Most a N.G.-ot lesem, ahol az egyik krokodilvadász ökoripacs az amazóniai dzsungel mocsarába gázolva elsuttogja, mennyire szerencsések vagyunk, hogy lencsevégre kaphatjuk a megfogyatkozott feketekajmán-állomány egy ifjú képviselõjét, majd a mondat végén ráveti magát a kevésbé szerencsés állatra.
Nem tévézem, nincs is tévém. Ez persze hazugság. Gyerekkoromban megkaptam én is a zombidózist, így néha, mint egy morfiumtolvaj, besettenkedem valamelyik családtag távirányítója mögé. Legtöbb helyen, nálunk is, a csatornák sajátos sorrendbe, tematikus csokrokba szedve laknak a programgombok alatt (csatorna – a legtöbb tényleg az…). Itt: közszolgálat; kereskedelmi; mjúzik stb. Ilyen blokkot képez a Spektrum, Discovery, National Geographic és még egy-két ilyes alkotta pakk. Ezeket szoktam volt, de egyre ritkábban. Most a N.G.-ot lesem, ahol az egyik krokodilvadász ökoripacs az amazóniai dzsungel mocsarába gázolva elsuttogja, mennyire szerencsések vagyunk, hogy lencsevégre kaphatjuk a megfogyatkozott feketekajmán-állomány egy ifjú képviselõjét, majd a mondat végén ráveti magát a kevésbé szerencsés állatra. Nem teccik: kikapcs, mégse nyugszom meg. Már a színvonalasabb természetfilmektõl is gyomorrontásom van, de ez... Pedig a Tüskevártól Attenbourogh sorozataiig végiggubbasztottam minden ilyet (olyat). Meg vagyok róla gyõzõdve, hogy az otthon és az iskolában tarisznyált értékrendek mellett ezek a filmek jelentették a kortárs környezetkultúra – ha beszélhetünk ilyenrõl - legerõsebb bástyáját. Amikor pedig beköszöntött a kábelparadicsom, fent nevezett bugyraival, úgy éreztem magam, mint az iszákos, akit sörbe akarnak fojtani. Most sincs másképp, de már fuldoklom. „Istenem, és? Kikapcs, átkapcs, be-se-kapcs, az’tán nem fáj! Ráadásul pont rájuk dobálod a kavicsot, mikor tudod jól, mekkora szüksége van az utolsó pitypangnak is a marketingre!?” – jön csuklóból az ellenvetés, de éppen errõl van szó. Adva van egy össznépi érdeklõdési felület, amit ezek a csatornák 99%-ban lefednek. Úgy vélem, ezt jobban ki lehetne használni. Persze, kinek mi a jó…
Az ilyen kajmáncirkusz népszerûsítõ hatását nehezen vitathatjuk, de alig hiszem, hogy a balkáni medvetáncoltatók mûködése túl sok barnamackót mentett meg. Nem is volt cél, de nem is feltételezte senki, hogy ott természeti kincsek bemutatása folyik. Az ilyen (N.G. stb.) kvázi-tárlatvezetés viszont azt az érzést kelti az emberben, hogy a tárlatvezetõ egyúttal morcos teremõre is a bemutatott mûtárgyaknak, így azok felõl kár aggódni, jó kezekbe kerültek. Hisz’ naponta megcsodálhatom az utolsó 200 szibériai tigris valamelyikét, Amazóniát vagy épp a barázdás bálnát! Ha pedig így van, akkor azoknak a helyükön kell lenniük, ugye? Pszeudofrankó.
Felhozhatjuk mellettük az adók egyfajta napirend-megállapító hatását, azaz amíg látom az Amazóniáról készült felvételeket, azok esztétikai értéke nyomot hagy bennem (csak remélhetem, hogy mindenkivel így van), jó érzéssel tölt el, sõt a nagy közös örökség (territórium) részének érezve felháborodom, ha kiforgatnak belõle. Foglalkozom a dologgal. Ugyanakkor a felháborodás a negatív, így a nem vágyott érzések egyike (spinozai szomorú), tehát az én reklámbevételre, képernyõ elé ragasztásomra hajazó igénypincérem - N.G. stb. - meg fog óvni a valós/tartós megrázkódtatástól, miszerint valakik épp szétcseszik a fejemre szállt csodabolygót (azt meg pláne nem állítja, hogy ez a valakik én vagyok). Helyette felszolgálja nekem az édent. Tisztelet a kivételnek!
Másfelõl eszembe jutnak Monet barátai, a kultúrrapli, amikor az emberek a „Gundelig álltak sorban”, hogy majd némi money leperkálása után bizonyára átszellemülten adhassák át magukat az impresszióknak. Mindeközben kevesen tudták volna, pl. El Greco képeit hol keressék. Persze, mert az ráér. Mert ott van, ahol szokott. Úgy az emeleten jobbra, mint Amazónia a húgom tévéjén, a 11,12,13-ason: N.G. stb. Hírérték – „Monet!” - nuku (ami nem üt el a megszokottól, az más néven terepszínû bla-bla-bla). Így történhet, hogy a „fajkihalás” vagy „Amazónia” szó khaki zselévé laposodott: említésükre motoros etikettmozdulattal gondterhelt arcot vágunk, neadjisten az unalomtól, majd továbbballagunk, mint mikor számunkra ismeretlenek halálos betegségérõl kell hallanunk.
