Az anya szenvedélyesen játszott: Chopin „polonéz-fantáziáját” játszották. Mintha minden megmozdult volna a szobában. Apa és fia is megérezték a terem sarkában, a karosszékben, az udvarias és türelmes várakozásban, hogy a két testben, az anya és Konrád testében történik most valami. Mintha a zene lázadása felemelte volna a bútorokat, mintha a súlyos selyemfüggönyöket meglobogtatná egy erõ az ablak mögött, mintha minden, amit az emberi szívek eltemettek, ami kocsonyás és avas, élni kezdene, mintha minden ember szívében lappangana egy halálos ütem, amely az élet egy pillanatában végzetes erõvel kezd dobogni. Megértették az udvarias hallgatók, hogy a zene veszélyes. De õk ketten, az anya és Konrád, a zongoránál nem törõdtek többé e veszéllyel. A „polonéz-fantázia” csak ürügy volt, hogy elszabaduljanak az erõk a világban, melyek megmozgatnak és felrobbantanak mindent, amit az emberi rend olyan gondosan rejteget. Oly merev testtel ültek a zongora elõtt, kiegyenesedve, megfeszített és kissé hátrahajtott felsõtesttel, mintha a zene láthatatlan, mondabeli paripák tüzes fogatát röpítené, s a világ fölötti szélviharban és rohanásban õk ketten tartják, merev testtel és kemény kezekkel, az elszabadult erõk gyeplõit. Aztán, egyetlen hangütéssel, elhallgattak. Az esti nap egy sugara behullott a szárnyas ablakon, a fénycsóvában aranypor keringett, mintha a zene messze iramodott mennyei fogatának táltosai után porzana az égi út, mely a semmibe és a pusztulásba vezet...
A testõr, nagyon figyelmesen, kissé elõrehajolva bámulta fia barátját, mintha most látná elõször. Este, mikor egyedül maradt a dohányzóban fiával, ezt mondta neki: