Hát az irányt már leírtam, de elfelejtettem, hogy Haydn 73. szimfóniája (La Chasse) volt ténylegesen az elsõ, ami igazán megtalált. Akkor éreztem úgy, bocs a "nagyon eredeti" képért, hogy a "tüzét", az igazi esszenciáját meg tudtam fogni, át tudtam érezni. Addig mindig az volt, hogy 2-3 hallgatás után abbahagytam, mert nem tudott tartósan lekötni. Most pedig már egy ideje szinte csak klasszikust hallgatok. Ami tetszik benne az az egész másképpen felépülõ struktúra. A könnyûzene "dalban" íródik és kapsz egy "obvious", könnyen kiszámítható verse1-bridge-chorus-bridge-verse2- stb-stb. felépítést, aztán öröm van. Komolyban viszont nincs ilyen, hanem inkább motívumokra épül a dolog, amit (nekem) nehezebb elsõre befogadni - nyilván, mert kisgyermekként nem komolyzenében nevelkedtem. Valahol pedig azt érzem, hogy a komolyzene sokkal mélyebben képes "megmutatni" dolgokat és sokkal több lehetõség is van benne - ez alatt azt értem, hogy még egyszer sem hallottam ugyanazt korstíluson belül sem. Vannak egyértelmû jegyek, de míg egy popszámban minden 3. szinte ugyanaz és minden 2. ugyanarról szól, itt ezek a számok sokkal nagyobbak, ha egyáltalán vannak. És valahol õszintébb is, tisztább úton "talál be". Ami még lenyûgöz, az a szólamok általános kidolgozottsága - könnyûzenében is találhatunk úgymond szólamokat, de azok iszonyat primitívek és repetitívek a komolyzenéhez képest. Pl. Sztravinszkij Tavaszi áldozatának elsõ tétele alatt annyira apró, kis nüanszok vannak, amiket elsõ hallgatásra nem is hall meg az ember, de mikor meghallja, akkor leesik az álla.
Hirtelen ennyi jutott eszembe, bocs, hogy kicsit zavaros. :) Amúgy találtam egy idézetet a nagy kedvenc Shostakovichtól, amit nagyon magaménak érzek:
"Music is a means capable of expressing dark dramatism and pure rapture, suffering and ecstasy, fiery and cold fury, melancholy and wild merriment – and the subtlest nuances and interplay of these feelings which words are powerless to express and which are unattainable in painting and sculpture."
Informatika és tudomány
