ma nagyon irodalmi hangulatomban voltam, olvasgattam verseket, benézek ebbe a fórumba.
írtam is ma egy kisebb novellát, véleményeket kérnék:
Õ
Egy péntek. Csak egy péntek és vége van. Vége, végre az egésznek. De jaj, utána megint megy az egész elölrõl, szenvedések, feledések, sértõdések. De nem baj, ez a két nap az enyém. Teljesen szabad vagyok, suhanhatok bele a függetlenség világába mint egy ifjú vöcsök a levegõ áramlatába. Többször gondoltam arra, hogy ne csak a hétvégéken éljek igazán, de hétköznap egyszerûen nem lehet. Ott van az a tömeg, amivel csinálni semmit sem lehet. Ha teszek valamit az a baj, ha nem teszek semmit az a baj. Lehet, csak én nem illek a képbe? Lehet, én vagyok az a gumi morzsalék melyet a grafikus töröl le mûvérõl? Elképzelhetõ, sõt valószínû. De csak ezt a napot kell kibírnom, és utána minden az enyém lesz. Azt csinálok amit akarok, nem lesz semmitõl tartanom, semmitõl és senkitõl. És akkor talán újra láthatom….
Túl vagyok a napomon. Bár a többiek által élt idol-életbe még mindig nem illek bele, nem érzem mit tudnék tenni a siker elérésében. A többiek. Miért van az hogy valakinek egyszerûen sikerül mindent elérni? Más meg küzd hegyeket-völgyeket, csak hogy elérje. De nem, õ fel tud jutni a turistaút nélkül is, csak le kell gyalulni azt ami az útba kerül. Nem számít, hogy az õt követõ hegymászó már rögtön megcsúszik, õ feljutott a lényeg ez. De majd ha õ lesz a hegymászó. Akkor majd úgy gondolja õ is hogy a turistautat kellett volna választani. Legalábbis gondoljuk mi hogy õ ezt fogja gondolni. De nem, õ inkább melegebb éghajlatra küldi az úthengert, a gyalulót. De nem baj, neki elnézik, egy kacsintással elintézik, a listája teljesen tiszta. Náluk ilyen egyszerûen megy, de itt, a gondolataim mélyén ez nekem teljesen logikátlannak és homályosnak tûnik. Biztos ezzel egyedül én vagyok így, én állok egyedül a sivatagban oázist keresve. De nem baj, csak a szombat jönne el. És akkor talán újra láthatom…
Egyedül õ az aki megérthet engem, akivel valakinek érzem magam. A többieknek egy senki vagyok, egy csavar a gépezetben, de neki nem, neki én vagyok az, aki a valakit jelenti. Talán ilyet mint én még nem is látott soha, de mióta találkoztunk, rügyeznek a barátság ágai közöttünk. Minden hétvégén elsõként hozzámegyek. És ha sikerül jól elsütni a dolgot, az egész hétvégém feldobódik. Neki mindent elmondhatok, nem fog hátam mögött meséket kitalálni, hogy aztán egy újabb úthengerért feláldozhasson engem és a barátságomat. Nem, õ igazán bízik bennem és talán még szeret is. Már ha ilyen létezik az õ kis szívében.
De lehet hogy neki is csak én vagyok a sok közül. Egy valaki, aki jön, ad valamit, aztán tovább áll. Õ nem tudja, nem tudhatja hogy õ nekem sokkalta is többet jelent.
Eljött hát a szombat reggel, elindultam a helyünkre. Nem, nem a moszkvára az óra alá, ki az erdõbe. Az ösvény közelében van egy fa. Igen, több fa van egy ösvény közelében, de ez az a fa ahol megláttam õt. Azóta minden hétvégén amikor arra indulok, ott találom. Nem lehet véletlen, biztosan rám vár. Képtelenség, hogy véletlen legyen, rám kell hogy várjon. Oda értem hát, és észrevettem hogy a fánk már sehol se volt. Már megismerkedésünkkor ott volt az a kereszt rajta, de ki gondolta volna, hogy csak két hónap után jönnek és viszik el a jó munkás emberek. Végülis, magyar mentalitás.
Az ördög keze bármeddig elér. Pont ilyenkor kellett a favágókat kiküldeni? Pont ilyenkor amikor annyira fontos lenne látnom õt? Képtelenség. Biztos én tévesztettem el, végülis egy erdõben több száz kivágásra jelölt fan létezik. Visszasétáltam hát, és többször is megtettem az utat, de ugyanannál a zsákfoltnál lyukadtam ki. A sötétség nem elég hogy a hétköznapjaimat is teljesen megfertõzte, most a hétvégéjeimért nyúl. Mintha kiáltaná hogy kár menekülnie, úgyis elkapja, és akkor már számomra nem lesz kiút. Leroskadtam hát a fánk helye mellé, hátha õt még itt találom valahol. Gondolataim ezerfelé kalandoztak, részben a válaszokat a múltra, részben a kérdéseket a jövõre feltéve. Aztán végül eszembe jutott egy szinte összeesküvés elméletnek nevezhetõ talány. Mi van akkor, ha õ tette? Ha õ vágatta ki a fát? Ha õ hívatta a favágókat, hogy kivágják és elvigyék a helyünkét? Szenvedjen csak a hülyéje, ha már csak õ maradt neki.. Nem ez lehetetlen. Hiszen, hogy tehette volna, amikor õ…Áh de ha mégis. Nem tudott nekem nemet mondani, annak a valakinek aki adott neki valamit. Vagy egy valakinek aki adott neki valamit és csak egy valaki marad. Tehát így mondott nemet. Ezt vehetem készpénznek, akár meg is esküdhetek rá. Nem hiszem el, hogy õ is elhagyott, biztos õ is megtalálta az úthengerét. Én csak egy nagyobb sziklatömb voltam az úthenger útjában, melyhez több idõ kellett az eltávolításhoz. De hát végtére is mit várok a mai világtól. Egy olyan világtól melyben a kapcsolatok már teljesen másodlagosak. De vele mégis minden más volt, lehet azért, mert õ nem az ilyen civilizációban nevelkedett, õ még a természet törvényei szerint élt.
