A Világegyetem jövõbeli sorsára ma két elmélet, két variáció létezik. Az egyik az ún. hõhalál elmélete, mely a termodinamika második fõtételére vezethetõ vissza. Ez kimondja, hogy egy zárt rendszerben a folyamatok mindig úgy mennek végbe, hogy azalatt az entrópia növekszik és a természetben minden folyamat a kisebb valószínuségi állapotból a nagyobb valószínûségi állapot felé tart. Amennyiben az Univerzumban nincsen elegendõ anyag, amely akkora gravitációt tud kifejteni, hogy a tágulás egy kozmikus összehúzódásba alakuljon át, a tér tágulása során a hõ egyenletesen fog eloszlani a Világegyetemben. Amennyiben elfogadjuk a Hawking-sugárzás létét, még a fekete lyukak is szétterülhetnek. Az Univerzum így örökké tágulásra ítéltetett, egyre hígabb és hígabb "részecskelevessé" válik. Akkora lesz a tér, hogy az elemi részecskék fényévenként lesznek csak megtalálhatóak. Az ilyen típusú Világegyetemet nevezzük nyílt Világegyetemnek. Azonban létezik egy másik lehetõség is: az ún. zárt Világegyetem. Ennek az elméletnek a lényege röviden abból áll, hogy a Világegyetemben elegendõ anyag áll rendelkezésre a tágulás megfékezésére, a gravitáció gyõzedelmeskedik minden más természeti erõ fölött. Az elsõ lehetõség sem tár elénk valami szívmelengetõ jövõt, ám ha lehet, az utóbbi elmélet még a hõhalálon is túltesz.
Ha a Nagy Reccs elmélete helytálló, akkor a távoli jövõben nagyjából a következõ folyamat fog lejátszódni: az Univerzum Õsrobbanás óta tartó tágulása fokozatosan lassul, rövid idõre látszólag nyugalmi állapotba kerül, majd egyre gyorsabb és gyorsabb összehúzódásba kezd. A folyamatot talán legjobban egy feldobott kõ viselkedéséhez lehet hasonlítani. Hangsúlyozzuk: a tágulási maximum elérésének ideje egyáltalán nem mindegy. Bármikor is következzék be mához viszonyítva a fordulópont, az biztos, hogy Univerzumunk ugyanannyi idõ elteltével megint ugyanakkora lesz, mint most. Látványa azonban erõsen különbözni fog a ma megfigyelhetõ állapottól. Még ha csak százmilliárd év telik is el a két állapot között, akkor is sokkal kevesebb lesz a fényes csillag, és sokkal nagyobb számban lesznek képviselve a fekete lyukak, a különbözõ törpecsillagok. Ráadásul ennek következtében a lakható bolygók is igen ritkák lesznek.
Hogyan szerezhetnénk tudomást az összehúzódás elindulásáról? Az egyik módszer az, hogy a távoli galaxisok vöröseltolódását vizsgáljuk meg. Sajnálatos módon azonban az a tény, hogy a fény csak évmilliárdok alatt tudja a Világegyetemet átszelni, azt jelenti, hogy az összehúzódást csak jóval a tényleges megkezdõdése után vehetjük észre. Létezik még egy módszer; a kozmikus háttérsugárzás hõmérséklete lassú növekedésének megfigyelése. Amint elkezdõdik az összehúzódás, a sugárzás hõmérséklete növekedni fog. Mai értéke körülbelül 3 Kelvin. Százmilliárd év múlva 1 Kelvin-re le fog hûlni. Amennyiben akkor kezdõdik el az összehúzódás, ugyanannyi idõ múlva ismét 3 Kelvin lesz.
Mire a Világegyetem ismételten eléri mai méretét, az összehúzódás sebessége már meglehetõsen naggyá válik: 3,5 milliárd évente felezõdik a tér mérete.
A számunkra igazán nagy gondok csak ezután 10 milliárd évvel lesznek. A földszerû bolygók addigra már csak igen nehezen tudnak megszabadulni fölös hõjüktõl, ugyanis a háttérsugárzás értéke addigra meghaladja majd a 300 K-t. Negyvenmillió évvel késõbb a sugárzás hõmérséklete eléri a Föld mai átlaghõmérsékletét. Minden, valaha lakható bolygó lakhatatlan lesz, a hõmérséklet-növekedés és az összehúzódás pedig gyorsabb. A még létezõ galaxisok felismerhetetlenné válnak, mert anyaguk összeütközik. A Világegyetem, a végsõ pillanat felé közeledve, egyre inkább közeledik az Õsrobbanást megelõzõ állapotához. Voltaképpen a Nagy Reccs nem más, mint egy megfordított Õsrobbanás. A csillagok lassan megsemmisülnek, mert a háttérsugárzás olyannyira magas lesz, hogy nem képesek többé hõt kisugározni a környezetbe, és emiatt felrobbannak. A teret plazma tölti ki. Már csak a kompakt égitestek, a fekete lyukak és neutroncsillagok létezhetnek, de már ezek sem sokáig. A hõmérséklet egyre magasabb, eléri a több milliárd fokot. A Világegyetem összes anyaga egy pár fényév nagyságú területen zsúfolódik össze. A hõmérséklet végül oly magas lesz, hogy még az atommagok is darabjaikra hullanak. Ekkorra már - a fekete lyukakon kívül - minden képzõdmény elemi részecskék nagyon sûrû levesében egyesül. Már csak másodpercek vannak hátra. Még a protonok és neutronok is kvarkokra esnek szét, ám a fekete lyukak konok makacssággal még mindig tartják magukat.
