Kezem ügyébe jutott egy nagyon régi, ütött-kopott, szakadt könyv, címe: Indiai regék és mondák. Álljon itt néhány idézet belõle (zárójelben az én megjegyzéseim, véleményem):
A világ teremtése (gyak. Big Bang + Big Crunch õsi leírása):
A Világéjszaka sötét, mindent elborító mozdulatlan tengerének színén összecsavarodva nyugodott a Végtelenség kígyója, s rajta álomba merülve pihent Visnu, a mindenség létesítõje és fenntartója, az Egyetlen hatalom. Bensejében a világ egész tartalma mint nyugvó gondolat derengett, rajta kívül nem volt élet, nem mozdult semmi. Álmában egyszerre megrezdült benne a gondolat, és Visnu felébredt. Kinyitotta szemét, és látott. Abban a szempillantásban megindult a mozgás az odáig nyugvó õsanyagban (ez lehet az Õsrobbanás). Visnu létesítõ akarata kisarjadt, és köldökébõl egy lótusz nõtt elõ. A lótusz széttárta szirmait (táguló világegyetem?), és íme a lótusz kelyhében ült Brahmá, az Egynek teremtõ ereje (Az Egynek három alakja volt: Visnu, Brahmá és Siva).
[...]
Csak a lótuszt látta, mely õt hordozta, s ez a lótusz a világmindenség volt.
[...]
Határtalan erõ töltötte el, s a tudata is mérhetetlenné tágult, értelme vakítóvá világosult. Ezt mind akarattá fogta össze, és teremteni kezdett. Megosztotta az Ákását, az õsanyagot, a benne áradó mozgás erejét határozott célra irányította. Örvénylés kavarta meg az õsanyagot (galaxisok keletkezése?). Létrejöttek a világok, a világok bonyolult rendszerei, s a rendszerek körei (naprendszerek?) a betölthetetlen térben és az idõ határtalanságában. Így született a Három Világ (három dimenzió?). Az egyetemes anyag legfinomabb rezgésébõl létesült a felsõ kör, a szellemi réteg; a középsõ kör átmenet volt a finom rezgésû és a sûrûsödöttebb anyag síkjai között; az alsó körben pedig az anyag legsûrûbb, ütközõ, nehézkedõ rezgései bontakoztak szét megszámolhatatlan alakzattá (csak nem a húrelméletrõl van szó?).
Ám Brahmá, midõn az örvénylõ, egyre táguló világegyetemben (mégis honnan szedtek ilyen dolgokat az õsi Indiában?) körültekintett, egyedül érezte magát.
[...]
Ez a titokzatos Háromság: az Egynek "három arca". S ez a három nem más, mint az egy és oszthatatlan Lét hármas mûködése: a létrehozás, az élet fenntartása s a pusztító megújítás. A véges értelem mindegyiket különvalónak látja, de valójában ez a három: Egy, tökéletes egység. És mivel mindenhez, ami van, név és forma tapad, a Teremtõ megszemélyesülése: Brahmá; a Fenntartó és Gyámolító: Visnu; a Pusztító és Megújító pedig: Siva, akiben Rudra megtisztult lénye olvadt fel.
De a világok benépesítése még hátra volt. Brahmá tehát létrehozta a tíz Életfakasztót, a Pradzsápatikat, az Õsbölcseket, akikben már tiszta értelem élt, és tevékeny erõk feszültek. De hamarosan rá kellett eszmélnie, hogy azok egymagukban nem tudják folytatni a teremtés mûvét: nem volt mire irányítaniuk életfakasztó erejüket. Ekkor Brahmá megértette, a folyamatos létesülés titkát: az egymást kiegészítõ kettõsséget, az ellentétek feszültségét.
[...]
Az elsõ párnak fiai és leányai, majd ezeknek ismét fiai és leányai születtek.
[...]
Az elsõ fiak között a élet legjelentékenyebb továbbvivõje Kasjapa volt.
[...]
Kasjapa elsõ asszonya, Adití, világra hozta a Dévákat, a felsõ kör fényes isteneit, a szellemlények s a (!) legjelesebb emberi nemzetségek õseit; a második és harmadik asszony, Dití és Danu, a sötét erõket képviselõ ellenistenségeknek adott életet, s ezektõl származtak azután a Daitják és Dánavák démoni nemzetségei. Mert a létezésben szükség van az ellenállás feszültségére és az összeütközés erõkifejtésére is, hogy a tevékenység ne lankadjon el, s az ellenszegülõ erõk szakadatlanul tettre ösztönözzék a Nagy Törvényt szolgálók igyekezetét. Kasjapa többi felesége világrahozta az egyéb élõlényfajták, az alacsonyabb és fokról fokra magasabb rendû állatok õseit. A világ benépesült, és mindenféle élõlény a maga helyén (saját bolygóján?) folytatta a természetébõl következõ tevékenységet. Az egész folyamaton az egyetemes törvény uralkodott, s ennek legfõbb elve: a cselekvés és a cselekvés következményeinek Nagy Törvénye, a hatások és visszahatások szövevénye.
(Csöppet mintha részletesebben megmagyarázták volna, mint a Biblia hat nap alatti teremtését...)
