A fajról az elsõ - és egyetlen - részletes leírás egy hajótörést szenvedett orvos és természetbúvár, Georg Wilhelm Steller tollából származott, aki megfigyeléseit 1751-ben közölte. A híradás nyomán a helyszínre érkezõ hajók legénysége húsáért és zsírjáért gátlástalanul öldöste a tengeri teheneket. Steller leírása után mindössze 27 évvel az utolsó példányt is megszigonyozták, ezzel mindörökre eltüntetve a fajt a Földrõl. A tengeri tehén a Parancsnok-szigetek körüli sekély, hideg vizek lakója volt. Hossza meghaladta a hét métert. Az erõsen hullámzó tengerben a szikláktól és a jégtábláktól három centiméter vastag bõre és 20 centiméteres zsírréteg védte, egyben jó hõszigetelést is biztosítva. A nagy mennyiségû zsír felhajtóereje miatt az állat valószínûleg nem volt képes mélyre merülni (bár ezt némiképp ellensúlyozták a rendkívül nehéz, tömör csontok), és a felszín közelében található moszatokat fogyasztotta. Mivel fogai nem voltak, táplálékát az állkapcsok mélyen barázdált szarulemezeivel õrölte meg.