"Sziddhárta odaadta felsõruháját egy szegény bráhmanának az utcán. Már csak ágyékkötõt viselt, s a földszínû, varratlan köpönyeget. Naponta csak egyszer evett, fõtt ételt soha. Böjtölt tizenöt napig. Böjtölt huszonnyolc napig. Leszáradt a hús combjáról és orcáiról. Kitágult szemében perzselõ álmok lángoltak, száradó ujjain hosszúra nõtt a köröm és állán a száraz, bozontos szakáll. Ha nõkhöz közeledett, tekintete fagyos lett; szája megvetõen rándult meg, amikor szép ruhákba öltözött emberek városain ment át. Kereskedõket látott kereskedni, fejedelmeket, amint vadászni indultak, gyászolókat, amint halottaikat siratták, szajhákat, amint felkínálkoztak, orvosokat, amint betegek körül fáradoztak, papokat, amint meghatározták a vetés napját, szeretõ párokat, amint szerették egymást, anyákat, amint kicsinyüket szoptatták - mindezt nem méltatta tekintetére, mindez hazudott, bûzlött, hazugságot árasztott mindez, minden a világon célt, boldogságot és szépséget hazudott, és be nem vallott rothadás volt minden."