Egy kicsit bõvebben arról, mi is a hüvely nélküli lõszer értelme.
Ehez viszont vissza kell menni a II. Világháborúig. Mind a nyugati, mind a keleti fronton egyértelmûvé vált, hogy milyen elõnyei lennének egy olyan sorozatlövõ fegyvernek, amely a géppisztoly és puska közötti ûrt töltené be. A német STG-44 (STurmGewehr-44 - de nevezték MP-44-nek is) volt az elsõ, amely végülis az elsõ (magyar nyelvben) Gépkarabélynak nevezett fegyver. Elég könnyû volt ahoz, hogy ne jelentsen komoly megterhelést a cipelése, erõsebb volt, mint az akkori géppisztolyok és sorozatlövés közben a visszarugó erõ nem volt olyan nagy, hogy a katona ne tudta volna kellõen kontrolálni. Ehez viszont egy, a pisztoly és a puskalõszer közötti lõszertipusra volt szükség, a 7,62mm-es Kurz lõszerre (amely a Szovjet 7,62x39 alapja is egyben).
Az STG-44
Keleten a háború után az AK-47 indult hóditó útjára, amely az STG-44 egyenesági leszármazottja, csak éppen a német precizitást megbolondította Kalasnyikov az orosz "egyszerû, megbízható, olcsó" elvel, így az STG-44-nél egy minden téren jobb fegyvert tervezve.
Nyugaton kicsit zûrösebb volt a helyzet. A frissiben alakult NATO elsõ kihívása nem is annyira a Szovjetúnio volt, mint inkább a saját tagjai közötti együttmûködés. A II. VH-ban az amerikai és brit csapatok különbözõ fegyvereket és lõszereket használtak. Logisztikai szempontból ez nem volt túl kedvezõ, mivel más-más alkatrészeket és lõszereket kellett biztosítani, ami jelentõsen bonyolította az ellátást. Ideális esetben az azonos oldalon harcolók ugyanolyan fegyverrel küzdenek, amely ugyanolyan lõszert használ - így hihetettlenül legyeszerûsödne az ellátás, mivel teljesen mindegy, hogy milyen országból jöttek, milyen egységbe tartoznak, bármely közelben lévõ raktárban lesz olyan fegyver, alkatrész és lõszer, ami a csapatoknak kell. Ez lett volna a NATO szabványosítási elv lényege. Ám az elvek mit sem érnek megfelelõ hozzáállás nélkül. Az USA szorgalmazta egy egységes gépfegyver rendszeresítését, arra a megállapításra alapozva, miszerint a II. VH-ban 40000, kézifegyverekbõl leadott lövésre jutott egy találat. Hiába volt a kezükben az STG-44, és a tervezõcsapat nagy része, egyszerûen elvették e fegyver továbbfejlesztését, ahogy az angolok javaslatát egy kisebb ûrméretû lõszer bevezetésére is. Az USA tüzön-vizen keresztülvitte a .308 Winchester puskalõszer rendszeresítését, még akkor is, amikor minden észérve egy köztes lõszerért kiáltott, a .308 azonban gyõzött és 7,62x51 jelzéssel mind a mai napig a NATO egyik fontos puskalõszere. A problémák a közös fegyver terén kezdõdtek, az amerikaiak az M1 Garand továbbfejlesztett változatát, az M14-et eröltették, míg a Belgák kifejlesztették az FN FAL-t, amelyet az európai tagországok jobbnak találtak. Tény, hogy az M14 sorozatlövésre szinte alkalmatlan volt, egyes lövés esetén viszont igen pontos volt - kissé módosított változatát a mai napig használják mesterlövészfegyverként, M21 néven. Az FN FAL is csak korlátozottan volt alkalmas sorozatlövésre, mert a puskalõszer egyszerûen túl erõs visszarugást produkált, és alig lehetett a célon tartani a fegyvert. A nyugat-németek az FN FAL-t nem kaphatták meg, mivel a Belgák azt visszatartották (az emlékek még élénken éltek ugye...), így az STG tervezõgárdájból néhányan a Spanyol CETME vállalatnál készítették el a saját verziójukat a 7,62x51mm-es lõszerre - ez lett a G3, amely a Spanyol, majd a Német seregben jelent meg.
