyfajta "szegény gutaütött lett" képet festett. Szerencsére a nyelvtörőből spontánt kitörő táncjelenetnél már kezdtem megszokni, és élvezni. Igaz, itt már könnyű volt, mert egyre jobban rákoncentráltam az életvidám, könnyed és természetesnek látszó, szemkápráztatóan összeszinkronizált tánc mozdulatokra. Lenyűgöző amit összehoztak. A Make 'Em Laugh kedvéért meg egy külön díjat alapítanék az Oscaron.
Gene Kelly könnyedsége és sármja még engem is lenyűgözött, de igazán Debbie Reynolds pajkos kis esetlensége fogott meg (jó, végül is férfiből vagyok). Furcsa ézrés volt Carrie Fisher akkor még csak 19 éves édesanyját képernyőn látni. Ezen kívül még külön tetszett a megoldás, ahogy az először sajnálni való színésznőből (Jean Hagen) hogy csináltak "főgonoszt", valamint mulatságos volt, hogy végig, mikor elvileg őt a háttérben a film szerint szinkronizálta a Debbie-t játszó színésznő, az a hang valójában Jean Hagen igazi hangja volt.