Beültek az Apostolokba. A kiváló fizikus egy pohár vermutra vágyott, Szilágyinak sörre volt gusztusa. Aztán mégis másképp alakultak a dolgok. Persze, a kiváló fizikus megmaradt a vermutjánál, mert a tudomány nem fér össze szeszélyes rögtönzésekkel, kósza ötletekkel; Szilágyi viszont, ez a haspók, ha ételt látott maga elõtt, nem ismert megállást.
Elõbb csak öt pogácsát evett, álmodozva, oda se figyelve. Aztán észrevett egy tálcán egy diókrémtortát. A torta után még egy sört ivott, s közben felötlött benne — ami pedig elég valószínûtlenül hangzott —, hogy hátha van a konyhán marinírozott ponty. Ettõl, mondta, miután megeddegélte a pontyot, õ már úgyszólván jóllakott. Rendelt ugyan még egy húslevest finommetélttel és egy adag lencsét, némi füstölt hússal a tetején, de azt már csak majszolta, szemelgette. Utána nem evett semmit a világon; otthon, mondta, várja a meleg vacsora. Fizessünk, mondta a kiváló fizikusnak, mert a mama olyan, mint egy óramû, s ha õ csak öt percet késik a vacsoránál, már lesi a csengõt, ideges.
Amit evett s ivott, Szilágyi mondta be a fizetõpincérnek; öt évre visszamenõen minden falat ételre emlékezett. A pincér, miután összeadta a számokat, letett egy cédulát az asztal sarkára. És azt mondta:
A nagy fizikus már a zsebébe nyúlt volna, de útközben hirtelen megáll a keze.
— Nem akarom önt megbántani — mondta, egy mentegetõzõ mosollyal. — De azt hiszem, ez csak tizenegy-tíz.
A pincér gyorsan eltüntette a cédulát, el is pirult egy kicsit, s egy új számolócédulán újra összeszámlálta a számoszlopot. Aztán ránézett a nagy fizikusra, és így szólt:
A kiváló fizikus persze oda se nézett. Kellett is õneki papír, ceruza! Naprendszerek, tejutak, kozmoszok úsztak az agyvelejében, de éppen ezért, szerényen és halkan, csak annyit mondott, hogy véleménye szerint a kedves fõúr összeadása téves. A helyes végösszeg: tizenegy-tíz… És hozzátette, az õ finom mosolyával:
— Bocsásson meg, hogy vitatkozom. Én Albert Einstein vagyok.
A fõpincér rámeredt.
— Istenem — mondta, alig hallhatóan. Ó, hogy õ erre nem jött rá magától! Hiszen ez egy világhírû, jellegzetes arc! Hajlongva elhátrált a szomszéd asztalhoz, reszketõ kézzel meghegyezte a ceruzát, aztán elõvett egy nagyobb papirost, és szépen, kalligrafikusan újra egymás alá írta a számokat. Összeadta. Újra összeadta. Harmadszor is összeadta. Homlokát verejték lepte el. Aztán fölkelt, és rogyadozó térdekkel elment a sörözõ hátsó részébe. Odahívott még egy pincért és Fröhlich urat, a sörözõ tulajdonosát. Hatalmas kockákra osztott ívpapirosokat hoztak, és külön-külön elvégezték az összeadásokat. Utána összehajoltak, susogtak.
— Mélyen tisztelt professzor úr — lépett oda Fröhlich úr. — Meg se merem mondani, ami a szívemet nyomja. A mi gyarló képességeink szerint a számla végösszege tizenegy-húsz. Ne tekintsék ezt részünkrõl kicsinyességnek, mi akkor lennénk a legboldogabbak, ha fizetés nélkül vendégül láthatnánk egy ilyen világnagyságot… A mi fõpincérünk azonban harminc éve mûködik a pályán, és mellesleg négygyermekes családapa. Õ ebbõl a tít fillérbõl presztízskérdést csinál.
Einstein professzor megértõen bólintott. Egy szempillantásra behunyta a szemét, gondolatban végigfutott a számsoron, a vermuttól kezdve a lencsefõzelékig. Aztán sóhajtott.
— Kedves barátaim — mondta. — Úgy ülök itt, mint egykor Galilei az egyházi bíróság elõtt. De mit tehetnék? A tudomány nem ismer presztízskérdést, és én — bár nincsenek gyermekeim — ugyanúgy szégyellném a tévedésemet, mint az igen tisztelt fõpincér úr az övét… Vagyis, ezt a vitás kérdést el kell dönteni.
Fröhlich úr bólintott.
— A sörözõ személyzetének is ez a véleménye.
— Talán az itt a baj — folytatta tûnõdését a kiváló fizikus —, hogy mindnyájan túl vagyunk terhelve számokkal, és a feladat kicsi nekünk… Nincs véletlenül egy ember a közelben, aki nem végzett egyetemet, nem érettségizett, és épp csak hogy el tud végezni egy összeadást? Ilyen apró vitát csak törpék dönthetnek el.
És minõ szerencse! Van az Apostoloknál egy süketnéma csapos. Odahívták. Leültették. A vermuttól a lencsefõzelékig elébe tették a számoszlopot. Szuszogott. Nyögött. Sóhajtozott. Izzadt. Húsz percig tartott, amíg elvégezte az összeadást. Átadta az eredményt Fröhlich úrnak.
Fröhlich úr nem szólt semmit. Egy pillantást vetett az eredményre, s átadta az elsõ fizetõpincérnek, aki továbbította a másodiknak, aki némán letette a nagy fizikus elé.
Albert Einstein felállt, leszámolta a pénzt, bõséges borravalóval megtetézve. És így szólt, a világ legszerényebb mosolyával:
— Uraim! Albert Einstein tévedett. Isten velük.
A személyzet sorfalat állt, és mélyen meghajolt a modern fizika úttörõje elõtt. Némán kisétáltak az étterembõl. Kint az utcán Albert Einstein — aki már nem mosolygott, sõt, nagyon gondterhelt arcot vágott — megkérdezte Szilágyitól:
— Mi a véleményed errõl a dologról, barátom?
— Nekem haza kell sietnem vacsorázni — mondta Szilágyi. — De azt hiszem, ezen a világon nem lehet segíteni.