Na pont ilyen baromság az is, mint az arvisura! :DD Persze lehet hogy igaz, fogalmam sincs, de a kettõ sok ponton kapcsolódik...
Paál Zoltán mûve, az Arvisura bizonyos körökben híres és népszerû alkotás, más körökben viszont inkább csak hírhedt, és lenézéssel emlegetett fércmû.
A szélsõséges véleményeket kiváltó írásmû elõttem fekvõ két kötete majd 1500 oldalnyi. Elolvasásába, tanulmányozásába belekezdeni merész vállalkozás. Az „olvassam – ne olvassam?” döntés megkönnyítése érdekében szeretnék a Rénhírek olvasóinak segítséget nyújtani a mû bemutatásával és a körülötte hullámzó vélemények tárgyalásával, és a lehetséges értelmezési-értékelési irányok felvillantásával.
Az Arvisura egy mitikus hun–magyar õstörténet, jelentõs finnugor vonatkozásokkal is. Ily módon magyar õstörténeti szintéziskeresésnek is felfogható. Naiv, de legalább ártatlan szintéziskeresésnek. De ne szaladjunk elõre, a mû értékelésére késõbb még lesz alkalom. Elõször a szerzõrõl és az Arvisura keletkezéstörténetérõl: Paál Zoltán Sajóvárkonyban született, 1913-ban. 1924–28 között a putnoki polgári fiúiskola tanulója volt, majd Ózdon, a vasgyárban kezdett el dolgozni. Pár évvel késõbb elvégezte a Rimamurány–salgótarjáni Vasmû bányászati és kohászati szakiskoláját. Mivel hadiüzemben dolgozott, nem hívták be katonának, a háború vége felé azonban mégis be kellett vonulnia, munkaszolgálatra.
Az élete további folyására döntõ hatást gyakorló eseményrõl õ maga is beszámol az Arvisurában: szovjet partizánok megszöktették, s az osztag egyik tagja, a manysi származású Szalaváré Tura õsi titkok tudójává tette és sámánná avatta. Ezután élete végéig (1982-ben hunyt el) írta mûvét, melyben továbbadta tudását.
Paál Zoltán életének néhány eseményére még visszatérünk, amennyiben mûvének tárgyalása azt indokolttá teszi. Most azonban kezdjük meg az ismerkedést az Arvisura 1998-as, legteljesebb kiadásával. A könyvet a Püski Kiadó jelentette meg, számos magánszemély anyagi hozzájárulásával.
Az 5. oldalon a szerzõ lánya, Paál Éva elõszava olvasható. Apjáról õrzött emlékei közül két momentum érdemes különös figyelmünkre. Paál Éva szerint édesapja további életére rendkívüli hatást gyakorolt találkozása a manysi Szalaváré Turával. Attól fogva Paál Zoltán mesélõ kedve kiapadhatatlan volt. Meséit elõször kézzel, majd késõbb géppel írásba is foglalta.
A következõ oldalon Faggyas István megemlékezését olvashatjuk, feltehetõleg azt, amely a temetésen is elhangzott. Ezután a szerkesztõ, Bolyki János elõszava következik, amely az Arvisura összeállításáról szól. Ez nem volt egyszerû feladat, mivel az 1945–1982 közötti idõszakból mintegy 9000 oldalnyi kézirat maradt fenn Paál Zoltántól. Ezek szövegváltozatokat, másolatokat és a levelezést is tartalmazták. Bolyki János a szövegen stiláris javításokat csak ott végzett ahol az érthetõség kedvéért szükség volt rá, egyébként pedig a nyelvtani hibákat javította (szórend, félreérthetõ megfogalmazások). Itt-ott láthatók a mû fejezeteit, az egyes Arvisurákat olvasó és másolva továbbadó „másodlagos szerzõk” szerkesztõmunkájának nyomai is, emiatt elõfordulnak tartalmi-gondolati átfedések.
Továbblapozva még mindig nem jutunk el a mûhöz: a 9. oldalon kezdõdik a bevezetés, elõször Lakatos Zoltán írását olvashatjuk, Paál Zoltán hagyatéka címmel, majd Szili István írása következik, címe: Paál Zoltán és az Arvisurák. Ezen írás is tartalmaz néhány fontos adatot a nagy mû keletkezésérõl. Paál Zoltán az általa írottakat folyamatosan úgy értékelte, mintha azok valami õsi hagyományt közvetítenének, mintha Szalaváré Turától származna az egész, amit õ írásba foglalt, s az egy olyan õsi titok lenne, amellyel a tudománynak foglalkoznia kell. Ezért 1955-ben az MTA Nyelvtudományi Intézetében és az ELTE Finnugor Tanszékén próbálta elérni azt, hogy mûvét forrásértékûnek tekintsék, és tudományos kutatás tárgyává tegyék. Ez azonban nem történt meg.
Szili István értékelése szerint Paál Zoltán alkotása nem nevezhetõ olvasmányai egyszerû összefoglalásának, hanem több annál, mert a szerzõ ismereteit egységes rendszerbe foglalja, s erre csak a legnagyobb elmék képesek. Ugyanakkor idézi Harkai István megállapítását, aki szerint Paál Zoltán megálmodja a múltat, vagyis regéket alkot.
A továbbiakban Paál Zoltán levelezésébõl (Molnár Gáborral, Pataky Zoltánnal) olvashatunk, majd Lakatos Zoltán összefoglalója következik, A Tórem-hitû népek mitológiája az Arvisurákban címmel (19–31.). Ez tekinthetõ a mû kivonatának is, így roppant hasznos: segíthet a döntésben, hogy nekimerészkedjünk-e az olvasásnak. Fel fogom használni, mikor én is összefoglalom az Arvisura–igazszólás tartalmát.
A 31. oldalon egy más jellegû, az Arvisura témái között ugráló, de azért szintén összefoglalásra törekvõ írás olvasható Molnár Gábortól (A palócok regevilágának vázlatos ismertetése).
A 37. oldalon végre eljutunk Paál Zoltán 1955-ben írt bevezetõjéhez, amelybõl kiderül, hogy a szerzõnek Szalaváré Tura kérésére tíz évet kellett várnia tudománya átadásával. Lám, ezért kezdte csak 1955-ben keresni a kapcsolatokat a tudományos világgal, az akadémiával és az egyetemmel. Ezzel vége is a bevezetésnek.
A II. rész Szalaváré Tura és Paál Zoltán találkozásának történetével kezdõdik. E fejezettel feltétlenül foglalkoznunk kell, finnugor vonatkozásai miatt. Korábban már Vándor Anna tárgyalta e találkozást, abból a szempontból, hogy egyáltalán megtörtént-e, s kivel találkozott valójában Paál Zoltán. Írását fogom majd idézni. Ugyanakkor igyekszem azt is kideríteni, honnan származhattak Paál Zoltán finnugrisztikai ismeretei. Minderrõl legközelebb.
Itt pedig egy nyolc részes elemzés a Rénhírek nevû oldalról, az elsõ rész itt fönt olvasható.