írtam
Adott a nap, a perc is adott.
Nincs más hátra, most elõtte vagyok
egy problémának, mi elõttem áll,
Ha megvan az akarat, nincs akadály.
No de, hogy lehet, hogy mégsem találom?
Látnom kéne azt amit nem kéne látnom?
Egy láthatatlan falat mi eltakarja végleg
az akarat érzetét, s pihenésre késztet?
De hogy is tudnám lerombolni hiszen bennem van,
Egy csipetnyi én, egy kicsi önmagam.
Fáj, hisz mindannak ellenére részem,
hogy mindig is a magam ellenének véltem
Engemet táplál, közben én táplálom õt,
És megismétlõdik, mi mindig azelõtt.
Hátráztat, míg végül a végén félreáll,
S mit maga után hagyott: egy nagyobb akadály,
egy dolog minek léte szóba sem jött volna,
most mégis õmiatta fogok elszenvedni sorba
csomó kisebb dolgot amelyet õ maga szült,
Most mindegyik megnõtt és a lelkemre ült.
Pedig hányszor ûztem én már el õket rólam,
Ámde ami szól, az most ugyanaz a szólam
mely eredete régen ködbe veszett mára,
S amit maga után hagy annak mindig nagy az ára
Ennyi erõm maradt.. még befejezem végleg, mit
Eredetileg elkezdtem, és ha végigérek,
A befejezett munka után áldom a napot,
Hogy végre megint kicsit lustálkodhatok...