Megpróbáltam teljes figyelmemmel a gondolataimra koncentrálni, és sikerült is. Hétköznapi nyelven azt hiszem ezt úgy mondják, hogy elalvás. Legközelebb egy kézzel a vállamon ébredtem, azt hittem õ az, de õ nem így köszöntene. Õ végigugrálna a lábaimon, rohangálna le-fel. Már nyúltam is a zsebembe az õneki bekészített elemózsia végett, de aztán ráeszméltem hogy ez nem õ. Az egész tegnapi délutánomat az elemózsia beszerzésére, elõkészítésére szenteltem, csak hogy meglegyen az, amit õ szeret és hogy örömet szerezzek õneki, ha már másnak nem tudok. Ez csak egy ember volt. Egy elég szép példány, egyébként. Szép hosszú barna haj, és mosoly. Csak egy mosoly... Már ami egy ilyen elkeseredett lénynek, mint nekem szép lehet. Kezemben volt egy pár mazsola az elemózsiából, de aztán láttam hogy ez nem õ, ez nem ehet az övébõl. Megkérdezte jól vagyok-e, én megnyugtattam. Az agyam ösztökélt, hogy küldjem el, hisz õ bármikor visszatérhet. Még a végén õ azt hinné hogy ennek hoztam az elemózsiát. És akkor mit tennék én õ nélküle. De a szívem valahogy azt mondta, hogy marasztaljam csak nyugodtan. Mintha már a veszett fejsze nyelével próbálnék gazdálkodni, az elemózsiát dugdosva. Így hát végül leült. Próbáltam rá figyelni, de fél szemmel még mindig a környezetet szemléltem, hátha õ felbukkan. De nem tette. Végülis kénytelen voltam erre szentelni az idõmet, hisz annyi becsület még mindig volt bennem, hogy ha már ez leszólított, leült hozzám ne iszkoljak el rögtön. Még a végén azt hinné, hogy nem szeretem az ilyenek társaságát. De ez természetesen téves lett volna, de egy olyan téves ami azonnal igazzá változott volna, ha õ felbukkan. De nem tette.
Megpróbáltam ennek elmagyarázni a szituációt amibe belecsöppent, de nem tûnt úgy nekem hogy nagyon tudomást venne róla. Ez csak kérdezgetett, de én nem bántam. Sõt, egyre inkább kezdte az agyam is megadni magát, és figyelmet szentelni erre. Sok hallgatás és csend után rászántam magam és felé fordultam. Semmiféle izgalom vagy feszültség, félelem nem volt bennem, hisz ez is csak egy volt a sok közül, nem pedig õ. De aztán megláttam a szemeit. Azok a telt barna szemek teljesen megigéztek, csak bámultam és bámultam. Belemerültem, és kitárulkozott nekem a világ, az õ világa. Nem szürkeséget láttam mint másokban azok közül, hanem dús színeket. Ennek az arca igazán a mosolyával lett teljes, és akkor eszméltem rá, mit teszek. Ez kezdett õ-vé formálódni, és én csak bámultam és bámultam. Nem tudtam mitévõ legyek, de úgy tûnt õt nem zavarja. Én nem gondoltam hogy abba kellene hagynom, mivel egy ember bármit csinálhat ami nem sérti a másikat. Ez pedig határozottan nem sértette. Ha sértette volna, bizonyosan tett volna valamit a további sértések elkerülése végett. De õ nem tett. Az agyam megint kezdett munkálkodni, most már éreztem, hogy a szívem ellen. Azt mondta, hogy rosszat teszek ezzel az egésszel, hiszen õt kellene várnom. De õ nem jött, tovább állt, és nem maradt most mást nekem csak ez a lény itt, vagyis õ, a lány. Elõvettem zsebembõl az elemózsiát, és megkínáltam. Kért belõle, mosolygott, és jelenleg ez jelentette nekem a legtöbbet.
A rákövetkezendõ héten is alig vártam a pénteket és a hétvégét. De most valami más miatt. Valaki más miatt. Megbeszéltünk egy találkozót hétvégére õvele, randi, azt hiszem így nevezik hétköznapi nyelven. Azt hiszem, megtaláltam az én úthengeremet. Csak jönne már a péntek…