Ha mégsem fásulunk bele gombnyomásra látni az erdõt, közepén a kódoltan harmóniaszerû, kellemes hatást kiváltó képeket találjuk, mint árucikket. Csak úgy ömlik ránk a feldolgozhatatlan szépség – mása: plágium. Mindeközben a plagizált világ csodái örökre eltûnnek. Ezt elmagyarázni a kép, ezen a szinten, „képtelen”. Nagyipar. Túl sok az egymástól független benyomás, akárcsak a kutyafutta Monet esetében, ráadásul itt az ábrázolt dolog adott, kevéssé alakítható, legtöbbször csak önmagával azonos. (Igaz, mint már leszögeztük, nem is megõrzésre szervezõdött intézményrõl beszélünk.)
Hasonlítsuk össze egy Kafka portrét hordozó jpeg méretét egy txt-vel, ahová valamelyik novelláját gépeltük. Az elõbbi bitügyileg több információt tartalmaz, mégse jutna eszébe senkinek Kafkát az õt ábrázoló képekrõl megismerni. Talán csak a kép készítõjét. Ha viszont egy írói ambíciókkal dicsekedõ pornósztár versciklusai vs. portfoliója közti mérleget állítunk föl, nem kérdéses, merre billen. Kafkát olvasni lehet élmény/kötelezõ/presztízs – kinek hogy, mindenesetre motiválva vagyunk valamiféle munkára a gyarapodás érdekében, míg egy pornófilm megtekintése kevesebb erõfeszítéssel jár, bizonyos tekintetben. Érteni, feldolgozni, beépíteni legalábbis nem kell, így talán világnézetünkön sem alkalmaz nagyobb módosítást. És hogy mi miként is tekintünk Amazóniára? Jusson eszünkbe a kajmán, hátán a kéjesen lihegõ ripaccsal. Mondjuk úgy: Kafka képregényben.
A képeknek csak aláfestésül szolgáló szöveg „mozaikszerû, sehova se tapadó” ismereteket szolgáltat, ugyanakkor hangvétele megerõsíti az értékekért aggódó tárlatvezetõ sztereotípiáját. Ez a hangnem, az etikett részévé válva, mára elengedhetetlen. Kulturális érdeme a kapucsengõ Für Elise-ével megegyezõ, bármit is mond. Furcsa, pavlovi zöldvacsora, ahol (vész)csengõszó nélkül már nem is ízlik az étel: a természeti értékek - saját pusztításunk okozta – ritkasága vokális fûszerként szolgál a látványon lakomázó szemgolyónak. Sajnos ezt a hipervitaminózist pont az amúgy rétjáró vénával huzagolt réteg nyeli, hisz õk a célcsoport. A mozgósító hatás legfeljebb egy intellektuális önkielégítésben merül ki. Teszem azt, partneremnek megvillantom a Spektrum tegnap esti mûsorában látottakat-hallottakat: Monet-sorban állva, körülöttünk a Városliget; környezet - kultúra a (sárga) négyzeten.
Mielõtt magamra zárom a mondanivalót, még leszögezném: tudom, nem az õ kezükben van a balta nyele, ez nyilvánvaló - sokkal inkább a miénkben. A kulturális vonatkozás magában meg öncélú és erõltetett ahhoz, hogy mint említettem, éppen ezeket a mûsorokat érje kritika (a „N.G. és kollégái”-nak felróható hézagok ellenére Kafka velünk marad, szerencsére a sorok mögött, és pornósztárok sem írnak verseket). Továbbmegyek: ezek a mûsorok éppen popularitásuknál fogva a leghatékonyabb eszközök között szerepelhetnének egy kevésbé szürkülõ világ megteremtésében. Vadonpótló élménygyári minõségük az, ami ijesztõ, és egyben visszás is. Szükséges rossz, hiszen egy olyan igényt csillapítanak, amilyet mint városlakók, csak nehezen tudnánk kielégíteni, ha pedig mégis megpróbálnánk, az katasztrofális hatással lenne a még létezõ értékekre. Probléma pedig ott van, ahol ezek a hadba fogható igények - és lekötésük - valami nagy lefolyóba ürülnek. A szemlélõdés gyönyörétõl kábultan nem ismerjük fel a különbséget, hogy míg Kafka, Monet és a pornó egy-egy bennünk, általunk létezõ jelentés-információ, aminek lényege sokszorosítható, elõvehetõ, eltehetõ, felejthetõ, sõt leírni alig merem, de talán mással pótolható - addig a N.G. modellje, a sokszínû Élet, nagyon is halandó.