Két hasonló, mégis nagyon különböző film került a hétvégén terítékre. Mindkettő az idős kori elmúlással, megbetegedéssel kapcsolatos, és mindkettőben egy-egy színészlegenda látható.
Ez örvend nagyobb kritikai sikernek, az Oscar nevezésekből 6ot tudhat magának. Főszerepben Olivia Colman és Antony Hopkins. Mindkét színész remek a szerepében, de Hopkins kétség kívül ebben a kategóriában tarolni fog. Remekül hozta ezt a demenciával küzdő öregembert, az egyik percben kedves vagy zavart, a másikban egy utálatos rohadék, majd a következő pillanatban egy összeroskadt kisgyerek. A film viszont elég nehéz darab, a szereplők és történések össze vannak mosva, belekényszerítve a nézőt a főszereplő helyzetébe. A karakterek ellenszenvesek vagy sajnálni valóak, feloldás pedig nincs benne egy percnyi sem.
A kevésbé hangos sikereket magáénak tudható film, és azt kell mondanom, hogy hozzám sokkal közelebb áll, jobban élveztem mint az előzőt. Mondjuk ez, azzal szemben sokkal pozitívabb, életigenlő alkotás, és bár közel sem vidám, mégis felemel a sok szenvedés közepette. Kicsit talán túl egyszerű és romantizálva van, valahogy mindenki a jó oldalát mutatja meg, mindenki előnyére változik. A legnagyobb hátránya a forgatókönyv, mert az amúgy sem túl csavaros (árva mindenkivel ellenséges utcaifiút befogad egy öreglány, blablabla és megváltozik mindkettőjük élete) történetet sem tudja rendesen előadni, konkrétan hiányzik a (blabla) közepe, ahol a két szereplő elkezd egymásra hatni. Csak az eleje és a vége van kidolgozva, mondjuk az viszont remekül. Sophia Loren, 86 évesen, bár nem kap túl aktív szerepet, azt remekül megoldja. De a mellékszereplők, és a másik főszerepet játszó fekete gyerek színész is leteszi a kötelezőt. A fényképezés gyönyörű, pedig sokszor hétköznapi utcákat és embereket látunk csak. Ha ajánlani kéne a kettő közül valamelyiket, első soron ezt ajánlanám.