Nagyjából az, ha a kiindulóponthoz fordulnak vissza. Egy patthelyzetet feloldó béke, ahol nem semmisítik meg a legyőzöttet, mivel nem lett volna ilyen mértékű nyertes, nem generált volna egy újabb világháborút.
Egy nem kifejezetten turbómagyar portálról:
A brit oldal tisztában volt vele, hogy a zsidó közösségek háborús szerepvállalása kulcsfontosságú lehet, hiszen támogatásuk pontosan azt a plusz erőforrást jelenti, amelyen a pengeélen táncoló európai konfliktus eldőlhet. Oroszországban a zsidóság egyre inkább a háborúellenes bolsevik mozgalom felé sodródott, míg a német és nemzetközi diaszpóra morális és anyagi támogatásáért küzdő Vilmos császár – aki 1898-ban még kevélyen elutasította Herzlt – késznek tűnt a török kormányt is engedményre bírni, ha azzal pénzt szerez a kimerülőben lévő hadserege számára.
A világégés paradox módon 1917-re olyan helyzetbe hozta a korábban közömbös nagyhatalmakat, hogy az addigi bezárt ajtók hirtelen szélesre tárultak a cionista vezetők előtt. Ezen lépett be a Weizmann vezette zsidó küldöttség, akik júliusban megfogalmazták a leendő Balfour-nyilatkozat első változatát. (...)
Weizmann – mint akkoriban minden cionista – egyszerre őrlődött saját népe és a nagyhatalmak közönye között, így kénytelen volt mindkét oldal irányában blöffölni. A honfitársai felé a Brit Birodalom támogatásával „marketingelt”, az angol kormánynak pedig az amerikai és európai zsidóság hálás tömegeit ajánlotta fel az „üzletért” cserébe. Csak akkor nyerhettek, ha a nyilatkozat megszületik.
India alkirálya az arab lobbi hálójában
Ennek másik ellenlábasa az arrogáns és végletekig arabbarát Lord Curzon volt, aki Montaguhoz hasonlóan szintén Indiában tevékenykedett mint a brit korona alkirálya. A gyarmati politikában szerzett rutinja szempontjából értelmezhetetlen volt, hogy miért a Szentföld nyolcvanezer álmodozó zsidó telepesének kell kedvezni, amikor pragmatikusan több millió arabpárti hívet szerezhetnének azzal, ha a kabinet ajtót mutatna a cionistáknak. A politikus emellett emlékeztette a kormányt arra, hogy az arabokat egyszer már átverték azzal, hogy a számukra fönntartott Szíriát odadobták Franciaországnak, vagyis most inkább a zsidókat illene „becsapni”, és a másik oldalt „simogatni” az optimális külpolitikai egyensúly érdekében.
Agresszív ellenállása azonban megroppant, amikor júliusban befutottak az első hírek a cári hadsereg drámai összeomlásáról a keleti fronton. Az amortizálódott sereg nyolc nap alatt 240 kilométert hátrált, az ellentámadásra való utasítást pedig a katonák megtagadták. A helyzet elkeserítő volt. A lövészárokban, valamint a hátországban szenvedő zsidóság (az orosz néppel együtt) már annyira utálta a vérontást, hogy az angol kabinet – Curzon és Montagu aggályai ellenére – úgy látta, sürgős gesztusra van szükségük, hogy megmentsék a rohamosan kihunyó harci szellemet. Félő volt, hogy ha a megroppant birodalom kapitulál, akkor az ott állomásozó 33 német hadosztály mind rázúdul a nyugati frontra, és áttörve a szövetséges vonalakat, Párizst elérve eldönti a háborút. A megrettent angol vezetés számára a csökkenő katonai morál megfordítása mellett az Egyesült Államok élő és hadianyag forrásainak mozgósítása is egyre sürgetőbbé vált. A különböző érdekek között szlalomozó Weizmann így októberre – a hadi pánikban – megkapta a zöld lámpát: az angol kormány kész volt támogatni a zsidó otthon megteremtését.link
Tehát lényegében itt is azt írják, hogy a zsidóság lobbierejében bíztak az antant hatalmak, hogy ebben az ügyben nekik kedvezve, érdekelté tegyék őket az Antant győzelmében.