"A városi ember amúgy is sokkal parasztabbul vezet, mint a vidéki, kisebb az ingerküszöbe, tolerancia szinte nuku" Így viszont inkább öngyilkos merénylõnek nevezném, mint gépjármûvezetõnek.
A "mazsola" - kezdõ gépjármûvezetõ - megpróbál életben maradni egy számára új helyzetben, amely elég jelentõs veszélyforrást képvisel - könnyen az életébe kerülhet, de egy kisebb hiba is öt-hatszámjegyû kiadásokat jelent. Ez a tény elrettenti, és túlzott óvatosságra készteti, átdobja a ló túlsó oldalára. Ha egy tapasztalt, magát autóvezetésre alkalmas személynek tartó embert ez annyira felidegesít, hogy hagyja elszabadulni az indulatait, az viszont már nem a mazsola baja! Ha egy gépjármûvezetõt elragadnak az indulatai, nem ura önmagának, hogy lenne ura a gépjármûnek?
Érdekes módon a gyalogos közlekedésben nem láttam még olyat, hogy egy ékleterõs fiatalember jó nagyot rúg az elõtte tipegõ nagymamin, vagy járni tanuló kisgyermeken.
Ha a pszichológiai oldalát nézzük, az autóvezetésnek igazából három szakaszát különböztetjük meg.
Kezdõ - ismerkedik a közlekedés ritmusával, általában a KRESZ minden pontját betartja, de elég lassú, sokat hibázik, bátortalan, túl óvatos. (legyen a jele a négyzet)
Haladó - Ilyenkor a legveszélyesebb az ember, ugyanis már nem kezdõ, és azt hiszi, tud vezetni. Lazábban kezeli a KRESZt, lendületesebben vezet, nem tart fel másokat, viszont hirtelen veszélyhelyzetekkel nem tud mit kezdeni, és elég könnyen befolyásolható külsõ ingerek hatására.
Profi - már tudja a KRESZrõl, hogy nem szentírás, hanem útmutatás. Ismereteit átültette a gyakorlatba, és egy-egy szituációban az adott helyzetnek megfelelõen reagál. Tudatában van annak, hogy nem kell bizonyítania semmit, képes lemondani az elsõbbségrõl, beengedni másokat, az agreszivitás sem jellemzõ rá.
(Van még egy negyedik, a kiöregedett, amikor a bácsi a csillagig sem lát el a merci elején. Ez már nem ide tartozik...)