Nem kicsit vártam már, hogy véget érjen az õszi szenvedés.
A nehézkes szezonkezdetrõl már írtam (5 meccs után 0-4-1). Ezt követõen gyorsan megszereztük elsõ 2 gyõzelmünket és már-már reménykedtem, hogy idén tényleg nagyot alkothatunk. De nem. Legalábbis egyenlõre. A sok iksz miatt mit sem ér a hazai veretlenség (4-4-0), fõleg annak tudatában, hogy idegenben nem sikerült még gyõzni (0-4-5).
A gyengélkedésben erõsen közrejátszott, hogy november elején lecsapott ránk egy kis sérüléshullám. Szerencsére "csak" 4 játékost kellett nélkülözni, de közülük mindenki alapember. A viszonylag megszokottnak mondott középpályát igen erõsen fel kellett bolygatni.
Talán nem meglepõ, hogy sokkal jobb tavaszt kell produkálni. A vezetõség és a szurkolók elégedettek, én viszont nem annyira. Pozitívumként õsszel csak azt tudtam elkönyvelni, hogy a gyengébb formája miatt az egyik játékosom 2 meccset pihent, majd a következõ 8 találkozón 6 gólt lõve hátán vitte a csapatot. Az utolsó fordulóra aztán eljött a pillanat, hogy a sérülésekrõl már csak múlt idõben beszéljünk. Remélem a télen se lesz komoly hiányzó. Lehet, hogy a januári barátságos meccseken kipróbálom a korábban Finnországban már bevált 4-3-1-2-es felállás. A keret megfelelõ rá és 2 támadóval talán veszélyesebbek leszünk.
Informatika és tudomány
