Lekopogom, nincs önbizalomhiányom és tájparaszt sem vagyok.
Tehát nem napjaink tömegbetegségeiben szenvedek.
Lehet, hogy furán hangzik, de túl lassú vagyok a kapcsolatok kialakításában. Nemtõl függetlenül (nyilván fiúkkal csak barátság). Nem is próbálom a kettõt szétválasztani. Igaz, merõben eltérõ dolgok, de a homokszem ugyanott került a gépezetbe:
15 éves tinédzser lennék. Ilyenkor tomboljuk ki magunkat egy egész életre. Pörögnek egy események, sodor az ár, ismerõs?
Viszont én ebbõl kimaradni látszom, lassan építek ki komolyabb kapcsolatokat.
Jelenleg is alakul valami, már több mint egy éve. Nyilvánvaló, hogy szeretjük egymást, mégsem haladunk. Rengeteg idõt töltünk együtt, még csók sem volt. Nem egy félreértelmezett fiú-lány barátságról van szó!
Tudom, hogy nekem kellene lépnem, fõleg, mivel a lány is hasonló cipõben jár.
De egyszerûen nem megy, egy belsõ erõ nem enged egyrõl kettõre. Jelen állásban halálomig ellennék vele ezen a szinten. Valahogy úgy érzem magam, mint az Ox doktor ötleté-ben (Verne).
De én 15 éves vagyok, jól tudom mivel jár ez. Sajnos azt is tudom, épp mirõl maradok le. Mivel a napokban ütött fel a vágy a fejemben: pöröghetnék.
De nem tudok hogy kezdjek neki, egyszerûen idegen ez a világ, ahová vágyom.
De én VÁGYOM!
Jelenleg úgymond teljes biztonságban érezhetem magam. Lassan járj, tovább élsz...DE NEM MOST! EZ NEM AZ A KOR! Pörögni akarok: hagynám a biztosat a bizonytalanért. Megélnék jót-rosszat, örömet-bánatot. Tehát élnék!
Nem akarom elmulasztani ezt a kort.
Lépnem kell, ez biztos. De merre? Hogyan, ha nem tudok lépni?
Tudom nem egyszerû kérdés, nem is bízom a jó válaszban, igazából. Valahogy lehetetlennek tûnik a változás. A lehetetlen meg vonz (kit nem?).