Az Istenek
A régi tanok szerint az istenek sem öröktõl fogva valók, õk maguk is születnek; tündöklõ lényük magasan állt az emberek fölött, de mélyen a legfenségesebb Háromarcú Egy alatt. Nem éltek örökké, noha létezésük szinte felmérhetetlen idõkig tartott. Mert az idõnek sokféle mértéke, aszerint, hogy a világ áradó mozgásában milyen változáshoz viszonyítja az értelem. (!) Itt lenn a Földön a Nap járása szabja meg az idõt: amíg egyszer körülhalad útjának óriási körén, a tizenkét fõ csillagképen keresztül, azt "egy év"-nek mondjuk. A földi korszakok száz- meg százezer, sõt millió években mérhetõk, de a világ létezésében ezek eltörpülnek. S a világmindenség maga is létrejön, majd ismét elmúlik (Big Bang + Big Crunch). A Világnappalok Világéjszakákkal váltakoznak, s a Világéjszakák után megint új Világnappalok következnek, kezdet és vég nélkül. Egy ilyen Világnap - Világnappal és Világéjszaka - 8640000000 földi évvel egyenlõ, a Világnappal tehát 4320000000 földi évig tart. Az istenek élettartama egy ilyen Világnap, a nagy éjszaka beálltával elmúlnak, hogy a következõ hajnalhasadáskor új istenek létesüljenek.
[...]
Maga Bráhmá sem él azonban örökkön-örökké; élettartama ezer Világév, egy Világév pedig 360 Világnapból áll (tehát 1000x(360x8640000000) földi év...).
[...]
Az istenek sem tudják áttekinteni a Lét határtalanságát, hiszen létezésük, ha mégoly hosszú is, korlátok közé szorul. De a maguk tágas körében nagyok és hatalmasak. Mindegyiknek megvan a feladata, hogy a világ tevékenységének kiszabott körén uralkodjék, s a Nagy Törvény fenntartásán õrködjék. Déváknak - Fényeseknek -nevezik õket, mert lényük ragyogó, fényeskedõ. A legfinomabb rezgésû anyagból felépült alkatukat kívánság szerint változtathatják, s egy idõre bármily formát magukra ölthetnek: emberek, sõt állatok képében is megjelenhetnek. Az istenek nagy nemzetségének élén Indra állott, õ volt az istenek királya (kapitány?). Szvarga, a mennyei hon (ûrhajó?) volt a birodalma, s a magasztos égi körben lakozott a többi isten is (tisztek?). A legfõbb istenek harminchárman voltak, de valamennyi Ragyogó számát talán maguk sem ismerték, mert a tevékenység útján magasra fejlõdött lények, például a tisztultság tökéletes fokára jutott emberek mint istenek születhettek újra (elõléptetés?).
[...]
Az Aszurák - ellenlábas istenek - s a tõlük származott erõs démonnemzettségek a maguk körében éltek, s világuk olyan volt, mint a mennyei kör homályos tükörképe, amelyben minden az ellentétes oldalra fordul. Féltékeny irigységgel figyelték az isteneket, s ahol csak tehették, akadályokat gördítettek a Nagy Törvény útjába, melyen az istenek tiszte volt õrködni (norvég mitolóia Aesir-Vanir háborúk...).
[...]
A legnagyobb szenteket, származásuk szerint, Brahmá-bölcseknek vagy királyi bölcseknek címezték. Ezek megértették másoknak a gondolatát is, tisztánlátásukkal pedig a jövõbe tekinthettek. Kapcsolatot tartottak a legnagyobb mennyei bölcsekkel, az Õsrisikkel, akik (!!!) gyakorta leszálltak az emberek közé, és ügyeltek az Örök Törvény rendjére (hoppá...). Nevezetes volt köztük Nárada, aki a Magasságbeliek üzeneteit hordozta, és mint égi dalnok, a fényeskedõ Dévák dicsõségét zengte. Nem kevésbé nevezetes, sõt hírhedt volt egy másik nagy égi szent, Durvásza, aki könnyen megsértõdött, és ha nem részesítették illõ tiszteletben, hirtelen haragjában súlyos átokkal büntette azokat, akik megbántották. Megesett, hogy istenek is magukra vonták haragját,...
[...]
Az istenek boldogan éltek magas körükben. Indra csodálatos égi csarnokában gyûltek össze (ûrkocsma), hogy a szóma mámorító italát élvezzék. S ebben maga az istenkirály mutatott példát, mert mi tagadás, nem egyszer olyan sokat ivott a szómából, hogy botrányos viselkedésével szégyent vallott (tehát a kapitány volt a legnagyobb részeges mindközül...). Indra olyan volt, mint a királyok: erõ és hatalom feszült benne, de olykor visszaélt vele, s azt képztelte, hogy nagyságát, dicsõségét senki és semmi sem szárnyalhatja túl a Három Világban. Igaz, hogy nehéz harcokat vívott az ellenistenségek és démonok hadaival, amikor azok a Mennyet (az ûrhajójukat?) fenyegették.
[...]
Az istenek, amikor démoni ellenségeik fenyegették õket, vagy ha úgy érezték, hogy erejük nem elegendõ (?) egyik-másik kivételesen nehéz feladat elvégzéséhez, gyakorta folyamodtak hódoló alázattal a Legnagyobb istenekhez, Visnuhoz vagy Sivához, végsõ soron magához Brahmához, hiszen tisztában voltak azzal, hogy eltörpülnek a Három-Egy határtalan nagysága elõtt. Mert az istenek világa sem volt mentes a gondoktól...