Már ekkor voltak kisérletek arra, hogy leváltsák a hagyományos, egybeszerelt lõszert egy hüvely nélküli változatra, ugyanis rájöttek, hogy a sorozatlövés lõszerepocsékló, mivel az elsõ két-három lövés után a csõ már annyira elmozdul a visszarugás miatt a célról, hogy esély sincs a találatra. Ezen elgondolás szülte a rögzített sorozatott, ami végülis egy olyan sorozatlövés, amely a 3. lövés után leáll, és újabb tûzkiváltás csak az elsütõbillentyú elõreengedésével és újra meghúzásával érhetõ el - közben pedig a katona ösztönösen újra célra tarthat, javítva a találat esélyét. Ezzel azonban csak az volt a gond, hogy az átlag gépfegyverek tûzgyorsaság 600-700 lövés/perc, és amire a 3. lövedék elhagyja a csõtorkolatott, az elsõ lövés visszarugási ereje már bõven realizálódott, és a csõ elmozdul a célról. A megoldás az lenne, hogy a fegyver tûzgyorsaságát kellene annyira megemeleni, hogy a 3. lövedék még az elött hagyja el a csövet, mielött az elsõ lövés reakcióereje realizálódik a fegyvertartó katonán és ezáltal a fegyveren. Ehez olyan 2000 lövés/perc tûzgyorsaságot kellene elérni, amely a hagyományos megoldásokkal nem, vagy csak nagyon nehezen, kompromisszumokkal érhetõ el.
A megoldás a lövés folyamatának gyorsítása lehet. A lövés alaphelyzetben a következõ fázisokból áll: Töltés-Reteszelés (a csõfar lezárása)-Elsütés-Kireteszelés-Ûrités. A legtöbb automata fegyveren a töltés/reteszelés és a kireteszelés/ûrités egy folyamatban megy végbe. Ebbõl igazából csak az ûrítést lehet kivenni, mégpedig úgy, hogy a fegyver elsütése után nem marad olyan anyag, amit el kellene távolítani. Erre két módszer ismeretes jelenleg, mindkettõ lényege, hogy a töltényûrbe csak a lövedék és a hajtóanyag kerül:
I.: Hüvely nélküli fegyver: A lövedék egy olyan meghajtótöltetbe van beleszerelve, amelynek külseje elég kemény ahoz, hogy ellenálljon a külsõ behatásoknak. Elsütéskor a meghajtótöltet maradéktalanul elég. Elsütéséhez vagy elektromos gyújtást használnának, vagy olyan csappantyúval szerelik a lõszert, amely vagy elég, vagy azh elsütés után, a töltési fázisban könnyen eltávolítható.
II.: Folyékony hajtóanyagú fegyver: Egyenlõre csak kisérleti szintig jutott megoldás, a lényeg az, hogy a lövedéket betöltik a csõfarba, a töltényûrbe egy folyékony meghajtótöltett töltenek, és ezt elektromosan meggyújták. Ezzel a megoldással az a baj, hogy a lövedéket és a hajtóanyagot külön-külön kell bejutattni, és ez elég bonyolult.
A kézi lõfegyverek terén a Vietnami háború hozta meg a változás szelét, és az 5,56x45-ös NATO lõszert. Az Európai tagországok továbbra is inkább a saját gyártású fegyverek mellett döntöttek (FN FNC, FAMAS, L85, stb.), kivéve Németországot, ahol úgy vélték, hogy a G3 leváltása nem idõszerû. A válasz keleten sem váratott sokat magára, és létrehozta a Szovjetúnió az AK-74 családot és hozzá az 5.45x39mm-es lõszert.
