Voltam már e téridõn kívül, aztán újjáélesztettek és visszajöttem. A halál ugyanolyan mint a 3D-s valóság, azzal a különbséggel, hogy minden fekete ködbe vész. Olyan, mint egy hatalmas hangár, ami olyan nagy, hogy nem látom a falait. Amin állok, az sem valóságos talaj, hanem egyfajta fekete valami, csak a talpam alatt létezik. Kemély és meleg. Sima tapintású, de olyan, mintha valami szigetelõ habból készült felületet érintenék a lábammal. A beszédemnek, a hangoknak nincsen visszhangjuk. Talán azért, mert nem verõdnek vissza semmirõl. Ez a hely nem létezik sehol. Nem telik benne az idõ. Nincsen kiterjedése, nincsenek korlátai. Még amin állok, az sem az, hiszen közvetlenül a lában malattt is távoli ködbe vész, akárcsak oldalt és felettem. Hát ilyen az idõtlenség. De vajon ettõl jobban érthetõ a saját világunk idõkorlátja. Sajnos nem, de gondoltam mégis megosztom veletek az idõtlenségrõl megtapasztalt emlékeimet.