A tudós és az író az almafa alatt megváltják a világot
Õsz közepe lehetett, kezdtek beérni az almák. Az elsõ igazán érett darabok még ott csüngtek az ágakon, az aranyló õszi napban csillogva, várva hogy egy gondos szerzetes keze óvatosan leszüretelje õket, vagy kacsuk végsõ elgyengülésében a földre hulljanak.
Két fiatal ült a fa alatt, két fiatal férfi. Az egyik szakállas és rövid, vörös hajú, zöld szemével a messzeségbe tekintett, nézte a domb lábánál elterülõ városkát, a templomtornyot, a házakat, a házak körül izgõ-mozgó emberket, amint apró dolgaikat intézték, és élvezték az életet. Szeme egyszerre tekintett mérhetetlen messzeségekbe, és a közvetlen közelbe.
A másik hosszú, szõkésbarna hajú volt, simára borotvált, karakteres, de egy nagyon mély szinten kicsit nõies arccal, erõsen szögletesre formált orral, és hegyes, kétpúpú állal. Õ a világra csodálkozott rá, ugyanazt a tájat nézte, mint a mellette ülõ, de egészen más szemmel, nem gondolkozott mélyen, csak szemlélt. Egy kevés értetlenség is látszódott szemeiben, nem értette barátja viselkedését.
- Min gondolkozol megint? – kérdezte tõle ártatlanul.
- Hosszú...
- Mindig ezt mondod. Mintha én valami olyan csökött agyú ütõdött lennék, és nem érthetném meg a te világmegváltó problémáidat. Tisztában vagy mindkettõnk agyi képességeivel. Na mondd mi nyomja a lelked.
- Semmi...
- Azt sem szeretem ha hazudsz. Charlotte-ról van szó?
- Nem, nem, vele minden rendben van, jövõ hétvégén látogatom meg megint.
- Akkor megint a pénzrõl van szó? Mondtam már, Thomas, akármikor kérhetsz, megengedhetem magamnak, adok kölcsön.
- Nem, nem, errõl sincs szó, épp a héten kaptam megint pénzt a munkáimért, rendben vagyok.
- Akkor meg nyögd már ki végre, hogy mi bajod, nem tudok mindenre rákérdezni!
- Hát, tudod, az álmok...
- Milyen álmok? Mindig is az álmod volt hogy író lehess.
- Nem olyan értelemben vett álmokról beszélek, hanem az éjszaka látottakról.
- Rosszat álmodtál elõzõ éjjel?
- Nem elõzõ éjjel, tíz évvel ezelõtt. És nem rosszat, hanem nagyon is jót.
- Akkor meg mi a baj? És miért hozod fel ezt most?
- Mert akkor régen, álmodtam egy jövõképet. Egy olyat, amit ígéretnek vettem Istentõl, és amit, ha valóra váltok mindent ami az álmomban elõfeltételként volt, megkaphatok, és az enyém lehet örökre.
- De mégis mi szerepelt az álmodban?
- Egy egész hasonló helyszín mint ez itt. Egy almafa alatt ültem egy barátommal (ekkor téged még nem ismertelek, ezért nem kapott arcot az alak, mára biztosan a te arcodat kapná), és beszélgettünk. Nagy, megváltó dolgokról. Olyan dolgokról, amik megváltoztatják az emberek világnézetét. Amik híressé tesznek.
- Honnan tudod, hogy nem fog elhíresülni ez a beszélgetésünk? „A tudós és az író az almafa alatt megváltják a világot.” Lesz majd egy ilyen novellád vagy regényed, meglátod.
- Nem leszek én már híres.
- Ezt meg honnan veszed?
- Mert nem az írói pályát kellett volna válasszam, hogy valóra váljon az álmom. Azt hittem elég lesz, ha ideülök a megfelelõ az idõben a fa alá. És majd valami kizökkent mindenbõl, és rájövök minden titkára, rájövök valami olyanra, ami örökre belevési a nevemet az égbe.
- Még megtörténhet.
- Nem, érzem, hogy ma jött el az idõ.
- Honnan?
- Nem tudom, egyszerûen érzem. Bár azt hittem máshogy fog eljönni. Fanfárok, dobpergés, isteni sugallat, angyalok kórusa, ilyesmi. De most csak ez a hideg, õszi, kabátösszehúzós délután maradt, az utolsó ittmaradt madarak csipogásával.
- Thomas, te menthetetlen mûvész.
- Az vagyok, valljuk be, az vagyok.
- Még valóra válhat az álmod.
- Nem, nem hiszem. Szerintem tévedésbõl én kaptam valaki más álmát. Talán neked válik valóra.
- Amíg itt ülsz, még mindig bekövetkezhet.
- Lehet, hogy igazad van – ekkor Thomas felnézett a fára, és a feje fölött lévõ alma megingott egy kicsit a levegõben. A szára kezdett gyengülni – ezért teszek is ellene. – fejezte be végül a mondatot.
- Hogy érted?
- Így – válaszolta a férfi, és azzal a mozdulattal felállt a fa mellõl.
Amint felállt, mélyet szippantott a hûvös, csípõs októberi levegõbe. Szemei elõtt a város semmit sem változott. A szántóföldek ugyanúgy be voltak takarítva, a madarak ugyanúgy csipogtak, a nap ugyanolyan melegsárga fénnyel tekintett a földiekre, és mégis, valami más volt. Valami megváltozott.
Maga mögött hagyta az álmát. Maga mögött hagyta az esztelen küzdelmet, amit egy olyan életért vívott, ami már a kezdetektõl nem neki volt ígérve. Még egy mély lélegzetett vett, és végigtekintett a kis földútra, ami az almafától vezett le a városba. Aztán barátjára fordította a tekintetét.
Informatika és tudomány