Németországban úgy gondolták, hogy a jelenlegi kézifegyverek elérték technikai képességeik határát, és új megoldások felé kell fordulni - Mindezt még a 60-as évek végén. A HK feladata volt egy, a G3-nál sokkal jobb hatásfokú fegyver megtervezése és kivitelezése. 1970-ben a következõ kritériumokat támasztották a fegyverrel kapcsolatban:
Max. hossza: Kevesebb, mint 75cm
Max. tömege 100 lõszerrel: Kevesebb, mint 4.5kg
Egy tárban lévõ lõszerek száma: Legalább 50db
Nagy találati pontosság 3.-as rövid sorozat alkalmazásakor
A program lényege az, hogy olyan fegyver szülessen, amelyel nehéz harci körülmények között, erõs stresszhelyzetben lévõ katona is igen jó teljesítményt érhet el. A HK két utat kezdett vizsgálni:
"Sörétespuska-elv": Sok lövedék egyszerre való kilövése. Hátránya, hogy nagy a visszarugás, kicsi a hatótávolság, és nagy a lõszerfogyasztás. (A STEYR cég a 80-as években ezen az elven készítette el az ACR jelû kisérleti fegyverét)
"Sorozattûz-elv": Nagyon rövid idõ alatt adott számú lövedék kilövése.
A HK a második változaton kezdett el dolgozni, ehez viszont minimum 2000 lövés/perc tûzgyorsaságra lenne szükség, amit viszont hüveélynélküli fegyverrel lehet reálisan elérni. A G11 program azonban nem csupán (sõt, inkább egyálltalán) nem a HK érdeme, hanem az általa, valamint a Dynamite Nobel (lõszer) és a Hensoldt (távcsõ) által alkotott GHGS konzorcium terméke.
A mûködési elv lényege, hogy egy hengeres test, benne a tölténûrrel a zárszerkezet, amely két állást vehet fel (függõleges és vizszintes), függõleges állásban fentrõl töltik be a lõszert, miközben alul kipotyoghatnak az esetleges maradékok, illetve eltávolítható a lõszer besült lõszernél. A zár vizszintes pozicióba fordul ezután, és megtörténik az elsütés, majd ismét függõleges poziciót vesz fel.
A G11 hüvely nélküli lõszert tüzelõ fegyver mûködési elve.
A fõ gond a lõszer volt, ugyanis ilyesmivel nem nagyon volt akkor még tapasztalat, a Dynamite Nobel-nek nem kis nehézséget okozott a megfelelõ megoldás kikisérletezése.
Az egyik elsõ proto-lõszer. Látható, hogy a meghajtótöltet egyszerû, préselt lõpor.
Ez a megoldás nem vált be, mivel a lõpor túl érzékeny volt a behatásokra és a hõmérsékletre.
Balra az egyik vég-közeli változat, illetve a végleges, DM11 jelõ lõszer, teljesen bujtatott lövedékkel.
A fegyver tûzváltója három állású volt, Biztosított, Rögzitett 3.-as Sorozat (2000 lövés/perc) és Sorozat (460 lövés/perc). A fegyver tetjén egy nagyítás nélküli célzótávcsõ volt, amelyel 300m-ig a tesztek szerint igen jól teljesített a fegyver. Elsõ változatain 50-es tár volt még, de aztán a végleges, 4,73x33mm-es lõszer megjelenése után 45db-os tárakat használtak. A G11K2-nél a betöltött tár mindkét oldalán egy-egy tartaléktárnak volrt kiképzett hely.
A G11 elsõ prototipusa
A G11 elég nehezen jutott el a végsõ változatba, csaknem 20 év volt a fejlesztése, és mikor végre elkészült, az egyesülni készülõ Német állam már nem tartott igényt rá, mivel egyfelõl megszünt a közvetlen fenyegetettség, másfelõl a pénzre égetõ szükség volt az egyesülés miatt.