"…A négyes útról, ha Verona felé letérsz, a Garda-tó azúr kék vízéhez érsz.
Itt pörögnek lovagok hercegek, szerecsen nõk pucéran fekszenek, minden ami kell a szájnak, kell a szemnek.
Rómeó a parton telefonál, jéghideg bajor nedû a lábainál, a félvér nõk fürdeni mennek, ringanak a barna mellek, Michelangelo sem faraghatna szebbet.
Dráma van, ma édes ne várd jöttömet, le kell rendezzek néhány üzleti ügyletet, feküdj le szépen Júliám és jó legyél, le kell tennem e tájon a térerõ nagyon kevés…
Júlia szelíd lány vár és remél, áll az erkélyén, kint fúj a szél. Felhõk húznak az égen észak felõl, csillognak mind a háztetõk, kopog a déren a meleg nyári esõ.
Rómeó ma már egy hang csupán, a rögzítõben felejtett kazettán. Forog az édes beszédû búcsúlevél, Júlia egyedül él. A hõs szerelmek korát elfújta a szél…"