1966. január 17-én négy hidrogénbomba zuhant a spanyol Palomares falura.
A B-52-es amerikai bombázó pilótái számára minden egyes repülés olyan volt, akár az összes többi. Ezúttal Dél-Spanyolország felett kerültek bevetésre. Amikor az üzemanyag fogyni kezdett, a tervnek megfelelõen hívták a KC-135-ös tankrepülõgépet. Mindkét gép úgy manõverezett, ahogy már számtalanszor megtették. Csakhogy most valami rendkívüli történt. A két gép összeütközött és és a mélybe zuhanttak - az egyik a fedélzetén négy hidrogénbombával.
A hidegháború kellõs közepén
1966-ban a világ a hidegháború pattanásig feszült légkörében élt. A nagyobb hatótávolságú rakéták ekkoriban még csak fejlesztés alatt álltak. Így történhetett, hogy a pusztító terhet a "vasfüggöny" közelében a levegõben tárolták - irdatlan költségek árán, s ez ráadásul hatalmas biztonsági kockázattal járt.Európa lakói közül csak kevesen voltak tudatában annak, hogy fejük fölött szakadatlanul ott köröznek az atombobával fölszerelt s így a bevetésre állandóan készen álló bombázók.
Hol vannak a bombák?
Eleinte úgy látszott, hogy a dél-spanyolországi tengerparton, Almería közelében fekvõ Palomares falunak nagy szerencséje volt. Mindkét repülõgép lakott területen kívül, sík területen csapódott a földbe. A következõ napokban védõöltözetet viselõ szakértõk bukkantak fel, és mûszerekkel különféle mûszereket végeztek. Késõbb a hatóságok felszólították a közel 2000 helyi lakost, hogy hagyják el házaikat egyenlõre meghatározatlan idõre. Csodával határos módon nem történ termonukleáris katasztrófa. Ám két bombában a rendkívül robbanékony gyújtótöltet így is berobbant, és radioaktív plutóniumot juttatott a környezetbe, szennyezve a környék talaját. Egy bomba érintetlen volt.
Tulajdonképpen a negyedik bomba okozta a fejtörést, mert egyszerûen eltûnt. Valószínûleg a tengerbe zuhanhatott. Nyolcvan nap elteltével a negyedik bombát is sikerült kiemelni a tengerbõl.
A nagy hallgatás
A szárazföldön eközben nagyszabású kármentesítés vette kezdetét. A mérések azt mutatták, hogy a gyújtótöltet robbanása következtében 220 hektárnyi terület lett radioaktívan szennyezett.Az amerikai kormányzat különleges egységeket bízott meg, amelyek képesek voltak a lehetõ legrövidebb idõ alatt gigantikus mennyiségû, mintegy 1,6 millió tonnányi talajt elhordani. A sugárzó földet egészen az Egyesült Államokig száállították, így akartak - bármi áron - mihamarabb eltüntetni minden nyomot. Palomares lakóit hivatalosan senki sem világosította fel arról, mi is történt. Hamarosan visszatérhettek házaikba. A lakosság úgy tett, mintha misem történt volna, s nem telt bele sok idõ, máris újra elkezték múvelni földjeiket. De a rossz hír megmaradt és áruikat csak akkor tudták eladni, ha letagadták honnan van. A helyi hatóságok elsõsorban amiatt aggódtak, hogy a pletykák és a híresztelések akár el is ilyeszthetik a túristákat. Nem sokkal a baleset után a turizmusért felelõs miniszter Manuel Fraga Iribarne az amerikai nagykövettel együtt fürödtek a tengerben demonstrálva, hogy minden rendben.
A múlt árnyékában
Palomares élete látszólag visszatért a megszokott medrébe. Ám csak negyven évvel a szerencsétlenség után jelentették ki egyértelmûen, hogy a helyi lakosság körében a rák elõfordulási arányi nem magasabb az átlagosnál. A turizmusból befolyó esetleges összegek miatt a faluban szállodakomplexum építését tervezték ám a helyszínen 2004-ben végzett utómérések a talajfelszín alatt kiugróan magas értéket jeleztek. A spanyol miniszterelnök José Luis Rodríguez Zapatero leállította a tervek megvalósítását. Annak érdekében, hogy a sugárfertõzött talajon ne folyjon mezõgazdasági termelés a kormány kisajátította a kérdéses földterületet. Egy szó mint száz a történet amely 1966-ban kezdõdött 2006-ban még nem ért véget....
Informatika és tudomány