A végsõ katasztrófáig már csak milliomod másodpercek vannak hátra. Most már a fekete lyukak is egyesülni kezdenek egymással, habár a belsejük már alig különbözik a rajtuk kívül esõ világtól. Végül a gravitáció, a négy alapvetõ természeti erõ közül a leggyengébbik, gyõzedelmeskedik. Minden egy végsõ tér-idõ szingularitásban egyesül.
A Nagy Reccs mindennek a végét jelenti. Az idõnek, a térnek, a sok milliárd éves civilizációknak, a csillagoknak; mindennek vége. Megkérdezni, hogy mi lesz ezután, éppoly értelmetlenség, mint megkérdezni, mi volt az Õsrobbanás elõtt. Minden az Õsrobbanással vette kezdetét, minden a Nagy Reccsel ér véget. Ilyen egyszerû a dolog.
Felvetõdik azonban egy kérdés, miként az örökké táguló Világegyetemmel kapcsolatban is felmerült a probléma: milyenek az élet lehetõségei egy zárt Univerzumban? Lehetséges-e örökké élni egy véges idejû Világegyetemben? Bár nem tudjuk, mire lesznek utódaink képesek a gyakorlatban, elvben ez is lehetséges volna.
Ebben az esetben nem az energia hiánya, hanem annak túlzott bõsége okoz problémákat. Mint azt már láttuk, hogy egy egyén szubjektív idõérzete az információfeldolgozás sebességétõl függ. Egy olyan lény számára, aki a termodinamikai folyamatokat egymilliárd fokon hasznosítja, a Világegyetem pillanatok alatt történõ összeomlása hosszú ideig tartana. Amint nõ a Világegyetem hõmérséklete, úgy növekszik ezzel párhuzamosan az információ feldolgozásának üteme is. Matematikailag tehát végtelen hosszú idõre nyújthatók az utolsó pillanatok.
A probléma csak az, hogy a fény sebessége mindig változatlan marad. A határsebesség nagyobb semmiképpen sem lehet. Ebbõl az következik, hogy az utolsó másodpercben csak egy fénymásodperc nagyságú területen jöhet létre kommunikáció. Ez a méretbeli korlátozottság a szuperagy állapotait is korlátok közé szorítja, ami azt jelenti, hogy ahogyan egyre kisebb lesz a tér, úgy lesz majd egyre kevesebb állapota az agynak, ennélfogva pedig a gondolatai ismétlõdni fognak. Mit ér akkor egy végtelenül hosszú élet, ha nincs az élõlénynek végtelen különbözõ gondolata? Nem sokat.
Azonban ennek a korlátnak a kikerülésére is van mód. Amennyiben a Világegyetem összehúzódása során nem homogén szerkezetû, aminek nagy a valószínûsége, akkor oszcillációk léphetnek fel. Ez azt jelentené, a modell alapos matematikai vizsgálata alapján, hogy az összehúzódás sebessége az eltérõ irányokban különbözõ lenne. Az oszcillációk következtében folyamatosan változik az az irány, melyben a legnagyobb az összeomlás sebessége. Ezek az oszcillációk egyre bonyolultabbak és bonyolultabbak lesznek.
John Barrow és Frank Tipler, két kozmológus arra a következtetésre jutott, hogy e meglehetõsen bonyolult oszcillációk következtében az eseményhorizont nem egyszerre tûnik el minden irányban. Így a tér minden tartománya kapcsolatban maradhatna egymással. Ha a szuperlények elég gyorsan gondolkodnak, és idõben meg tudják változtatni a kommunikáció irányát, akkor maguk az oszcillációk tudnák a gondolkodás fenntartásához szükséges energiát biztosítani. Úgy tûnik, hogy a Nagy Reccset megelõzõ véges idõtartam alatt végtelen számú oszcilláció következik be. Ez azt jelenti, hogy a mi kis szuperlényünknek végtelen, ráadásul különbözõ gondolata lehet. Szubjektív idõérzete tehát végtelen lenne. A szellemi világ tehát függetlenné válhat az anyagi világtól.
A fenti, igen merész spekulációk sajnos olyan fizikai modelleken alapulnak, amelyek akár teljesen irreálisak is lehetnek. Ezen modellek ráadásul elhanyagolják a kvantumfizikai hatásokat is, melyek pedig igen fontosak lehetnek az összeomlás utolsó szakaszában.
Lehet, hogy egyszer majd képesek leszünk arra, hogy saját magunk dönthessünk: el akarunk pusztulni, vagy örökké akarunk élni. Paul Davies, az University of Adelaide professzora azonban az "örök élet" kifejezés helyett inkább az "örök halál"-t használja szívesebben.