A nomád népeknek van saját territóriumuk, van vagyonuk, fel is halmozzák azt. Saját területhatáraikon belül -gyakran más népek területeinek átfedésével- hol itt, hol ott ütik fel táborukat. Az állataik jelentik a vagyont, gazdagságot, ahogy a megélhetést is, ez a vagyon lábon velük megy. Minél több az állat, annál több embert képes eltartani, annál több ember kell az õrzéshez, tereléshez. Több feleség is kell, mert nem idegent, hanem gyermeket, majd belõlük munkaképes fiatalt akar a család. Ezekbõl pedig késõbb egész törzset, majd nemzetet, akik kiterjesztik területük határait, ha túlnépesedik birtokuk.
Nem így a vándornépek, a terület-nélküliek. Azok létszámához képest eltörpül állataik száma, s nem is abban, hanem kis méretû, de értékes tárgyakban halmozzák fel értékeiket, mint az arany, drágakövek, pénz, vagy az azt pótló eszközök. Ezek nem önfenntartó népek, ügyeskedéssel, rablással tartják fenn magukat, s ha "forró a talaj", továbbállnak, legtöbbször a letelepedettek értékeivel. A sok, fõleg a fiatal állat zavarná õket a szabad mozgásban, menekülésben. A kirabolt kergetõk pedig el is vehetnék azokat fizetség gyanánt. A generációkon át tartó vándorlás, menekülés alakította ki ezen népek esetében az állandósult rettegést, a mindig félelemben élés, az üldözöttség érzését, melyet a mai napig nem képesek levetkõzni, génjeikbe ivódott az.
A helyhez kötött gazdálkodók ugyan halmozhatnak fel javakat, de nem az állatok, hanem a növénytermesztés miatt lettek helyfüggõk. S mint ilyen népek, mindig útban vannak másoknak, folyamatosan széthordják, sarcolják készleteiket, tehát rejtegetniük kell azokat, s nekik maguknak is el kell bújniuk sokszor. Mit halmozhatnak fel õk? Nem kincseket... vetõmagot, tartósított élelmiszert, stb.
Az állattartók lehetnek jó katonák, bírják az éjjeli fennlétet, nincsenek röghöz kötve. A földmûves, éjjel alszik, hajnalban kel. Ha eljön az aratás, a szüret, hazaszökik a csatatérrõl, hogy családja megélhetését biztosítsa.
Káin, az elsõszülött, a földmûves áldozott az istennek, de az nem fogadta el az áldozatát, amely egyébként Káin munkájának gyümölcse, annak legjava volt.
Az az isten véráldozatra várt, s ezért nyerte el tetszését Ábel, az állattartó ajándéka, mely egy élõlény szenvedését, vérét, lelkét jelentette egy értelmetlen gyilkosság által. (ugyanis az isten nem ette meg a húst) Tehát az ember úgy ölt még alig élt állatot, hogy nem volt szüksége ételre, mondhatni úri passzióból egy feltételezett, nem evilági lény számára, míg testvére az érés legszebb teljében lévõ, s már másnap a túlérés, a romlás útjára lépõ gyümölcsöt, terményt ajánlott szelíd figyelemmel.
Melyikük volt hát a szelídebb, a lojálisabb, a jövõt szem elõtt tartó? A gyilkolni bármikor kész Ábel? Vagy a gyilkost megállító testvért, ki e kéjjel-ölõt ölte le fivérét vesztve ezzel, hogy egy halállal száz életet mentsen? Ha Ábel életben marad, még ma is embert áldoznánk talán... így nem volt elterjedt szokás, de a zsidó vérvád még ma is dívik titkon.