Petri György: Hogy elérjek a napsütötte sávig
Szokványos nyári éjszakának indult.
Sétáltam kocsmáról kocsmára.
Talán éppen a Nylonban ittam,
a HÉV-végállomás mellett, a Margit hídnál
(vagy azt akkor már lebontották?). Nem tudom,
lehet, hogy a Boráros téren.
Ezek a séták mindig
reggelig vagy épp két napig tartottak,
és akárhová vezettek.
Mindenesetre, valahol ültem, ittam.
(Akkor még akármit - kostolódó ifjúság.)
Még nem olvastam a kocsmákban,
nem, nem, még nem temetkeztem
könyvbe-újságba, nem fixíroztam az asztal lapját.
Még nem idegesített fel, ha szóltak hozzám.
"Fizetsz valamit?" kérdezte egy dohánykarcos
nõi hang a hátam mögül. Fiatal hang volt.
"Kérjél" - mondtam felé fordulva. Ötven
körüli nõ állt rézsút mögöttem. Letapadt,
koszmós, egykor világosbarna haj;
beroskadt íny, cserepes ajkak, vérágas
kötõhártya, aquamarin szemek[*],
megsárgult, fehér muszálas pulóver,
barna nadrág, szemétben talált fehér strandcipõ.
Kevertet kért és sört, pikolót. Ízlését nem vitattam.
"Eljövök egy huszasért" - mondta. Ezen meglepõdtem.
Az ár - árnak - képtelenül alacsony volt (már akkor is).
Ismertem a Rákóczi téri kurzust. Húsz forint az nem ár.
Másrészt a nõ nem állta volna meg a helyét
a Rákóczi téren, sõt semmilyen téren.
Az lett volna a logikus, hogy ha akar valamit, õ fizet.
De sokkal többet. Márpedig akart. "Gyere,
akarom" - mondta -, "nagyon szeretnék."
Soha nõt nõiességében megbántani nem tudtam
(hacsak nem kifejezetten ez volt a célom).
No de hogy... Mentem; úgy éreztem: muszáj.
Hiszen uzött voltam és zavaros,
mint a fölkavart iszap akkoriban, és
csak ezekben az "Eszpresszókban", "Büfékben"
érezhettem némi álfölényt
a nélkülözés és hajléktalanság valódi nyomorultjai között.
Sokáig vonszolt egy hosszú utcán, hozzám bújt.
Ez kínos volt, de szerves része a törlesztésnek.
Átöleltem,
egy pincében kötöttünk ki, nagyon sok lépcsõt
mehettünk lefelé valami nem tudni honnan
derengésfélében.
Az ágy. Befilcesedett vatelindarabokból összekotort alom.
Nem vetkõzött, csak megoldotta, lejjebb tolta magárol a nadrágját.
"Így szoktam meg, ha bokor alatt dugok"
- mondta közvetlenül. Nem volt ellenemre,
magam is csak a legszükségesebb mértékben,
meg a zakómat dobtam le - inkább legyen koszos, mint gyurött.
"Csókolj meg." Hát igen, ez elkerülhetetlen.
Avas szájszaga volt, ajka pikkelyes, nyelve,
szájpadlása száraz, mintha egy üres szardíniásdobozban
kotorászna a nyelvem - mindjárt fölvérzi az éles perem.
Rettegtem, hogy menten a szájába hányok,
ettõl viszont röhöghetnékem támadt,
ömlöttek durva bõrére a könnyeim, amíg
ura lettem a perisztaltikának. A lába köze
szuk, száraz. Alig tágul, alig se nedvesedik.
"Várjál" - mondta, és belevájt ujjaival
egy megkezdett margarinba, magába maszírozta,
aztán még egy adagot.
"ENNI is fog még ebbõl?"
"Meg tudom mosni valahol magam?" - kérdeztem késõbb.
Egy csõcsonkra mutatott. A víz kilövellt, merõ
lucsok lett a nadrágom, mintha behugyoztam volna.
"Ez is hozzátartozik" - mormoltam. Egy ötvenesem
volt még. A fejét rázta: "Mondtam, hogy egy
huszas, és ez nem az ára. Én akartam, a huszas
meg egyszeruen kell." "Akkor adj vissza" - mondtam -,
"értsd meg, nincs huszasom." "Hülye vagy"
- mondta - "ha vissza tudnék adni ötvenbõl,
nem kéne a huszasod" - mondta logikusan.
És a következõ pillanatban elaludt nyitott szájjal.
Vállat vontam. ("ha ilyen büszke vagy"),
zsebre gyurtem az ötvenest, megtaláltam a zakóm,
és botorkáltam fel a lépcsõn.
Hogy elérjek a napsütötte sávig,
hol drapp ruhám, fehér ingem világít,
csorba lépcsõkön föl a tisztaságig,
oda, hol szél zúg, fehér tajték sistereg,
komoran feloldoz, közömbösen fenyeget,
émelygés lépcsei, fogyni nem akaró mínusz-emeletek,
nyári hajnal, kilencszázhatvanegy.
[*]Hülyeség. Aquamarin szemed neked van.
A nõnek? Mit tudom én.
Mint gálicos kádban a víz?
Csak akarok valamit ajándékozni annak a szerencsétlen párának,
mondjuk a szemed színet, meg egy ritka szót,
hogy ne legyen olyan undorítóan elesett,
magam pedig legyek valamivel megérthetõbb.
[avagy lendítsünk kicsit a topikon vol.2. - meddõ próbálkozás]
Informatika és tudomány
