Hogy én is mondjak valami okosat, szerintem ezen a ponton van a hiba:
"Fontos a jó döntés, nem szeretnék besülni"
Ez a fontos, nekem túlértékelt fontosként jön át, amivel - ha tényleg így van - az a gond, hogy akadályozó, gáncsoskodó, bénító hatást fejt ki.
Annyira fontos a szitu, hogy annyira tutira akarnál menni, hogy a tökéletes nyertes eljárást keresed, ami nem létezik, és amit el nem érhetsz.
Ezen felül amiben az embernek nincs gyakorlata abban bénázik, és a dolgok elején hibákat vét, s sokszor fel is sül.
Az izgalomtól és akarástól odafigyelni sem tud, de önfeledt szabad spontán sem tud lenni.
És most jön a neheze, vagy a lehetetlene: el kell fogadd, hogy amikor a kockát elveted, a legjobb tudásod szerint elveted, akkor az végül úgy fog esni, ahogy esik. Jól-rosszul-katasztrofálisan. S akárhogy essék is, a dobás eredményébõl igyekezned kell a lehetõ legtöbbet s legjobbat kihozni. Az is lehet, hogy semmit sem lehet belõle kihozni.
Benne van, hogy fel fogsz sülni. De ezt vállalni kell. Az ügyetlenséget, esetlenséget, önbizalomhiányt aktív kísérletezéssel és próbálkozással fel kell számolni.
Ilyenkor tudni kell nem leragadni, és újra dobni. Akár feszesen, akár lazán, akár unottan, akár reményvesztetten. Dobni kell, dobni, dobni doni...