Én rohadtul egoista vagyok, és szinte teljesen eltávolodtam mindenkitõl, mert annyira másnak éreztem magam. Elfogyott az empátiám, többé már nem volt szeretet, csak messzeség, és gyûlõ düh, szomorúság és félelem. Egyszerûen nem leltem örömömet új dolgokban, mindenrõl azt hittem, hogy ismerem, és tudtam, hogy mikor hogy cselekszenek az emberek. Olyan felületes lettem, amilyennek csak lehet lenni. Ahogy féltettem magam másoktól, nehogy sérüljön ez a felsõbbrendûségem, az teljesen elidegenítette minden valóságtól. Úgy éreztem, hogy másoktól vagyok különb, és különleges, és ez egy szép nagy falat emelt. Egyetlen véleményem volt 5 év alatt, ami nem igazán változott, mégpedig, hogy iszonyat egoista vagyok, és hogy minden rossznak az oka az egoizmus.
Tudod, milyen félni a félelemtõl, vagy kételkedni a kételyben? Sokszor, ha tenni kellett volna valamit, inkább elaludtam, nem a végeredmény milyenségétõl féltem, hanem magától a megoldástól. Bele sem kezdtem. Ez ilyen tunya, léha kómás állapot, a tudatosság alja, amikor nem ott vagy, ahol épp vagy, hanem mindig vagy a múlt, vagy a jövõ jár a fejedben, vagy valami egészen más...
Nincs kreativitás, nincs játékosság, vagy felszabadultság, öröm, szeretet, boldogság, csak a félelem, hogy lelepleznek, ezért nem itt kell lenned.
Sikerült magam beletemetni a filozófiába, egy rakás könyvön és íráson rágtam át magam, és csak gondolkodtam, és gondolkodtam, mindent meg kellett értenem. A csúcs a keleti filozófiák voltak. Hogy minden egy, semmiben sem különbözök mástól, egyek vagyunk. Nagyon tetszett, hogy senkit nem káromol, semmit nem vet el, mondom ez kurvajó. Vitáztam éjjel-nappal, fõleg chaten, vagy írásban, arrogánsan, lenézõen és még idegenebb lett az egész. Közben nem vettem észre, hogy elkerülöm az egész lényegét. A boldogságot, és a harmóniát. Helyette az egom kapott táplálékot, egyre inkább azt gondoltam, hogy tudok valamit. Lassan rájöttem, miért mondják, hogy a buddhizmus nem hizlalda, hogy hiányzik belõlem minden szeretet, és részvét, empátia a másik iránt. Csak mérgezem magam.
Aztán lassan rájöttem, hogy nem elég érteni valamit, érezni kell, és nem másoktól kell kitûnõbb lennem, mert mindenki kölönbözõ, és csodálatos. Úgy érzem, elég vágyam összegyült ahhoz, hogy változtassak a nézõpontomon, mert ez már tarthatatlan. Hiába ismertem eddig bármit, ha mindig boldogtalan voltam. Mit akartam még írni? Ja. Anyumnak vettem egy Osho könyvet mert sokan dícsérték, itthon jobban beleolvasva rájöttem, hogy nem értek egyet egy rakás dologgal a könyvben, ellentmondásoktól hemzseg, ráadásul elég tukmálós stílusa van, de elgondolkodtat., és vannak benne érdekes részek. A címe: EGO
És fura, hogy 1 hét alatt, mialatt tettem is a szemléletváltás érdekében, én is hasonló dolgokra jöttem rá. Sokszor hallottam a kérdést: "Nem gondolkodsz túl sokat?" Most lassan kezdem "komolyan" venni, hadd jöjjek vissza a valóságba. :-))) Ez csak a felsõbbrendûségrõl, és az egoról jutott eszembe. Na megyek vissza karácsonyozni. Boldog karácsonyt mindenkinek :)