Na hja. Valószínűleg csak "öregszem" és "régen minden jobb volt", de legszívesebben talán az első egynéhány évad tematikáját nézném a SupNattal mind a mai napig, nagyjából a Constantine effekt-lehetőségeivel vegyítve. Ezt így, ahogy van, köszönném, és - ahogy a vicc mondja - már csak egy cigit kérnék.
Külön probléma, hogy amint valami dráma vagy érdemileg, nem csak szüzsé-szinten át-, és mélyebbre ívelő szálat kapnánk a sztoriba, azt egy-három részen belül azonnal ki is nyírják a p*csába. Ugye, a karakterek lassan már nem számonkövethető halálai, Dean megszállottsága (ami számomra színészi oldalról egy kiemelkedően élvezetes részlet volt), az angyalcsaj sztorija, de Castiel duracellproblémáit is láthatóan akkor rángatják rapszodikusan elő a seggükből, amikor épp már végképp nem tudnak jobbat... ehhez képest a néhai sárgaszemű csávónak - aki ma már labdába sem rúgna valószínűleg - még érezhető súlya, fenyegető jelenléte volt, vagy mondjuk a kedves apuka halála is egy tényleges fordulópont volt.
Valószínűleg nyugodtan elkönyvelhető ostobaságnak, amit most írok, de ezzel az angyalos, feltámadós, felületes marhasággal már túlságosan elemelkedett a földtől, a saját atmoszféráján belüli "hihetőségtől" a sorozat, ami valahol nagyobb baj, mint a puszta monotonitás. Talán már régebben is írtam a topikban, hogy azt (is) szerettem meg a sorozatban anno, hogy hiába "supernatural", alapvetően egy - bár roppant jól képzett, de - halandó, hétköznapi, a normális életvitellel vívódó srácok mennek bele a darálóba lényegében a néző helyett és a nézőért, és tényleg gebaszt érzel, amikor az egyikük egy szörny miatt haldoklani kezd.
Ezzel szemben, hogy most miről, milyen keretekkel szól az egész, az egyre kevésbé világos, de az biztos, hogy amiről szólni akar, ahhoz baromira nincs elég CGI...