Egy napon, amint egy tisztásra értek, nem messze tõlük óriási madarat pillantottak meg. Hatalmas saskeselyû volt, sokkalta nagyobb minden más fajtájabelinél. A királyi madár nem szállt el közeledtükre, hanem szétterjesztve szárnyait, mélyen meghajtotta fejét elõttük. A vándorok meglepõdve álltak meg, és mindjárt tudták, hogy nem közönséges madárral van dolguk. Õk is viszonoztáák a köszönést, és Ráma megkérdezte: "Mondd, ó, keselyûk fejedelme, ki vagy?" A saskeselyû emberi hangon felelt: "Atyátok egykori hû barátja vagyok. Valamikor régen nem egy harcában álltam oldalánál. Tudtam, hogy jöttök, és már vártalak titeket, mert a (!) Magasságbeliek a ti szolgálatotokra rendeltek engem. Dicsõ Ráma, barátod leszek, mint egykor felséges atyádnak! Tudjátok meg, hogy (!) az élõlények elsõ õseitõl származom, és Dzsatájusz a nevem."
[...]
Rávaná és az övéi engesztelhetetlenül gyûlölték az Égieket, talán éppen azért, mert félig-meddig olyan nemzettségbõl származtak, amelybõl istenek is születtek. Rávaná dölyfe most már nem ismert határt, hovatovább már arra gondolt, hogy megszerzi magának a világ uralmát. Az emberekkel nem törõdött, jelentékteleneknek tartotta õket, de ráksaszáit azért ráuszította a remetékre, hiszen ezzel az Égieket is sérthette.
[...]
De persze bármikor élhetett a ráksaszák varázstudományával, és kénye-kedve szerint ölthetett olyan alakot, amilyet éppen akart.
[...]
Gondosan megvizsgálták fegyvereiket, de nyugodtan néztek a bekövetkezendõk elé. (!) Ráma bízott az isteni eredetû fegyverekben (ki ne bízott volna...), amelyeket még annak idején kaptak mesterüktõl, a nagy Visvámitrától, de legfõként Agasztja ajándékába, Visnu íjába és nyilába vetette reménységét.
[...]
Mellére csatoltó villogó páncélját, bal csuklójára vette az érc karvédõt, hogy az íjhúr kemény ütései ne sebezzék fel, övébe dugta éles kardját, vállára vetette a nyilakkal telt, (!) kifogyhatatlan puzdrákat, amelyeket még Visvámitra nyert részére az Égiektõl, és kezébe ragadta az Agasztjától kapott íjat.
[...]
És az Égiek - istenek, félistenek, gandharvák, mennyei nagy szentek - láthatatlanul fölébe gyülekeztek, mert látni akarták a harcot, amelyet Visnu földi mása készült vívni a Magasságbeliek sötét ellenlábasaival.
[...]
Ám ekkor a Nap-nemzetség nagy fia megfeszítette az íját, a húr halált hirdetõ pendüléssel röpítette ki a süvítõ nyílvesszõket az ellenség felé, és mindegyik a halált vitte hegyén. Tízével, húszával hullottak a porba az ormótlan óriások.
[...]
Amikor hatalmas gerelyeiket feléje hajították, Ráma (!) hihetetlen sebesen, egymás után kilõtt nyilaival, amelyek végén félhold alakú él volt, sorra kettévágta a gerelyeket, és darabjaik ártalmatlanul hullottak a földre. A támadókra is (!) százával árasztotta hegyes nyilainak özönét. Egész sorokban hullottak el elõtte az acsarkodó óriások, és az erdõ talaját vörösre festette a sebekbõl omló sötét vér.
[...]
A három órán át dúló csatában a ráksaszák mind elestek, csupán egyetlenegy menekült véres fejjel, hogy Lankába sietve megvigye a rossz hírt Rávana királynak (tehát Ráma, egymaga, Visnu isteni végtelen muníciós automata gépíjának segítségével lemészárolt egy egész óriás hadsereget...)
Rávana felkerekedik
Éppen rosszkedve volt, amikor egy ráksasza harcos érkezett fontos hírrel Dzsanaszthánából. Lihegve, hebegve tett jelentést Rávának, hogyan pusztította el egyetlen halandó vitéz a három ráksasza vezért és egész hadseregüket.
[...]
Azonnal megparancsolta, hogy fogják be harci szekerét. (!) Alvilági, óriási szamarak vonták, amelyeknek félelmetes, emberi vonásokra emlékeztetõ fejük volt. (!!!) Nemsokára már a levegõben röpült rémséges fogatán, és egyre gyorsabb iramra ösztökélte a kocsihajtó ráksaszát (vagyis a pilótát). Átszállt a tengerszoros fölött, amely Lankát Indiától elválaszja, mind sebesebben és sebesebben száguldott észak felé.
[...]
A vezeklõ ráksasza már messzirõl meglátta királyának szekerét, és hódoló tisztelettel fogadta.
Szíta elrablása
A ráksasza a harci szekere felé vonszolta prédáját. Szítá ismét élesen felsikoltott, de Rávana a kocsira ugrott, és ellenállhatatlan erõvel szorította magához a vergõdõ hölgyet. (!!!) A kísérteties szamárfogat a levegõbe emelkedett, és (!) zúgva száguldott dél felé.
[...]
Még éppen megpillantotta a (!) tovaszálló harci szekeret, és látta, hogyan öleli magához az óriás ráksasza a vadul ellenszegülõ Szítát. Vijjogva emelkedett a levegõbe, és üldözõbe vette a sebesen távolodó kocsit. Olyan erõvel csapkodta széles szárnyait, hogy mihamar utolérte a (!) repülõ jármûvet...
