Igen, én is így vagyok vele. Bár nyilván nem lehetek benne biztos, de körülnézek, és azt látom, hogy sok általam leértékelt ember több örömet él meg az életben, mint én. Ilyenkor általában eljutok ahhoz a kérdéshez, hogy "ha nekem még eszem is van, akkor hogy a picsába van az, hogy folyamatosan pofára esek?". Úgy a magánéletben, mint a munkában.
Aztán rájövök, hogy amit én csinálok, az egyfajta szélmalomharc: túl sokat teszek be, tervezek, megbízok emberekben, olyasmit várok el valakitõl, ami számára nem reális, mivel nem képes megérteni, vagy éppen csak -a látszat ellenére- nem tesz bele annyit egy párkapcsolatba, amennyit én elvárnék, ha már egyszer a szemembe néz, és elhiteti velem, hogy így meg úgy. És nem állok több lábon, pedig kéne. A legtöbb ember taktikázik, és nem a végletekig kiélezett helyzetekben hoz meg fontos döntéseket. És ezek a döntések talán éppen azért nem is igazán fontosak, mert nincs igazi tétjük. Én viszont ennek pont az ellenkezõje vagyok. Nekem marad a fekete vagy a fehér. Illetve csak voltam.
Úgy érzem, ha a boldogság elérése a célom, nekem is hozzájuk hasonlóvá kell válnom. Nem egyszerûvé, hanem egyszerûen több lábon kell állnom, taktikáznom kell. Aztán majd reménykedhetek, hogy a sors nem hoz össze egy olyan valakivel a jövõben, amilyen most én vagyok. Egészen idáig pont egy ilyen lányt kerestem. Mától már nem.