Ne keverjük össze az (õs)kereszténységet (napkereszténységet, pogánykereszténységet, stb.) a krisztianizmussal, fõleg ne a pálvallással (katolicizmussal)! Elõbbit a természettel való együttélés magasszintû képességével, az életigenléssel rokoníthatjuk, míg utóbbi a sivatagi viszonyok sivárságát, kietlenségét tükrözi, s legfõbb hatalmát az eleve bûnös ember félelem-generálásából meríti. Hívõnek nevezhetjük-e az olyan vallás talán kényszerû követõit, mely leöli, halálra kínozza, de minimum kiközösíti a magát nem-hívõnek vallót? A szemita népek a transzcendens istennek való totális alávetettségre alapozzák világképüket, s hová máshová sorolhatnánk a pálvallást is, mint a szemita vallások "szentháromságába", úgymint zsidó, iszlám, pálvallás. Elõbbi kettõ istene -mégha névazonosságot nem is vélünk felfedezni- az, akivel Ábrám szerzõdést köt, s ne találgassunk, a pálvallás istene ugyanez az "isten", Jehova-Jahve-Allah, kinek vér szerinti fia, avagy õ maga személyesen Jehoshuah-Jézus.
"Forgassátok fel mindazokat a helyeket, ahol a magas hegyeken, a halmokon, vagy valamely lombos fa alatt isteneiket tisztelték azok a nemzetek amelyeket meghódítottatok. Szórjátok szét oltáraikat, törjétek össze oszlopaikat, égessétek fel tûzzel berkeiket..." (Mózes V. 12. 23.)
Szent Márton Galliában vagy Szent Bonifác (franciául "együgyû alak") Germániában mindenekelõtt "favágóként" (életfa, égigérõ fa) jeleskedett. Életrajzíróik ájtatosan feljegyzik, hogy ott, ahol a fejsze éle kicsorbult a szakrális fák kérgén, a szentek szava késõbb csodákat mûvelt.