[...]
Azután gondolt egyet, és a kocsiba fogott rémséges szamarakra vetette magát. Egymás után vájta beléjük karmait, vagy verte véres ronccsá horgas csõrével kísérteties lidércfejüket, míg azok kiadták párájukat (kiiktatta a motorokat). Velük együtt a kocsi is zuhanni kezdett, és Rávanának minden sötét varázserejét össze kellett szednie, hogy az egész fogat szét ne zúzódjék a földön. Talajt ért a kocsi, és Dzsatájusz, aki azzal együtt csapott le a magasból, most a kocsihajtó ráksaszát (a pilótát) ölte meg karmaival.
[...]
Amidõn Rávana, ott hagyta a vérében fetrengõ keselyût, a levegõbe szállt, és magához szorítva szép zsákmányát, sebesen repült dél felé, vihar gyorsaságával szállt át a nagy déli erdõség fölött.
[...]
(!) Lenézve a messze lenn alattuk elsuhanó földre, úgy rémlett neki, mintha emberi alakokat látna egy hegy tetején.
[...]
A nõrabló már átsuhant a Kék Hegyeknek folyókkal, patakokkal öntözött tája (!) fölött, nemsokára a tenger nyúlt a messzeségbe lába alatt, és feltûnt Lanká smaragzöld szigete.
[...]
Rávana (!) leereszkedett a kertbe, és egy magányosan álló kisebb palotába vitte az öntudatlan Szítát.
[...]
Indra s az Álom (!) leszálltak Lanká földjére, és az Álom leheletére Rávana palotájának minden õre, a Szítát gyötrõ ráksaszík is mind, azonnal mély álomba merültek.
[...]
"Üdvöz légy, leányom!" - szólt leírhatatlanul kedves, megnyugtató hangon a Mennyei Király. - Indra vagyok, a ragyogó Dévák Ura! Ne félj, Dzsanaka leánya, mert mi, Égiek, nem feledkezünk meg rólad.
[...]
"Az istenek táplálékát, az amritát hoztam neked, hogy ne kelljen érintened a ráksaszák eledelét. Kifogyhatatlan ez, és tested-lelked erõt merít belõle."
[...]
A túlvilági Fényalak eltûnt, és visszatért mennyei honába, az Álommal együtt.
Ráma fájdalma
Bejárták a környéket, és végül meglátták a ráksasza szamárfogatának nyomait, de nem tudtak eligazodni belõlük (nem hát, nem vezettek sehova a nyomai, mivel ez a "szamárfogat" repülve közlekedet...)
[...]
"Magára hagytátok úrnõmet... Elrabolták... Amikor láttam a (!) tovaszálló rablót, utána vetettem magamat... Förtelmes ráksasza volt... Megharcoltam vele a dicsõ, páratlan Szítáért... Látjátok, mit érhettem el..."
[...]
"Menjetek... A gaz rabló dél felé (!) repült... Ne idõzzetek itt, mentsétek meg Szítát..." - sóhajtotta Dzsatájusz.
[...]
A tisztás szemközti oldalán borzalmas rémet láttak. Hajmeresztõ látvány volt. Mint valami óriási pókhas, nagy, kerek test dagadozott elõttük. Nem láttak fejet vagy lábakat a szörnyû törzsön. Csak két, rémítõen hosszú kar meredt ki belõle kétoldalt, a karok végén roppant kezek hosszú, görcsös ujjain kardokhoz fogható nagy, éles, hegyes karmok meredeztek. De mindennél rémségesebb volt maga a test, az a rút, szürke, zsírosan fénylõ nagy potroh, a fejetlen törzs. És most észrevették, hogy az ormótlan törzsön, mint valami ocsmány hasadék, óriási száj tátong, és belõle ijesztõ agyarak villognak elõ. A száj fölött egyszerre felnyílt egy nagy kerek kimeredõ szem, és zöldes fénnyel villogott (érdekes egy "élõlény" lehetett).
[...]
Vastag, (!) fekete vérsugár lövellt ki a karok csonkjából, s a szörny eget rázó üvöltésben tört ki.
[...]
"Valamikor réges-régen magam is szépséges, ragyogó félisteni hõs voltam. Hírem-nevem ismert volt mindhárom világban. Büszkén élveztem erõmet, sõt végül már annyira felfuvalkodtam, hogy válogatás nélkül pusztítottam az élõlényeket. És mert örömöm telt abban, hogy szegény halandókat rémítsem (kedves), varázserõm révén merõ kedvtelésbõl, egy idõre borzalmas, ilyesztõ szörnyeteg alakját öltöttem magamra, hasonlót ehhez, amelyet most viselek, de akkor még volt fejem és lábam is."
[...]
"Maradj örökre ebben a testben, amelyet választottál magadnak!" "Ezt is kikacagtam, és becsmérlõ szóval párviadalra hívtam ki Indrát. Ekkor betelt a mérték, és az Égi Király (!) villámfegyvere lesújtott reám: levágta fejemet és mindkét lábamat."
[...]
"Hála neked, felséges Ráma! Most megtisztulva ismét fölemelkedhetem a magas körbe, honnan önhitt elvakultságom rántott le. Mert tudjátok meg, hogy Danu vagyok, a Dánavák félisteni nemzetségének királya!"
[...]
A fényeskedõ alak (!) nyílegyenesen szállt a magas ég felé, s eltûnt ámuló szemük elõl.